Cannes: Ez a fiúk sorsa

2011.05.16. 13:28

Cannes-nak számos kedvenc rendezője van, akikről tudni lehet, hogy bérletesek: ha csinálnak filmet, a fesztivál befogadja. Így aztán pont ezeknél a nagyoknál a fesztiválszereplés nem biztosíték a színvonalra, csalódtunk már itt jókorát Wim Wendersben, Gus Van Santben és Atom Egoyanban is, többek közt. Stabil pont talán csak Mike Leigh és a Dardenne testvérek, ők még sosem csináltak rossz filmet. Luc és Jean-Pierre Dardenne idén a Le Gamin au vélo (A biciklis kölyök) című filmjükkel szerepelnek a versenyprogramban, ami nem tartozik a legerősebb munkáik közé, de így is veri az eddig bemutatott versenyfilmek többségét.

Forrás: cannes film festival
Jérémie Renier és Thomas Doret a Le Gamin au vélo című filmben

Megvannak a szokásos Dardenne-jegyek: belga munkásosztály, kézikamera, életszagú alakítások és párbeszédek, és minden olyan olajozottan működik, ahogy szokott. Főhősünk egy majdhogynem árva kisfiú (Thomas Doret), az anyja ki tudja, hol, az apja (Jérémie Renier) nem akarja őt, úgyhogy nevelőotthonban él, de egy véletlennek köszönhetően megismerkedik egy nővel (Cécile de France), aki beleegyezik, hogy hétvégenként gondját viseli. Sok minden homályban marad, és ez pont jó így, például sosem tudjuk meg, hol a fiú anyja, és azt is ránk bízzák Dardenne-ék, hogy elképzeljük, milyen húr pendülhetett meg a nőben, hogy egyből befogadta az életébe az egyáltalán nem problémamentes kissrácot. Az apjához foggal-körömmel ragaszkodó gyerek kálváriája ripityára töri a néző szívét - Dardenne-ék nem először vágnak minket gyomorszájon hányattatott gyereksorsokkal -, de a rendezők arra a bravúrra is képesek, hogy közben a valószínűleg túl korán, egy nehéz élethelyzetben apává lett férfit is megértsük, aki egyszerűen képtelen annak a szerepnek a betöltésére, amit az apaság kíván.

Forrás: cannes film festival
Cécile de France és Thomas Doret a Le Gamin au vélo című filmben

Amitől kicsit kevesebb ez a film, mint Dardenne-ék legjobbjai, az csak néhány fals hang. Amikor például a nő pasija, aki egyébként érthető módon nem repes az örömtől, hogy hirtelen egy kisfiú is tartozik a csajához, egyszer csak kiböki, hogy "vagy ő vagy én", egyként szisszent fel a cannes-i közönség. Hogy a nem meglepő válasz után soha többé nem jelenik meg a színen a pasas, az különösen kevéssé hihető. És amikor a végéhez közeledünk, kezd minden gyanúsan boldoggá és napsütésessé válni, de Dardenne-ék jól az orrunkra koppintanak, és olyan levegővisszafojtós befejezést rittyentenek, amitől visszamenőleg megbocsátjuk a kisebb hibákat is.