Amikor Tom Cruise még gumiszörnyekkel csatázott

2011.09.06. 17:10

Hiába sikerült borzasztóra az új Conan, a barbár, nem tudta elvenni a kedvünket a fantasy filmektől. Ellenkezőleg: eszünkbe juttatta a műfaj nyolcvanas évekbeli klasszikusait, amelyek egy egész generáció számára jelentettek meghatározó gyerekkori élményt. Felnőtt fejjel újranéztük az eredeti Conant, a Támadás a Krull bolygó ellent, a Fantasztikus labirintust és társaikat, arra keresve a választ, vajon kiállják-e az idő próbáját, vagy csak megszépült emlékek, amelyeket jobb nem bolygatni.

Az a néző, aki most találkozik a 80-as évek fantasyjeivel először, könnyen lehet, hogy csak nevet rajtuk, és gyorsan tovább is kapcsol. A bemutatásuk idején káprázatosnak hitt látványvilág ma nemcsak hogy elavultnak, de néha még komikusnak is hat. Az akkoriban használatos trükkök és technikai megoldások széles arzenálját (maszkok, bábuk, mechanikus szörnyek, méretarányos makettek, grandiózus díszletek, jelmezek, vetített háttér stb.) vonultatják fel ezek a filmek, a számítógépes grafika elterjedésével azonban alapvetően megváltozott a mozifilmek látványvilága, és a megtévesztésnek ez a szintje legtöbbször már nem elég a mai nézőnek. De pont az az érdekes ezekben a filmekben, hogy kétszeresen is időutazásra invitálnak minket: soha nem létezett fantáziavilágokba és a 80-as évekbe. És nem véletlen, hogy annyi gyerek és gyermeklelkű felnőtt képzeletét megragadták ezek a mesék. Néha naivitásba, néha brutalitásba hajló mitikus erejük, világrengető kalandokkal sűrűn átszőtt meséjük hat mindenkire, aki kicsit is fogékony az ilyesmire.

Forrás: ecranlarge
Arnold Schwarzenegger mint Conan, a barbár

Sárkányölő (Dragonslayer, 1981)
Rendező:
Matthew Robbins

Nehéz elhinni, látva a film kevés, de annál emlékezetesebb kegyetlenkedését és a tóbéli fürdőzést, hogy ez a sárkányos történet Disney-film. Mintha akkoriban még többre tartották volna a fiatal nézőket, és ha a mese megkívánta, akkor nem riadtak vissza szörnyűséges halálnemek megmutatásától, illetve félszeg meztelenkedéstől. Ezzel együtt is szívet melengetően bájos, és néhol humoros filmről van szó, amelyben egy ifjú varázslótanonc (Peter MacNicol) útnak indul, hogy elpusztítson egy emberevő sárkányt, amely a neki felszolgált szűz leányokért cserében hagyja csak békén a király népét.

Forrás: ecranlarge
Peter MacNicol a Sárkányölő-ben

A sárkányt a maga idejében forradalminak számító, úgynevezett go-motion technikával keltették életre. Ezt az eljárást először az egy évvel korábbi A Birodalom visszavág-ban alkalmazták a birodalmi lépegetők élethűnek tűnő mozgatására. Vermithraxnak nincs miért szégyenkeznie a filmtörténet későbbi CGI-sárkányaival szemben. Az ügyes és feszültségkeltő rendezésnek köszönhetően sokáig csak apró részleteket látunk belőle, és mikor végre megjelenik teljes valójában, néha esetlennek tűnő mozgása ellenére is félelmetes.

Forrás: ecranlarge
Yolande Palfrey a Sárkányölő-ben

A női főszereplő (Caitlin Clarke) és a walesi táj egyaránt tüneményes. A film komoly vonulata, amely a mágia korának lezárultáról és a kereszténység felemelkedéséről szól, illetve a keserédes lezárás, nagyon is változatos és izgalmas fantasyvé teszik a Sárkányölő-t. Az ilyen típusú filmek esetében azért valószínűleg az számít a legnagyobb sikernek, ha két órára ismét gyereket tud varázsolni a nézőjéből. És a Sárkányölő még mindig képes erre a trükkre.

* * *

Excalibur - Vér és mágia (Excalibur, 1981)
Rendező:
John Boorman

Az Excalibur gyönyörűséges példája annak, hogy egy mítosz leglényegesebb eleme az emberi és az isteni világ kapcsolatrendszere, és semmi értelme kihagyni ezekből a történetekből a természetfelettit, és a kiüresített vázból forgatni egy filmet (Trója). Az első lovag például egy szerethető, de mégis alapjaiban elhibázott alkotás, a hihetetlen gazdagságú Artúr-legendáriumból hatalmas könnyelműség volt egy ilyen bárgyúságig leegyszerűsített, vérszegény és földhöz ragadt szerelmi történetet forgatni.

Forrás: ecranlarge
Cherie Lunghi és Nigel Terry az Excalibur-ben

Az Excalibur sem hibátlan, de egy dolog már az első perceiben nyilvánvalóvá válik: a végletekig ambiciózus. Három filmre elég cselekményt pakolt bele John Boorman. Sokszor érződik viszont, hogy a rendező nagyobbat álmodott, mint amit a stáb az anyagi keretből meg tudott valósítani. Ez néha zavaró, de legtöbbször győz a filmből áradó varázslatos hangulat. A nyitány csodálatos, a csatával az erdőben, a várostrommal, Pendragon (Gabriel Byrne) és Merlin (Nicol Williamson) paktumjával, a sárkány leheletével, és a szexjelenettel, a leselkedő kislánnyal és a felcsapó lángokkal. Boorman egyszerre ábrázolja kegyetlennek és naivnak ezt a hangsúlyosan mágikus középkori világot, és mindezt átütő erővel teszi. A szüntelen harctól lelkileg deformálódott emberek ösztönlények módjára kaszabolják egymást, de aztán feltűnik a hős, a lovagi eszmény megtestesítője, és egyik pillanatról a másikra ugyanezek a vad emberek képesek a jó hű szolgálóivá válni.

 

Az Artúr király (Nigel Terry) által teremtett béke is múló ábránd csupán, a harag, a bosszú, a szerelem, a szex irtózatos erővel bírnak, elborítják az ember elméjét, ezzel újból és újból káoszba fordítva a rendet. Az istenek pedig fokozatosan magunkra hagynak minket. Sűrű és intenzív filmélmény az Excalibur, amelyet Boorman előbb készített el, mint hogy méltó módon megvalósítható lett volna. De ez ne riasszon el senkit, részleteiben nem mindig, de egészében nézve méltó feldolgozása az Artúr-legendáriumnak. A színészgárdából külön kiemelendő Helen Mirren, aki ellenállhatatlan a gonosz Morgana szerepében.

* * *

Conan, a barbár (Conan the Barbarian, 1982)
Rendező:
John Milius

John Milius saját elmondása szerint nem rendező, hanem tábornok akart lenni. Ez a vallomás sok mindent megmagyaráz a filmmel kapcsolatban. Conan élete szüntelen harc: a saját erejéből küzdi fel magát rabszolgasorsból szabad emberré. Útjának csak első állomása a lánc levetése. Meg kell bosszulnia apja és anyja megölését, hogy tényleg megszabadulhasson a múltjától, és szabad emberré válhasson. A mára legendássá vált párbeszédben megkérdezik Conant, mi a legjobb dolog az életben, erre ő egy Dzsingisz kántól vett gondolattal válaszol: eltiporni, leigázni az ellenségeidet, és hallani asszonyaik siránkozását. Ez a könyörtelenség, ősi mítoszokra jellemző kérlelhetetlen hangvétel az egyik dolog, ami miatt lehetetlenség elfeledni a Conan, a barbár-t. Ezt az egyedi hangulatot nem lehet technikai trükkökkel helyettesíteni.

Forrás: ecranlarge
Arnold Schwarzenegger a Conan, a barbár-ban

Conan imája Crom istenséghez és a közben be-bevágott tucatnyi támadó lovas hatásosabb sok más film számítógép alkotta, közeledő szörnyhadseregénél. Egyszerűen azért, mert elhisszük Arnold Schwarzeneggernek, hogy hiába volt keserves az élete, tényleg most imádkozik először, és még ezt az imát is úgy fejezi be, hogy a pokollal fenyegeti meg Cromot, ha a cimmeriaiak istene nem segít bosszúja beteljesítésében.

 

Ennek a filmnek a sikere révén vált mozisztárrá Arnold Schwarzenegger, az egykori testépítő. Érdekesség, hogy a nagyhatalmú olasz filmproducer, Dino De Laurentiis ellenezte, hogy Schwarzenegger kapja meg a főszerepet. Félt attól, hogy a színészt német akcentusa miatt nem fogják érteni a nézők. Milius azonban kitartott mellette, mondván, ha nem ő fogja eljátszani a barbárt, akkor fel kell építeniük valakit, aki úgy néz ki, mint az osztrák tölgy. A forgatáson gyakoriak voltak a balesetek: a tolvaj Valériát alakító és eredetileg táncos Sandahl Bergman majdnem elveszítette az egyik ujját. John Milius ilyenkor azzal nyugtatgatta a szereplőket, hogy a fájdalom elmúlik, a mozi viszont örök. És neki lett igaza. A Conan, a barbár a műfajának klasszikusává vált, amelyet harminc év múlva valószínűleg ugyanolyan élvezet lesz megnézni, mint most, vagy mint a nyolcvanas években volt.

* * *

Támadás a Krull bolygó ellen (Krull, 1983)
Rendező:
Peter Yates

Ha kizárjuk a nosztalgiafaktort, a Támadás a Krull bolygó ellen inkább tűnik érdekes, pontosabban bájos filmnek, mint jónak. Olyan hangulata van, mint amikor a kezdő apukát megkéri a gyereke, hogy meséljen neki, és az apa ott az ágy szélén, nagyokat erőlködve, mesélés közben találja ki a sztorit. A gonosz egy hegy alakú járművel érkezik a Krull bolygóra. Katonái elrabolják Lyssa hercegnőt, akit azzal a céllal adtak hozzá a bolygó másik uralkodóházának hercegéhez, Colwynhoz (Ken Marshall), hogy a két királyság erejének egyesítésével sikeresen szembe tudjanak szállni a gonosszal.

Forrás: ecranlarge
Ken Marshall a Támadás a Krull bolygó ellen-ben

Az évtized különös stílusérzékenységének is köszönhető, hogy hiába volt a maga idejében ez az egyik legdrágább film, látványvilága mégis szédítő gyorsassággal vált elavulttá. A szörnyeteg űrhajójának kaptárszerű belseje ugyan jól néz ki, de a trükkök többsége mai szemmel nézve már inkább megmosolyogtató. De számomra nem is ez volt a legnagyobb visszatartó erő a film élvezetében, hanem hogy sok jelenetnél, karakternél beugrott egy hasonló A Gyűrűk Urá-ból, amelyek persze sokkal látványosabbak, kidolgozottabbak. Kivételt az óriáspókos rész képezett, hiába a nyilvánvaló technikai hátrány, az érzelmi töltet megvolt abban a részben. Ahogy Tolkien fantasyjában, itt is egy változatos alakokból összeverődött csapat indul a világ, és egyúttal a hercegnő megmentésére. Viszont a lezárást szerencsére nem húzták el annyira, a gonosz legyőzetett, a prófécia beteljesedett, vége.

 

A válogatásban szereplő filmek közül a Krull élvezetéhez van leginkább szükség arra, hogy az ember eleve szeresse a nyolcvanas évek semmivel össze nem téveszthető fantasyhangulatát. Ha ez megvan, akkor viszont bátran lehet vele próbálkozni.

* * *

Legenda (Legend, 1985)
Rendező:
Ridley Scott

Hiába szerepelnek unikornisok a Szárnyas fejvadász-ban és a Legendá-ban is, nem hiszem, hogy Deckard álma és ez a mesefilm ugyanabban a fantáziavilágban játszódna. Egyszerűen túl sok idő megy el a Legendá-ban azzal, hogy a bámulatosan szép meseerdőben andalog a hercegnő (Mia Sara) és Tom Cruise. Ráadásul a fiatal lány többször még dalra is fakad. Egy magára valamit is adó magánnyomozó sosem álmodna ilyesmit.

Forrás: ecranlarge
Tom Cruise a Legendá-ban

A film első fél órájának cukorszirupos lassúsága valószínűleg a legtöbb ember idegeit próbára teszi, de aztán, amikor a mesevilágban hirtelen beköszönt a tél, és a Sötétség Urát már csak az utolsó egyszarvú leölése választja el gonosz tervének végrehajtásától, a Legenda hirtelen erőre kap. Tom Cruise néhány törpe, egy elf és egy tündér társaságában útra kel, hogy kimentse a Sötétség Urának karmaiból a hercegnőt és az unikornist.

 

A Legenda története talán túlságosan is leegyszerűsített, de a látvány - ahogy az egy Ridley Scott-filmtől elvárható - hibátlan. A taglalt filmek közül ennek érződik a legkevésbé a kora. A meseerdő, az ördög otthona, és úgy általában a helyszínek, csodálatosan néznek ki. A stúdióban felépített buja növényzetű rengeteget a Yosemite Nemzeti Park erdőségeiről mintázták, a mesebeli lényeket pedig ugyanaz az ember tervezte meg (Rob Bottin), aki A dolog speciális effektjeiért is felelt. A Pokolfajzat mellett ebben a filmben is jó volt látni, hogy az ördög klasszikus ábrázolása még a mai napig működőképes. Csak jó maszkmestert kell alkalmazni.

* * *

Willow (Willow, 1988)
Rendező:
Ron Howard

A Csillagok háborúja állandó bizergálása helyett George Lucas jobban tenné, ha inkább feljavítaná az ő produceri irányítása alatt született Willow speciális effektjeit. A filmbeli tűzokádó ugyanis amatőr próbálkozásnak hat a Sárkányölő jól sikerült szörnyetegéhez képest. Arra pedig már tényleg nincs mentség, hogy a trollokat miért filléres majomjelmezbe öltöztetett emberekkel játszatta el. A film több trükkfelvétele is messze elmarad a kor fantasy filmjeitől elvárható színvonaltól. Azzal együtt, hogy a varázslónő alakváltozásait úttörő módon, számítógép segítségével, az ún. morphing-eljárással oldották meg. A Willow legidegesítőbb pontja két kicsi manó, akik C-3PO és R2-D2 humoros párosát voltak hivatottak megidézni, de helyette inkább Jar Jar Binks előképének tekinthetők.

Forrás: ecranlarge
Warwick Davies a Willow-ban

Azért is sajnálatosak ezek a hibák, mert nélkülük remek fantasy is lehetett volna a Willow-ból. A történet több ponton is egyezést mutat A Gyűrűk Urá-val: itt is van egy vidám falucska, ami a világ rémségéitől elzárva létezik, és amelyben hobbitszerű lények, nelwynek laknak. A gyűrű helyett egy daikini- (ember) gyermeket vet partra a víz. A prófécia szerint egyedül ő lesz képes arra, hogy legyőzze a gonosz királynőt. Igencsak merész és okos húzás volt, hogy a nelwyneket és közülük a főhőst, Willow-t (Warwick Davies) kisemberek játszották.

 

Szerencsére több olyan része is van a filmnek, amikor Lucas és a rendezője nem a trükkökre alapoz, hanem kalandfilmekbe illő üldözéses jelenetekkel, vicces szóváltásokkal és izgalmas fordulatokkal teszi élvezetessé a mesét. Val Kilmer lényegében Han Solo egy variációját játssza el. Civakodása a gonosz királynő szépséges lányával (Joanne Whalley), majd a megtört szívek varázsporának belélegzését követő pálfordulása a Willow legszórakoztatóbb epizódja. A disznóvá változtatott hadsereg mellett.

* * *

Fantasztikus labirintus (Labyrinth, 1986)
Rendező:
Jim Hanson

A Labirintus tulajdonképpen a klasszikus mesék (Alice Csodaországban, Óz, a csodák csodája stb.) újragyúrása, aminek a befogadását nem a látvány, hanem a zene nehezíti meg. A film cselekményét több, alig tolerálható zenei betét szakítja meg. A David Bowie által szerzett és előadott szintipopszámok kötik a Labirintus-t leginkább a nyolcvanas évek stílusvilágához.

Forrás: ecranlarge
Jennifer Connelly és David Bowie

Jennifer Connelly a Phenomena után ismét egy olyan fiatal lányt alakít, akivel józan ésszel megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Sarah a képzeletében él, és úgy érzi, senki nem érti meg, főleg nem a szülei. Pillanatnyi elkeseredésében kimondja azt a varázsigét, ami lehetővé teszi, hogy a goblinok elragadják a kistestvérét a saját világukba. A Goblinkirály (David Bowie) tizenhárom órát ad Sarah-nak, hogy átverekedje magát a labirintuson és eljusson a várba.

 

A Labirintus egy nagy költségvetésű bábfilm, amelynek látványvilága a mai napig egyedinek és izgalmasnak hat. A díszletek változatosak, kiaknázzák a labirintus szimbólumában rejlő lehetőségeket. A film fináléjában M. C. Escher Relativitás című festményét is megidézik. A bábok által életre keltett mesebeli szereplők egytől egyig aranyosak. A fiatalabb korosztályt valószínűleg még ma el is tudja varázsolni ez az ambiciózus mese, azok viszont, akik még a nyolcvanas években látták gyerekként, talán jobb, ha meghagyják a Labirintus-t egy kellemes emléknek.

----

A lista összeállításában segítségemre volt az Artéria fórum tagsága.