Esti mese jó sok vérrel

Vágólapra másolva!
A Hanna című film nélkülöz minden logikát és életszerűséget, de ha látványos, brutális meseként nézzük, remekül elszórakoztat.
Vágólapra másolva!

Még szerencse, hogy Joe Wright (Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés) rendező előre szólt, hogy a Hanná-t meseként kell felfogni, mert ha thrillerre vagy akciófilmre számítva nézem meg, valószínűleg nagyot csalódok. A Hanna még az utóbbi műfajokban általában megkövetelt minimális logikát és életszerűséget is nélkülözi, nem bajlódik magyarázatokkal és kidolgozott cselekménnyel, épp csak felskiccel egy teljesen képtelen alaphelyzetet, aztán hagyja, hogy a vérengző kislány, Alwin H. Kuchler operatőr (aki Danny Boyle Napfény-ét is fényképezte) és a Chemical Brothers kedvére tobzódjon. És ha belemegyünk ebbe a játékba, rettentően jól szórakozhatunk.

Hogy a Hanná-n egy percig sem kell számon kérni a valóságot, mindjárt a nyitójelenetből kiderül, amikor a címszereplő (Saoirse Ronan) valahol az Északi-sark közelében egy hómező közepén leterít egy rénszarvast, majd hozzáfog a kibelezéséhez, amit az apjával (Eric Bana) folytatott rövid verekedés szakít csak félbe. Mindketten akcentussal beszélik az angolt, de hogy honnan jöttek, és miért élnek ezen a kegyetlen vidéken, azt fölösleges firtatni, ebben a filmben mindenkit olyan mondvacsinált motivációk hajtanak, amiket kár megpróbálni elemezni. Fogadjuk el, hogy ez az ideális búvóhely, és hogy apu úgy látta jónak, ha Hannából gyilkológépet nevel.

Hamarosan látványos fénypászmákkal befut a CIA, Hanna pedig apja nélkül egy bunkerkomplexum bekamerázott kihallgató-helyiségében találja magát. Elég úgy fél tucat embert lemészárolnia, és már menekülhet is a film kedvéért mindenféle érdekes geometriai alakban tekeredő-csavarodó betonfolyosókon. Aztán jön egy pár sivatagi (már Marokkóban vagyunk) jelenet, egy gyors buli Spanyolországban és egy lepukkant berlini metróállomás érintésével kikötünk egy szürreális álomba illő, használaton kívüli vidámparkban. Mindeközben a Chemical Brothers dübörgő zenéje adja a tempót, és Hanna nyomában lohol idétlen vörös parókájában Cate Blanchett, az egyformán elszánt és zavarodott CIA-ügynök, akinek a tetteiben szintén nem kell túl sok logikát keresni.

Szemérmetlenül hangulatra épülő film ez: a vadonban felnőtt, a civilizációban teljesen járatlan Hanna mindenre rácsodálkozó és néhány dologtól megrettenő perspektívájából érzékeljük mi is a külvilágot, ami ügyes és hatásos megoldás. Persze ezzel kapcsolatban is fel kell függesztenünk kritikus énünket, mert amúgy esetleg nem hinnénk el például, hogy Hanna, akinek az apja mindent megtanított még a tengeri élőlényekről is, rácsodálkozik a neoncsőre és beparázik a ventillátortól, az autóktól és motoroktól viszont nem ijed meg.

Forrás: ecranlarge
Cate Blanchett a Hanna című filmben

Hannának és Blanchett-ügynöknek köszönhetően jó néhányan látványos véget érnek a filmben. Megint csak véletlenszerű, hogy kinek kell meghalnia, és ki maradhat életben, azt viszont jó előre tudjuk, mi lesz a végső leszámolás kimenetele, ahogyan a mesében is már az elején világos, hogy nem a hétfejű sárkány fog győzni. Ronan, aki a Vágy és vezeklés-ben lenyűgöző volt, most tizenhat évesen, még nem teljesen felnőttként, de már nem is gyerekszínészként megint lebilincselő. Van valami varázslatos mélység a szemében, és Blanchett-tel abban hasonlítanak egymásra, hogy ha épp a legképtelenebb dolgokat művelik is a vásznon, jó nézni őket és elveszni a játékukban.