A legsötétebb másfél óra

2011.12.30. 16:43

Az idegenek csak nem hagynak fel a Föld elfoglalásával. Akárhányszor vertük is már vissza őket a mozi története során, ők újból és újból megpróbálják. Az ilyen típusú katasztrófafilmek legtöbbször a totális idiotizmusba torkollnak, és éppen ezért roppantmód szórakoztatóak. A legsötétebb óra azonban kivétel, mivel annyira unalmas és szürke, hogy még röhögni sem lehet rajta.

A film már a legelején elhasal, amikor megpróbálja szimpatikussá tenni a főszereplőket, hogy aztán izgulhassunk a túlélésükért. A Moszkvába a nagy haszonnal kecsegtető üzlet kedvéért ellátogató amerikai páros nagypofájú tagja (Emile Hirsch) már ott menthetetlenül ellenszenvessé vált, amikor a taxiból a cirill betűs feliratokat fürkészve azt a poént tudta elsütni, hogy "mi ez, klingonírás?" Azokat az amerikai turistákat juttatta eszembe, akikkel pár hete egy gdanski hostelben találkoztam. Egész nap a helyi zenecsatornát bámulták, majd egyikük azon siránkozott, hogy mennyire hiányzik már neki egy jó Starbucks-kávé. Az ilyen minek jön Európába? A filmek világába lefordítva ugyanezt: az ilyennek miért kellene szurkolnom egy világégés idején?

Utólag belegondolva a jelek mind ott voltak, amelyekből ki lehetett volna találni, hogy ezt a filmet jobb elkerülni. A rendező neve (Chris Gorak) nem véletlenül csengett ismeretlenül, eddig ugyanis főleg látványtervezőként működött közre olyan filmekben, mint a Harcosok klubja vagy a Félelem és reszketés Las Vegasban. A főszerepeket játszó színészek jobbára ismeretlenek (Rachael Taylor), vagy legfeljebb feltörekvő szakmabeliek (Max Minghella). Bár mind fiatalok és szépek (Olivia Thirlby olyan, mint egy festmény), de e film alapján lehetetlenség megítélni, hogy tehetségesek-e, ugyanis futáson, megijedésen és néhány kétségbeesést jelző, illetve heroikus sablonmondat felmondásán kívül sok dolguk nincs. Az ismert név itt Emile Hirsch lenne, akinek viszont a világ legidegesítőbb hippije (Út a vadonba) és a pornós csajt becserkésző gimis srác (Szüzet szüntess) hálás szerepe után ez a film egyértelmű visszalépés. Bár az is lehet, hogy csak meg akarta nézni Moszkvát.

Ami azonban csillagnál is fényesebben mutatja, hogy mennyire silány munka került ki a készítők kezei közül, az az árulkodó apróság, hogy a filmből nem tartottak sajtóvetítéseket. Miután látták a kész művet, feltehetőleg már a forgalmazó sem hitt a sikerben, és a kritikusok reakcióit ezzel a lépéssel próbálták késleltetni.

Forrás: InterCom
A legsötétebb óra |  Max Minghella és Emile Hirsch

Hazudnék azonban, ha nem tenném hozzá, hogy voltak bizakodásra okot adó előjelek is. A film producere az a Timur Bekmambetov volt, akinek olyan túlpörgetett orosz fantasy-csodákat köszönhetünk, mint az Éjjeli, illetve a Nappali őrség. A másik, hogy ismét egy olyan inváziós sci-fivel van dolgunk, amelyben végre nem az Egyesült Államok nagyvárosait pusztítják el az idegenek a szemünk láttára. (Hanem elvileg Oroszországét, bár megjegyzem, az ilyen irányú várakozások sem teljesülnek, ugyanis a készítőktől csak pár szovjet sorház lerombolására futotta, a Kreml megmaradt.) A harmadik, hogy az előzetesben felbukkant pár jópofa ötlet - gondolok itt a betolakodók láthatatlanságára, a házilag barkácsolt fegyverekre vagy arra, hogy az égni kezdő villanykörték jelzik, ha egy idegen közeledik. Persze ezek sem valami hű, de eredeti ötletek, de végre egy film, amely nem hatalmas CGI-szörnyekkel és gépekkel, hanem kreativitással próbál hatást kelteni.

Aztán, ahogy írtam, a csoda persze elmaradt, és kiderült, a film már az előzetesében ellőtte az összes puskaporát. Ami maradt: amerikai turisták bujkálnak, majd futnak egyik helyről a másikra, és közben olyan életszerűtlen, az összes lehetséges műfaji klisét elpufogtató párbeszédeket folytatnak, ami már nekünk kínos. Inkább megint az előzetest vagy a Sztalker-t, aztán A függetlenség napjá-t néznénk meg egyhuzamban. Ugyanis bizarr módon ennek a két filmnek - néhány, lehet, hogy nem is szándékos kikacsintással az olasz poszt-apokaliptikus mozikra - az egyáltalán nem működő elegye A legsötétebb óra.

Forrás: InterCom
A legsötétebb óra |  Rachael Taylor és Olivia Thirlby

Jogosan kérdezheti az olvasó, hogy mire fel ez a harag, amikor ehhez hasonló ostoba filmekkel van tele a különböző kereskedelmi csatornák esti műsorsávja. Mondhatnánk, nincs ezekkel a típusú alkotásokkal semmi probléma, simán el lehet velük múlatni az időt. A legsötétebb óra azonban ennél jóval többel kecsegtetett: a villanykörték dobálása eszünkbe juttathatja Tarkovszkij sztalkerét, aki hasonló módon döntötte el, hogy merre menjenek tovább a Zónában, a filmvégi csata az ipartelepen pedig akár elférhetett volna a Sztalker akciófilm-változatában is, amiben kiderül, hogy a Zónában ellenséges földönkívüliek élnek. Az idegenek sérthetetlensége pedig A függetlenség napjá-t idézi, amely a műfaj egy kivételesen jól sikerült darabja, mert nem félt átlépni egy bizonyos határt. Mivel a készítők ott tudták,  hogy egy teljesen idióta történetet próbálnak lenyomni a torkunkon, nem teketóriáztak, és mertek még olyan gigantikus blődségeket is belerakni, mint hogy az amerikai elnök egyben vadászpilóta is, vagy hogy feltöltenek egy számítógépes vírust az idegenek központi rendszerébe.

Ez a pofátlan szemfényvesztés is hiányzik A legsötétebb órá-ból. Az a néhány, már felsorolt jó ötlet arra elég, hogy egy pár pillanatra felvillantva a reményt eszünkbe jussanak a nagy elődök. Bátorság kellett volna, szigorúbban fogalmazva tehetség, és az említett ötletek köré írni egy igazán képtelen történetet. Feszesebbre kellett volna húzni a cselekményt (bár csak 89 perces, de így is sokszor leül a film tempója),  és időt ölni a párbeszédek megírásába, nemcsak a szereplők szájába adni a készen kapott kliséket. Ezért különlegesen idegesítő ez a film, mert világosan látszik, hogy ott volt az esély, hogy ebből valami sokkal jobb süljön ki, de aztán győzött a középszerűség és a fantáziátlanság.

Forrás: InterCom
A legsötétebb óra |  Olivia Thirlby és Emile Hirsch

A legsötétebb óra akkor vérzik el igazán, ha a saját súlycsoportja képviselőivel hasonlítjuk össze, azzal a sok B kategóriás katasztrófafilmmel és sci-fi-vel, amelyeknek már a címére sem emlékszünk. Velük szemben is leszerepel a film, ugyanis túl sok az üresjárat, és túl kevés az akció. Hiába a filmvégi csata az ipartelepen, ha addig alig történik valami izgalmas, csak némi siránkozás meg menekülés.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK