Gaspar Noé: Legközelebb örömtelinek akarom ábrázolni a szexet

2011.05.28. 18:59

Az argentin származású, Franciaországban élő Gaspar Noé első filmje egy vérfertőző hentesről szólt, a másodikban tíz percen keresztül erőszakolták meg Monica Belluccit, a legutóbbi pedig egy két és fél órás vizuális trip, amiben egy lelőtt drogdíler szelleme kering Tokió felett. Az Enter the Void magyar premierje alkalmából Budapestre látogató rendezőről kiderült, hogy brutális filmjei ellenére kedves és nyílt ember, aki szívesen beszélt nekünk arról, hogy szerinte mikor megengedhető a vérfertőzés, hogy mit tett hozzá a filmjéhez, hogy színésznője meg akarta mutatni a mellét, és hogy melyek azok a városok, amelyek felizgatják szexuálisan.

- Az Enter the Void a haláltól való félelmedről is szól?

- Húszéves koromban jobban féltem a haláltól, mint ma. Talán mert öregebb vagyok, és már elértem bizonyos dolgokat, megcsináltam pár filmet. Ha itt kéne hagynom ezt a világot, maradna valami nyom a rövid itt-tartózkodásom után. Ateista neveltetést kaptam, de fiatalkoromban rá voltam kattanva a halál utáni életről szóló könyvekre, a Tibeti halottaskönyvre, meg az olyan történetekre, amelyeket kómába esett emberek meséltek utólag, és úgy gondoltam, klassz lenne filmet csinálni ezekből a sztorikból, amelyekben egyébként nem hittem. Különböző pszichedelikus filmek is hatottak rám, no meg az, hogy akkoriban kísérleteztem a pszichedelikus gombával is. Szóval a film alapötlete akkor született meg, amikor a húszas éveim elején jártam, aztán majdnem húsz évig kattogtam rajta, mire sikerült megcsinálni. Ezért nem is csodálkozom, hogy a fiataloknak jobban tetszik, mint a felnőtteknek, hiszen olyan dolgok vannak benne, amiket ők szeretnek: drogozás, táncolás, dugás.

- Miért tartott ilyen hosszú ideig, hogy összehozd a filmet?

- Először is meg kellett írnom. Aztán, mivel ez egy nagy, kísérleti jellegű film, hogy egyáltalán lehetőségem legyen megcsinálni, előtte kellett csinálnom pár másik filmet, amikre felfigyeltek az emberek. Csoda, hogy végül összejött. Igaz, már az is csoda volt, hogy a Visszafordíthatatlan-t megcsinálhattam. Van, amikor baromi sokáig kell várnod, hogy megcsinálhasd a filmet, amiről álmodsz, és én menet közben nem vállaltam el más felkérést, mert nem akartam azzal félremenni, hogy elkezdek mondjuk bankrablós filmeket vagy komédiákat csinálni.

- De meglett volna rá a lehetőséged?

- Ja, rengeteg felkérésem volt, francia és amerikai is. De tudtam, hogy valaki más úgyis megcsinálja majd azokat jobban. Engem nem mozgat a karrierépítés. Konkrét projektek, konkrét szerelmek izgatnak. Az ember tudja, hogy melyek azok a filmek, amiket meg akar venni otthonra DVD-n, hogy újra és újra megnézze őket. Én is tudom, hogy melyek azok a filmtervek, amelyekkel el akarok tölteni három-négy-öt évet. Most egy ideje már egy erotikus film gondolata foglalkoztat. Egy komoly, szentimentális, erotikus film lenne, remélem, legközelebb azt tudom megcsinálni. Vannak olyan rendezők, akik egyik projektből máris beugranak a másikba, de én nem ilyen arc vagyok. Az Enter the Void után nagyjából most jutottam el arra a pontra, hogy már bele tudnék kezdeni a szentimentális, erotikus filmbe.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

- Mivel töltöd az idődet két film közt?

- Bulizok, filmfesztiválokra járok, emberekkel találkozom, élvezem az élet egyszerű dolgait. Igaz, az egyszerű dolgok néha nagyon komplikáltakká is tudnak válni, és olyankor meg jó beletemetkezni a munkába.

- Mi tud komplikálttá válni?

- A normális élet komplikált. Amikor hosszú időre beleásod magad egy filmbe, és aztán kész van, rájössz, hogy például milyen rég nem láttad a szüleidet. Mert miközben a filmen dolgozol, kizársz mindent, ami a filmen kívüli valóság.

- Mesélj egy kicsit az említett erotikus filmről!

- Majd aznap leszek hajlandó beszélni róla, amikor elkezdem forgatni. Egyébként egy horrorfilmet is felajánlottak most nekem. De addig nem kezdek új filmbe, amíg úgy nem érzem, hogy igazán élvezném a munkát.

- A szexet legtöbbször brutálisnak, állatinak ábrázolod a filmjeidben, de nem mindig: a Visszafordíthatatlan-ban Monica Bellucci és Vincent Cassel szerelmi jelenete az egyik legromantikusabb, amit valaha láttam.

- A Visszafordíthatatlan-ban szerettem volna megmutatni a szex lehetséges legszörnyűbb változatát, amikor a hatalom eszközévé válik, és az örömteli, tiszta szexet is. De Vincent és Monica nem vállalta a szexjelenetet (azért a jelenet így is elég explicit - a szerk.), amit meg is értek. Ha az ember annyira híres, mint ők, eleve ki van téve a zaklatóknak. Vincent azt mondta, hogy nem akarja közszemlére tenni a Monicával megélt intimitást, és ezt elfogadtam. Az Enter the Void végén is van egy szerelmi jelenet, de a következő filmemben tényleg örömteli, pozitív dolognak akarom ábrázolni a szexet.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

- A legtöbb esetben mégis érzelmek nélküli vagy erőszakos a filmjeidben a szex. Szerinted ez hozzátartozik a szex lényegéhez?

- [Hallgat.] Hm... Bocs, elméláztam a saját magánéletemen, és beugrott pár kép. Na, visszatérek. Azt hiszem, egy szerelmi viszonyban van, amikor fura a szex, van, amikor állatias dolgokat játszik el az ember, van, amikor gyerekes dolgokat. A szerelem és a szex is játék. Ahogy mondani szokás, minden normális, ami egy férfi és egy nő közt történik, amíg mindketten akarják. Bár lehet, hogy kicsit homofób dolog ezt mondani, nyilván nem csak férfira és nőre igaz.

- Mintha kicsit rá lennél kattanva a vérfertőzésre.

- Mint a legtöbb ember. Ezért nincsenek gyerekeim. Na, ez durva vicc volt! De komolyan: fiú- és lánytestvér közt nem tiltja a törvény a vérfertőzést, csak tabu. Nem tudom, miért nem beszélnek erről többet az emberek, nekem van több barátom is, akik az unokatestvérükkel vagy a testvérükkel fedezték fel a szexet. Minden családban van szexuális feszültség. Persze teljesen más, ha két hasonló korú emberről beszélünk, mintha az apáról és a lányáról vagy az anyáról és a fiáról - az a gyerekbántalmazás körébe tartozik. Ha viszont a felnőtt fiú vagy a lány dönt a dologról, az megint más. Anais Nin például húszéves korában döntött úgy, hogy lefekszik az apjával. Az Enter the Void forgatókönyvében egyébként eredetileg nem volt utalás vérfertőzésre, ezt a vonalat főleg Paz (Paz de la Huerta, a film női főszereplője - a szerk.) hozta be, én csak annyit mondtam, hogy a fiú megszagolhatná a nővére fehérneműjét. Paz, az exhibicionista, meg akarta mutatni a mellét, és tény, hogy ha a csinos nővéred megmutatja neked a mellét, akkor könnyen vérfertőző gondolataid támadhatnak.

- Az Enter the Void-ot szerinted valamilyen drog hatása alatt kell megnézni?

- Nem is tudom, én sosem láttam bedrogozva. Már rég nem füvezek, és szerintem a kokain sem passzol a mozizáshoz. Azt el tudom képzelni, hogy vannak, akik LSD vagy gomba hatása alatt látták, de nem hiszem, hogy szükség van ezekre. A 70-es években elég elterjedt volt, hogy LSD hatása alatt mentek moziba az emberek, mondjuk a 2001: Űrodüsszeiá-t vagy a Szelíd motorosok-at megnézni, de én tinédzserkorom óta nem tépek be mozizáshoz. Tizenhat éves koromban sokszor füveztem mozizás előtt, aztán egy kukkot sem értettem a cselekményből.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

- Amikor az Enter the Void-ot csináltad, eszedbe jutott, hogy ki lesz a közönsége?

- Rendezőként olyan filmet akarok csinálni, ami nekem tetszik, meg a barátaimnak, akiknek persze hozzám hasonló ízlésük van. Amikor elképzelek egy közönséget, olyan fickók ülnek benne, mint Gaspar Noé és a barátai. Vagy esetleg olyanok, mint a szüleim. De nem képzelek oda egy adóellenőrt vagy bankárt vagy politikust vagy egy olyan rendezőt, akinek nem szeretem a filmjeit. Mint a legtöbben, én is azt gondolom magamról, hogy én vagyok a legnormálisabb ember a világon, még akkor is, ha különbözöm a legtöbb embertől. És egy olyan közönségre vágyom, amiben normális emberek ülnek. Ha valaki kiakad a filmemen, akkor nem normális.

- Említetted a szüleidet; ők mit szóltak az Enter the Void-hoz?

- Anyám Alzheimer-kóros, neki nem tetszett a hét abortuszjelenet a filmben (a filmben egy abortuszjelenet van - a szerk.). Apám viszont nagyon szerette. Ő festő volt, és a filmben láthatók is a festményei. Apám hiperkúl arc, és nagy filmrajongó. Anyám is nagy filmrajongó volt.

- Paz de la Huerta mintha mindig magát játszaná. Ez tényleg így van?

- Igen, abszolút. Olyan színész, mint Humphrey Bogart, aki mindig saját magát adta, vagy Vincent Gallo, aki mindig saját magát adja. Szuper, bolond csaj. Szuper, mert bolond. Az Államokban egy csomó színésznőt megnéztem a szerepre, de egyikük se lett volna hajlandó megcsinálni azt, amit ő megcsinált. Valami hipnotikus erő van benne. Tudtam, hogy nem könnyű természet, de azt is, hogy jobban fogom élvezni vele a munkát, mint bárki mással, mert kiszámíthatatlan és exhibicionista. Rengeteg figyelemre van szüksége, ami elég fárasztó tud lenni, ugyanakkor borzasztó profi, és teljesen átadja magát a filmnek és a figurájának. Végül egyáltalán nem volt nehéz kijönni vele, és tényleg olyan dolgokat nyújtott, amire senki más nem lett volna képes. Például abban a jelenetben, amikor Marióval kiabál, egyáltalán nem én rendeztem őt, ő rendezte saját magát.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

- Ez mindig jellemző a munkamódszeredre?

- Vannak színészek, akik pont ezt szeretik bennem, és vannak, akik pont ezt utálják, hogy nem igazán instruálom őket. Megmondom, hogy mit csináljanak, de nekik maguknak kell megtalálniuk az odavezető utat. Csak akkor szólók, ha valami nem tetszik, amúgy hagyom őket, hadd alakítsák a saját figurájukat szabadon. Az biztos, hogy Pazt nem én kergettem olyan lelkiállapotba, hogy sikítozzon, ő maga spanolta fel saját magát.

- Előfordult valaha, hogy valamit megbeszéltél egy színésszel, aztán mégsem akarta megcsinálni?

- A Carne című rövidfilmemben volt egy színész, akit arcon szúrtak volna a filmben, és el is kezdtük forgatni a jelenetet, de aztán aggályai támadtak, hogy rasszista kicsengése lesz a filmnek, mert arab volt. A jelenet közepén azt mondta, hogy kiugrik egy kávéért, de ott hagyta a jelmezét, és soha többet nem jött vissza. Úgyhogy ki kellett találnom, hogyan vegyem fel a jelenetet úgy, hogy nem látszik az arca. Később ilyen volt az a helyzet Vincent-nal és Monicával, amit már említettem, de ők amúgy rengeteget adtak magukból a filmbe. Ki kell aknázni, amit a színészeid adni tudnak, és nem szabad őket rákényszeríteni olyasmire, amit nem akarnak megcsinálni, mert az úgyse lesz jó.

- A film jelentős része felülről fényképezett jelenetekből áll. Ezeket technikailag hogyan oldottátok meg?

- A főszereplő fiú szemszögéből felvett jeleneteket és a visszaemlékezéseket mind igazi helyszíneken forgattuk, aztán ezeknek a pontos, de tető nélküli mását megépítettük egy tokiói stúdióban, ahol daruval meg tudtuk csinálni a légi felvételeket, amelyekkel a szellem szemszögét ábrázoltuk. Ezeknél a jeleneteknél végig én kezeltem a kamerát. Paz panaszkodott is, hogy ahelyett, hogy őt rendezném, a daruval meg a kamerával szórakozom. Sokkal jobban izgatott, hogy hogyan néz ki a jelenet, mint az, hogy lent dirigáljak.

Utcák fentről az Enter the Void-ban

- És amikor az utcákat, házakat mutatjátok felülről?

- Az úgy készült, hogy helikopterről fotókat csináltunk, és aztán a képeket újrarajzoltuk számítógéppel, hozzáadtunk autókat, járókelőket. És az utómunka alatt átalakítottuk olyanná, mintha nem igazi házak és utcák, hanem modellek lennének. Rengeteg munka volt, egy csomó ember dolgozott rajta egy éven keresztül.

- Miért választottad Tokiót a film helyszínéül, éltél ott?

- Nem, de sok időt töltöttem ott, amikor előkészítettem a filmet. Az tetszik a városban, hogy olyan, mint egy óriási flippergép. És imádom a japán filmeket, az éjszakai bárokat, és rá vagyok kattanva a japán lányokra. Korábban, ha választhattam volna bármilyen helyet nyaralásra, biztos, hogy Tokiót választottam volna, ezért remek volt ott forgatni, eltölteni egy csomó időt, és kombinálni a vakációt a munkával. De ennyi elég is volt Tokióból, már nem vagyok rákattanva Japánra. A következő filmemet talán az Egyesült Államokban forgatom, de lehet, hogy az túl nehézkes lenne a szakszervezetek miatt. Párizsban is szívesen forgatnék megint.

- Ha az USA-ban forgatnál, akkor hol? Valamelyik nagyvárosban?

- Nem is tudom. Szeretem New Yorkot, de elég burzsoá hely lett, úgyhogy nem izgat fel szexuálisan. Tokió szexuálisan és intellektuálisan is felizgatott.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

- Most melyik hely izgat fel?

- Nemrég forgattam egy rövidfilmet Kubában, azt hittem, hogy fel fog izgatni, de nem várt nehézségek merültek fel. Hozzászoktam ahhoz, ahogy a japánok dolgoznak, ők tényleg munkamániásak, heti hat napot, napi tizennégy órát dolgoztak a forgatáson. Perfekcionisták, és én is az vagyok. Szóval bárhol is forgatok legközelebb, ez hiányozni fog.

- Amikor Cannes-ban Nicolas Winding Refn átvette a rendezői díjat a Drive-ért, azt mondta, te tanítottad meg rá, hogyan kell szétverni egy fejet.

- Szerintem ezt csak privát poénnak szánta, nem dolgoztunk együtt. De tényleg felhívott egyszer, amikor a Drive-ot forgatta, és rákérdezett, hogy a Visszafordíthatatlan-ban hogyan oldottuk meg a fej szétverését, mert az ő filmjében is volt egy hasonló jelenet. Cannes-ban egyik nap együtt iszogattunk, talán ezért ugrott be neki a köszönőbeszéde közben, hogy vicces lenne, ha megemlítene. Egyébként lehet, hogy az volt a célja a Drive-val, hogy túltegyen a Visszafordíthatatlan-on erőszakosságban. Azzal az egy fejszétrúgós jelenettel önmagában talán nem sikerült neki, de rengeteg véres jelenet van a filmjében, imádtam! A végére totál szadistába megy át, egyik gyilkosság jön a másik után. A kedvencem a karfelvágós jelenet.

- Nemrég elterjedt, hogy talán te rendezed a Theresa Duncan és Jeremy Blake öngyilkosságáról szóló The Golden Suicides-t. Ez igaz?

- Nagyon izgalmas projekt, de hollywoodi film lenne, és ha elvállalom, rengeteg időt kell az Államokban töltenem. Most arra várok, hogy összeáll-e a szentimentális, erotikus film finanszírozása, mert ha igen, akkor azt akarom megcsinálni előbb, mert az egy könnyebb, gyorsabb munka lenne. Csak utána vállalnám be a másikat, amihez teljesen át kéne szerveznem az életemet. Nem szeretek hosszabb időt más országban tölteni, mindig honvágyam van. Ez biztos onnan ered, hogy a szüleimmel állandóan költöztünk, amikor gyerek voltam. Szerettem Japánban forgatni, de az életem egyik legtraumatikusabb pillanata volt, amikor ott kellett hagynom Franciaországot három hónapra, úgy éreztem, mintha le kéne vágnom a két karomat. Ha csak egy napra kell elutaznom, akkor sem bírok aludni a megelőző éjjel.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

- Sokan rühellik a filmjeidet. Kaptál valaha olyan negatív kritikát, ami hasznos volt számodra?

- Egyre emlékszem, amit egy montreali leszbikus írt a Visszafordíthatatlan-ról. Azt írta, hogy a legszánalmasabb dolog a filmmel kapcsolatban, hogy az elveszített paradicsomot úgy ábrázolom, mint egy burzsoá nőt és pasit, akik egy szuper, a szüleik pénzén vett lakásban élnek, és éppen gyereket várnak, és ez mennyire begyöpösödött, heteroszexuális elképzelés a boldogságról. És ebben igaza is volt. Persze lehet, hogy pont ezért éreztem szükségét, hogy a filmben összetörjem ezt a boldogságot. A Senses of Cinemában meg azt írta valaki, hogy úgy építem fel a filmjeimet, mintha hullámvasutak lennének, amiben a nézőt hol megijesztem, hol megríkatom, de nyilvánvaló, hogy a háttérben valami vicces és szórakoztató dolog húzódik meg.

- Ezt erős kritikának tartod?

- Nem, szerintem se csináltam eddig még semmi komolyat.

- Mi számítana komolynak?

- Az algíri csata például egy komoly film, vagy Pasolini Saló-ja, vagy a 2001: Űrodüsszeia. Én semmi ilyesmit nem csináltam.

- De ambicionálod?

- Talán, majd egyszer. Azt mondják, fiatalság, bolondság. Igaz, én már negyvenhét éves vagyok, de ha választanom kell, hogy elvonulok vidékre, és beletemetkezem egy olyan forgatókönyv írásába, ami szuper jót tenne a karrieremnek, vagy maradok a városban és partyzok a barátaimmal, akkor az utóbbit választom.

KAPCSOLÓDÓ CIKK