Se nem náci, se nem nőgyűlölő - Lars von Trier és a nők

2011.07.29. 17:23

A dán fenegyereket nevezték már zseninek, bolondnak, provokatőrnek és legutóbbi sajnálatos öngólja után nácinak is. Ellentmondásos egyéniségéből adódóan, filmjeit félreértelmezve, gyakran nőgyülőlőnek is bélyegzik, mégis rengeteg színésznőnek az álma, hogy vele dolgozhasson. Új sorozatunkban kultrendezők legemlékezetesebb múzsáit vesszük sorba: Von Trier kamerája előtt hollywoodi szupersztárok és egy izlandi poplegenda is szenvedtek eleget, de végül megérte, mert agyondicsérték színészi alakításaikat.

Most induló sorozatunkban kultrendezők múzsáit vesszük sorba. Lesz szó Pedro Almodóvar, David Lynch, Woody Allen és Mike Leigh kedvenc színésznőiről, de velük ellentétben Lars von Trier nem veszi újra elő a színésznőit, hanem általában egyszeri és megismételhetetlen lehetőséggel ajándékozza meg őket. Volt persze kivétel, és volt olyan hölgy is, aki a világ minden pénzéért se állna újra a dán mester kamerája elé. A legemlékezetesebb öt múzsa kiválasztásánál tehát nem az volt a szempont, hogy szám szerint hányszor dolgoztak együtt Von Trierrel, hanem, hogy filmtörténeti jelentőség szempontjából mennyire felejthetetlen az együttműködés.

1. Nicole Kidman (Dogville)

Forrás: ecranlarge
Nicole Kidman a Dogville-ben

Nicole Kidman egy nagyon fura nő. Az ezredforduló idején egész Hollywood a lábai előtt hevert, nagy publicitást kapott válása után mindenki ismerte a nevét, mellette állt a közszimpátia, zsinórban második próbálkozásra Oscart is nyert, és versengtek érte a hollywoodi rendezők, illetve stúdiók. Nyolc év távlatából látszik, hogy nem nagyon tudott mit kezdeni Hollywood felkínált királynői trónjával, hiszen kommerszfilmes próbálkozásai rendre elhasaltak, és sokkal jobban érezte magát fura függetlenfilmes figurák excentrikus projektjeiben (Születés, A szépség és a szőr, Margot az esküvőn, Rabbit Hole).

Forrás: AFP
Lars von Trier és Nicole Kidman 2003-ban Cannes-ban, a Dogville sajtótájékoztatója előtt

A legfurább és legexcentrikusabb felkérés persze Dániából érkezett. Megnéztük volna Kidman ügynökének az arcát, amikor meghallotta, hogy Lars von Trier krétával rajzolt díszletek között háromórás filmben készül feldolgozni benyomásait Amerikáról (ahol még sosem járt). A színésznőt viszont nem feszélyezte, hogy karakterét a forgatókönyv szerint láncra verik és a falu szinte minden hímnemű lakója megerőszakolja; úgy döntött, maximálisan rábízza magát az őrült-zseni rendezőre. A Dogville mindkét művész karrierjében új csúcsot és fordulópontot jelentett, és Kidman karaktere, Grace lett a három agyonkínzott mártír főhősnő (Hullámtörés, Idióták, Táncos a sötétben) után az az ikonikus nő Von Trier filmográfiájában, aki nem törődik bele a megaláztatásokba, és a film sokkoló epilógusában visszavág gyarló menedéknyújtóinak.

Forrás: AFP
Nicole Kidman 2003-ban a Dogville New York-i premierjén

Bár Amerikában köszönik, nem kértek a ferde tükörből, e sorok írója szerint a Dogville-beli alakításáért fognak évtizedek múlva legendaként tekinteni Nicole Kidmanre. Von Trier a cannes-i premier utáni sajtótájékoztatón a nemzetközi filmes sajtó szeme láttára csikarta ki Kidmanből a szándéknyilatkozatot, hogy leszerződik a trilógia további két darabjához is: "Mondd csak egyszerűen, hogy: Igen, szeretnék szerepelni mind a három részben, akármennyibe fog is nekem kerülni!" A színésznő, aki e pillanatban szemmel láthatóan klasszikus európai filmbálványnak érezte magát, két slukk cigaretta között bele is susogta a mikrofonba, hogy "Lars, megcsinálom veled a trilógiát." Így higgyünk Nicole Kidmannek - a trilógia második részében Grace szerepét időegyeztetési problémák miatt a tehetségtelen Bryce Dallas Howard vette át, a tervezett harmadik rész pedig, úgy tűnik, sosem fog elkészülni. Így A birodalom-kórházsorozat után a Dogville-trilógia lett Von Trier második kétharmadban hagyott vállalkozása.

* * *

2. Charlotte Gainsbourg (Antikrisztus, Melankólia)

Forrás: ecranlarge
Charlotte Gainsbourg az Antikrisztus-ban

A számokat tekintve már nyugodtan ki lehetne nevezni Charlotte Gainsbourgot Lars von Trier elsődleges múzsájává, hiszen a színésznők (ami a férfi színészeket illeti, teljesen más a helyzet, lásd alább) közül ő az egyetlen, aki két filmben is főszerepet kapott, ráadásul közvetlenül egymás után. Az Antikrisztus főszerepét eredetileg állítólag Eva Green kaparintotta meg, de az ügynökei túl sokat problémáztak a meztelenjelenetek miatt, így kevésbé szégyenlős színésznő után kellett nézni. Gainsbourgban emberére talált Von Trier, őt ugyanis a legkevésbé sem feszélyezték a ruhátlan, néha-néha már a snuff-pornó határait súroló jelenetek, és bátran levetkőzött a karakter lelkéig - ami döbbenetesen mocskos látvány volt a színésznő finom megjelenésével kontrasztban. A cannes-i bemutató után megosztotta az [origo]-val, hogy a fojtogatást még kibírta, de egy herecsapkodós jelenetnél nála is sikerült elérni a határt. Erőfeszítéseit az enyhén szólva ellentmondásos fogadtatás ellenére is legjobb színésznői trófeával jutalmazta a fesztivál zsűrije.

Forrás: AFP
Charlotte Gainsbourg és Von Trier idén Cannes-ban, a Melankólia sajtótájékoztatója előtt

A harmonikus együttműködés után senkit sem lepett meg, hogy sebtében leszerződött Von Trier következő filmjére, bár először úgy tűnt, hogy csak egy kisebb mellékszerepről van szó a Melankóliában (kritika), végül azonban kiderült, hogy a csodaszép világvége-vízió két részből áll, melyek a két főszereplő nővérhez kapcsolódnak. Kristen Dunst depressziós karakterével szöges ellentétben állt a Gainsbourg által megformált józanabb, kiegyensúlyozottabb testvér, aki sokkal inkább bepánikol a közelgő világvégétől, hiszen húgával ellentétben van mit veszítenie. Dunst szerepe volt a látványosabb (és a rendező személyiségéhez valószínűleg közelebb álló), de Charlotte alázatos játéka nélkül nem lehetett volna ilyen szép kerek egész a szerencsétlen náci-botránnyal agyonnyomott Melankólia.

* * *

3. Emily Watson (Hullámtörés)

Forrás: ecranlarge
Emily Watson a Hullámtörés-ben

Lars von Trier az első teljes egészében angol nyelvű filmjéhez felfedezett egy csodálatos színésznőt. Miután az eredetileg kiválasztott Helena Bonham Carter kiszállt a produkcióból, Von Triernek beugrott a lány, akit A gyerekek órája akkori színpadi verziójában (idén Keira Knightley és Elisabeth Moss főszereplésével éledt újra a darab) a tanárait tiltott leszbikus kalanddal megvádoló lány szerepében látott. A "szent kurva" toposzát többször feldolgozták már filmekben (például Mundruczó Kornél is a Johanná-ban), de Watson szívhez szólóan őszinte és bátor játéka kiemelte Von Trier filmjét a szűk rétegnek szóló európai művészfilmek köréből.

Forrás: AFP
Von Trier nevében Emily Watson veszi át a cannes-i zsűri nagydíját 1996-ban

Máig ez a rendező legnagyobb tengerentúli sikere, és az egyetlen, ami Oscar-jelölést kapott, ami persze Watsonnak jutott (ultraerős mezőny volt az 1997-es, így Watson nyerni nem tudott sem az Oscaron, sem Cannes-ban). A Hullámtörés-t szokás az Idióták-kal és a Táncos a sötétben-nel együtt "Aranyszív-trilógiaként" emlegetni, de azon kívül, hogy a hősnő szenvedésre kárhoztatott, nem sok közös van e három filmben, és a letisztult koncepciójú Hullámtörés minőségileg klasszisokkal veri az idegesítően polgárpukkasztásra utazó Dogma-filmet és a világ leglehangolóbb musicaljét.

* * *

4. Björk (Táncos a sötétben)

Forrás: ecranlarge
Björk és Catherine Deneuve a Táncos a sötétben című filmben

A "világ leglehangolóbb musicalje"-koncepció Von Trier vásott kis ötlete, ami nyilván okozott némi fejtörést a producereknek, még annak ellenére is, hogy az akkor énekesi karrierje csúcsán lévő Björköt és a francia mozi nagyasszonyát, Catherine Deneuve-öt sikerült leszerződtetni hozzá. Gondoljunk bele, mennyire iszonyatosan bizarr az egész: a glamúristennő és a különc elektropop énekesnő egy gyárban, a futószalag mellett dalolásznak arról, hogy az egyikük éppen megvakul. Elképesztő, még Von Trier-mértékegységben mérve is. A legdurvább persze, hogy mégis működik, legalábbis nem olyan iszonyatos baromság, mint amilyennek hangzik. A cannes-i Arany Pálma talán túlzás volt (főleg annak fényében, hogy Von Trier sokkal nagyobb remekművei távoztak kisebb díjakkal vagy üres kézzel a Riviéráról), és az életmű gyengébb és vitathatóbb darabjai közé tartozik, de ez nem Björkön múlott, ő ugyanis beleadta a szíve-lelkét a szerepbe, és láthatóan kicsit bele is halt a karakterével együtt.

Forrás: AFP
Lars von Trier és Björk a 2000-es cannes-i filmfesztivál díjkiosztóján

A forgatásról azonban már kiszivárogtak a hírek, hogy két őrült zseni nem fért meg egy csárdában: Björk egyszer szó nélkül eltűnt több napra, máskor pedig azzal kezdte a munkát, hogy "Gyűlöllek!" felkiáltással leköpte a rendezőjét. A bemutatón egy szót se szóltak egymáshoz, és az énekesnő soha többet nem szerepelt játékfilmben, annak ellenére sem, hogy a Táncos a sötétben főszerepéért elnyerte a cannes-i fesztivál legjobb női alakításának járó díját. A rendező állítólagos nőgyűlöletéről szóló hangok ekkor erősödtek fel, amit a következőképpen hárított el: "Nem hiszem, hogy ennyire érdekes lenne, ha férfiakat kínoznék meg. Komolyra fordítva a szót, felszínes megközelítésnek tartom a karakterek nemét előtérbe helyezni. Akik csak annyit fognak fel a filmjeimből, hogy a főhős nő vagy férfi, nem értik a lényeget."

* * *

5. Kirsten Dunst (Melancholia)

Forrás: melancholiathemovie.com
Kirsten Dunst a Melankóliá-ban

Európai kultfilm-mennyországban született ötletnek tűnt, hogy Pedro Almodóvar múzsája, a karrierje csúcsán lévő Penélope Cruz Lars von Trier kamerája elé álljon, de közbeszólt egy terhesség és valószínűleg pár millió dollár, amit a spanyol színésznő A Karib-tenger kalózai negyedik részéért bezsebelhetett. Von Trier pedig a Manderlay forgatásakor Nicole Kidmanre sem volt hajlandó várni, így a Penélope-nak felkínált szerepre is gyorsan talált beugrót Kirsten Dunst személyében, aki egy nagyon ígéretesen indult karriert bénázgatott el az utóbbi időben.

Forrás: AFP
Charlotte Gainsbourg és Von Trier idén Cannes-ban, a Melankólia sajtótájékoztatója előtt

Érdekes egybeesés, hogy Dunst, aki eddig Sofia Coppola filmjeiben nyújtotta legérettebb alakításait, egyszer azt nyilatkozta, hogy csak Almodóvar kedvéért lenne hajlandó megszabadulni a ruháitól a vásznon, ám most egy másik európai rendezőzseni kedvéért is hajlandó volt kivételt tenni. Nem csoda, a képek varázslatosan szépek, az pedig szinte hihetetlen, hogy Kirsten keblein ugyanannak a rendezőnek a kamerája előtt csillan meg a holdfény, aki a szemet sértő Dogma-mozgalom szülőatyja volt. Ha az Antikrisztus-ban Charlotte Gainsbourg karakterére vetítette át a rendező súlyos depresszióját, akkor itt Kirsten Justine-je az alteregó; az ő szemén keresztül látjuk, hogy a Föld mit érdemel. Ennek megfelelően a két nővér közül valóban az amerikai színésznőé a hálásabb szerep, és északi arcvonásaival maximálisan beleillik az ijesztően tragikomikus lakodalomba. A pozitív kritikák így teljes mértékben megérdemeltek voltak, bár nehéz elűzni a gondolatot, hogy Dunst legjobb színésznő trófeája Cannes-ban (Björk és Gainsbourg után ő a harmadik Von Trier-hősnő, aki elnyerte a rangos kitüntetést) ne a zsűri diplomatikus kompromisszuma lett volna, miután a fesztiválról botrányos megjegyzései miatt kitiltott rendezőnek nem adhattak fontosabb díjat.

* * *

+3 A férfi múzsák

Az igazsághoz tartozik, hogy míg a színésznőit váltogatja, a színészeihez kifejezetten hűséges Lars von Trier. A kezdetektől mindmáig talál például munkát az egyébként más kultrendezők által is igen kedvelt Udo Kiernek, akivel kilenc filmen keresztül eljátszatott már mindenféle fura figurát perverz szatírtól (Hullámtörés) hisztis esküvőtervezőn (Melankólia) át egészen a Sátán gyermekéig (A birodalom). Stellan Skarsgardról pedig egyenesen azt nyilatkozta, hogy mindig együtt fognak dolgozni, akár látványos főszerepről (mint a Hullámtörés-ben vagy a Dogville-ben), akár apró, de emlékezetes mellékszerepről (mint A birodalom II-ben vagy a Melankóliá-ban) van szó. Sajnos mostanában mintha megfeledkezett volna első tökéletes filmjének, az Európá-nak a főszereplőjéről, Jean-Marc Barr-ról, akinek a Hullámtörés-ben, a Táncos a sötétben-ben, a Dogville-ben és a Mandarlay-ben egyre kisebb szerepek jutottak. Ő viszont a rendezésben követte mesterét, és 1999-ben még egy Dogma-filmet is készített Szerelmesek címmel.

Forrás: toutlecine.com
Stellan Skarsgard (középen) és Jean-Marc Barr (jobb szélen) a Hullámtörés-ben

----------

Elkezdtünk gusztustalanul nyomulni a Facebookon is. Lájkolj minket, hogy minél több lájkolónk legyen!