Nagyon fáj - kritika a Blue Valentine című filmről

2011.08.22. 14:45

Egy kicsit mi is szerelmesek leszünk, egy kicsit mi is kétségbe esünk, ahogy Michelle Williams és Ryan Gosling párkapcsolata a szemünk előtt épül fel és hullik darabjaira a Blue Valentine-ban. Ritkán készül ennyire szívszorító, ennyire igazi film.

Amikor egy film annyira igazi, mint Derek Cianfrance Blue Valentine-ja, a magamfajta filmrajongó mindig megpróbálja kitapintani a titkot. Tudni akarjuk, mitől lett ez annyival szebb és fájdalmasabb, mint a társai, hogy mit kell csinálni ahhoz, hogy egy film ilyen felkavaró legyen.

Forrás: ecranlarge

A Blue Valentine-nál bőven van mit felsorolni: a rendező tizenkét éven át érlelte, formálta magában a történetet, a forgatás előtt évekkel megtalálta a két főszerepre Ryan Goslingot és Michelle Williamst, és amikor végre megvalósult a film, olyan trükköket vetett be, hogy egy hónapra összeköltöztette a két színészét, egymás háta mögött instruálta őket, és közölte velük, hogy ő már unja a saját forgatókönyvét, szeretné, ha inkább improvizálnának. Biztos, hogy ez mind nagyon sokat számított, mégsem magyarázza meg a lényeget, három ember szerencsés együttállását, amelyből az utóbbi évek egyik legjobb szerelmes filmje született meg. Magyarázat nincs, elégedjünk meg azzal, amit kapunk.

A Blue Valentine Cindy (Williams) és Dean (Gosling) kapcsolatának indulását és évekkel későbbi szétforgácsolódását mutatja be. Mondhatnám, hogy egy szerelem születését és halálát, de nem lennék pontos: a kapcsolatuknak talán vége van a film végével (ez se biztos), de ez különösen fáj azért, mert a szerelemnek még nincs. Cianfrance azt a megoldást választotta, hogy a reményteljes kezdetet és a kiábrándító véget sok kihagyással, epizodikusan meséli el, váltogatva, sokszor egyértelmű kontrasztba állítva a múltbeli eseményeket és a jelent. A párhuzamos vágások akár mesterkéltté is tehetnék a filmet, de Cindy és Dean kapcsolata olyan organikus természetességgel bomlik ki és szét előttünk, hogy ez a probléma fel sem merül, még akkor sem, amikor eléggé evidens módon a házasságkötésüket és az utolsó nagy összeveszésüket látjuk párhuzamosan.

Forrás: [origo]

Az ilyen intim, dokumentarista megközelítésű filmeknél nem szokatlan módon a filmet javarészt kézi kamerával vették fel, ami fárasztóvá, akár egyenesen émelyítővé tud válni, ha túlzásba viszik. Itt ízlésesen, visszafogottan használták: nincs fölösleges rángatózás és a kamera sosem vonja magára a figyelmünket, szépen csöndben, megilletődötten figyeli a két remek színészt, lopakodva oson utánuk, mindig óvatosan, nehogy észrevegyük.

Gosling fizikailag meglehetősen hasonlít a rendezőre (ráadásul a múltbeli jelenetekben viselt ruháit Cianfrance ruháiról mintázták), aki a filmhez bevallottan merített a saját életéből is. Ahogy nézzük, óhatatlanul is az jut eszünkbe, hogy Cianfrance túl lehet már néhány dugába dőlt kapcsolaton, mert ijesztően hiteles színészeivel tökéletesen ragadja meg az apró részleteket. Az egyik jelenetben a kisgyerekes Cindy és Dean elmegy egy hotelbe, hogy kicsit maguk lehessenek. Cindy zuhanyozik, Dean bemászik mellé a fülkébe, és próbál szexuálisan közeledni, de Cindyt irritálja az egész. Pár perccel később meghitten táncolnak a kedvenc számukra. A fellángoló és elpárolgó düh, a frusztráció és a mindemögött meghúzódó, egykönnyen nem lerombolható intimitás egyszerre kel életre a jelenetben.

Forrás: ecranlarge

Lenyűgöző és torokszorító, ahogy a negatív érzelmek megfertőzik a szerelmet, és ide-oda billeg a "megéri még ezt folytatni?" mérlege. A ragaszkodás és a kétségbeesés közti gyors váltások, a veszekedések, amelyekben mindig összetörik egy újabb darabkája az együtt felépített életnek, a végzetesen kimondott, aztán mégis visszaszívott súlyos szavak, minden olyan ellentmondásosan, sokrétegűen van itt együtt, mint az életben. Egy másik tökéletes jelenetben Cindy már verbálisan is elássa a kapcsolatot, a részeg, eszközeiből kifogyott Dean pedig a bozótosba hajítja a jegygyűrűjét. Aztán együtt keresik.

Hogy az amerikai korhatárbizottság igazából miért szavazott első körben úgy, hogy a pornófilmekkel azonos, NC-17 kategóriába sorolják a Blue Valentine-t, amelyben épp csak néhány pillanatra látjuk Williams mellét, sosem fogjuk megtudni. De arra tippelek, ösztönös elutasítás volt bennük az igazsággal szemben. A szerelmes, szárnyaló Cindy felszabadító orgazmusa és a férjével mit kezdeni már nem tudó keserű, irritált Cindy fájdalma szex közben túl sok lehetett nekik. Túl sok valóság Hollywoodnak.

Forrás: [origo]

Főleg a film elkeserítő jelenéről írtam, persze nem véletlenül, érzelmileg ezek vágják gyomorszájon az embert, de a fiatal Cindy és Dean szerelmének első napjai nem kevésbé hitelesen bontakoznak ki. Bájos, véletlenszerű, irigylésre méltó, problémákkal tarkított szerelembe esés ez, és nemcsak a végsőkig kiábrándult pár, hanem az édesen sztepptáncoló Cindy és az idétlenül-aranyosan dalolászó Dean is velünk marad a film után.