A Harry Potter és a Halál Ereklyéi második része pont olyan finálé, amilyet reméltünk: izgalmas, látványos és főleg érzelmes. Kicsit még irigyeljük is azokat, akik a sorozattal nőttek fel, és Harry Potterrel együtt most búcsúznak a gyerekkoruktól.

Hálásak lehetünk David Yatesnek, hogy nem tántorította el menet közben a Harry Potter-filmekkel járó rengeteg munka, hanem a Főnix Rendjé-től kézbe vette a sorozatot és biztonságosan elkormányozta a fináléig. Az előző film után komolyan talán senki sem aggódott, hogy pont a befejezést szúrná el, utoljára akkor támadtak súlyos kétségek sok rajongóban, amikor nyilvánosságra hozták, hogy a Halál Ereklyéi-t két részre bontják. Most már biztosan tudjuk, hogy a döntés (ami, mint utólag kiderült, nem a Warner Bros. kapzsisága miatt született, hanem Steve Kloves forgatókönyvíró javaslata volt) nem volt ostobaság: mindkét rész szépen megáll a saját lábán és egyik sem bicsaklik meg dramaturgiailag.

Forrás: InterCom
Daniel Radcliffe a Harry Potter és a Halál Ereklyéi második részében

A második film emlékeztető képsorral indul azok kedvéért, akik netán nem nézték volna újra az előzőt: Voldemort elorozza a halott Dumbledore bodzapálcáját, Harry siratja Dobbyt. Olyan hatékonyan, elegánsan, szájbarágás nélkül veszi fel a fonalat a folytatás, hogy rögtön tudjuk, Yatest nem hagyta el az előző filmekben már bizonyított arányérzéke. A Halál Ereklyéi első fele lassabb tempót diktált, hőseink gyakran bizonytalanul lépkedtek a morózus, didergős képeken, és épp ez a hangulat tette erőssé a filmet. Harry, Hermione és Ron küldetése most tovább folytatódik: fel kell kutatniuk és el kell pusztítaniuk a Voldemort lelkének darabjait rejtő többi horcruxot. A tempó, az atmoszféra a film elején pontosan olyan, amilyen az előző filmé volt, lassan indulunk, és a rendező innen építkezik szépen fokozatosan, hogy aztán a Roxfort elleni támadásban, majd végül természetesen Voldemort és Harry összecsapásában csúcspontra futtassa a drámát. A dramaturgia tökéletes, szem nem marad szárazon.

Ugyanazt persze felróhatjuk ennek a filmnek is, mint elődjeinek: J. K. Rowling Harry Potter univerzumának megalkotásakor szemérmetlenül lopott mindenhonnan, és természetesen az utolsó rész is tele van olyan pillanatokkal, amikről ordít, hogy honnan jött az inspiráció. A bibliai és népmesei alapelemek felhasználásában semmi kivetnivaló nincs, minden mesének szüksége van ezekre az archetípusokra és sémákra. Filmekből nyúlni már kicsit furcsább.

Forrás: InterCom
Ralph Fiennes a Harry Potter és a Halál Ereklyéi második részében

Harry és Voldemort szembenállása mindig is kísértetiesen emlékeztetett Luke és Darth Vader elhúzódó küzdelmére a Csillagok háborújá-ból, és a párhuzam az utolsó filmben válik teljesen nyilvánvalóvá. Ezt megmagyarázni spoiler lenne, ezért maradjunk annyiban, hogy a már a Főnix Rendjé-től kezdve érzékeltetett feladat, azaz, hogy Harrynek igazából a saját magában rejlő sötétséget kell leküzdenie Voldemort legyőzéséhez, most teljesen konkrét alakot ölt. Hogy a végső összecsapásban zöld és piros fény lövell ki Voldemort és Harry pálcájából, az pedig kis jóindulattal már nem is nyúlás, hanem egyenesen tisztelgés A Jedi visszatér vonatkozó jelenete előtt.

De mindez igazából nem zavaró, mert Harry Potter világa van olyan ügyesen felépített, hogy a különféle forrásokból származó elemek belesimulnak, és van olyan részletgazdag és elbűvölő, hogy szívesen töltsük itt az időnket és fájjon a búcsú. Egyetlen apró kifogás érheti talán az utolsó részt: a szálak gondos elvarrása érdekében kénytelenek voltak több "most megmagyarázom, mi miért történt"-jelenetet beiktatni, amik, ha csak pillanatokra is, de nehézkességükkel megakasztják a ritmust, ráadásul azok számára, akik nem olvasták a könyveket, még így sem feltétlenül világítanak meg minden részletet.

Forrás: InterCom
Emma Watson, Rupert Grint és Daniel Radcliffe a filmben

A három főszereplő játékáról többé-kevésbé ugyanazt lehet elmondani, mint az előző résznél (változásról vagy fejlődésről már csak azért sem lenne értelme beszélni, mert a két filmet gyakorlatilag egyszerre vették fel). Daniel Radcliffe vonultatja fel a legtöbb árnyalatot, és itt minden eddiginél nagyobb teret kap, hogy megmutassa érzelmes és férfias oldalát is, Rupert Grint marad megszokott és feltehetően egyetlen színészi eszközénél, az aranyos bambulásnál, és talán Emma Watson mutat valami újat: még mindig van benne a (jó)kislányból bőven, de már látni benne az izgalmas, összetett nőt is.

Szót kell ejteni a gyűlölt 3D-ről is: el kell ismernem, hogy a technikát itt a lehető legkevésbé idegesítő módon alkalmazták. A mélység-élesség problémája továbbra is fennáll (aki egy méterrel hátrébb áll, már teljesen homályos), de szerencsére kevés olyan jelenet van, ahol ez egyáltalán felmerül. És meglepetésemre a nagy összecsapás végén van egy pillanat, amikor egészen hatásos a 3D, és tényleg hozzátesz a jelenet érzelmi töltetéhez.

Forrás: InterCom
Daniel Radcliffe és Ralph Fiennes a Harry Potter és a Halál Ereklyéi második részében

Nem csak a végső ütközeten szorul össze a torkunk, a film minden lényeges elemében megfelel annak a várakozásnak, hogy hatásosan és megnyugtatóan lezárja a sorozatot. A roxforti csata például elképesztően látványos (egyébként vizuálisan az egész film ugyanolyan lenyűgöző, mint elődei), drámai ereje mégsem az effektekből táplálkozik, hanem a szereplők tapintható félelméből. Az alkotók semmit sem felejtettek ki, még olyan finomságokra is gondjuk volt, hogy Harry váltson egy búcsúpillantást Cho Changgal, az első lánnyal, akit megcsókolt. Az epilógushoz érve ugyan furcsa, hogy nem igazán törekedtek a szereplők hiteles öregítésére, de ez mit sem von le a zárójelenet érzelmi erejéből. Aki még itt sem sír, annak tényleg kár volt tíz éven keresztül bajlódnia Potterékkel.

----------

Elkezdtünk gusztustalanul nyomulni a Facebookon is. Lájkolj minket, hogy minél több lájkolónk legyen!