Sas Tamás: Nincs olyan film, amelyik csak rossz

Sas Tamás, rendező, operatőr
Vágólapra másolva!
Sas Tamás, a magyar romantikus vígjátékok rendületlen szállítója, nemrég nyilvános levélben reagált az [origo] S.O.S. Love!-kritikájára. Az annak idején a Presszóval ígéretesen indult rendezőt arról kérdeztük, hogy mi késztette a szokatlan lépésre, de szó esett arról is, hogy létezik-e tisztán kommersz film, hogy miért nem kapott az S.O.S. Love! támogatást Andy Vajnától és hogy mire mondana nemet a szponzoroknak.
Vágólapra másolva!

- Miért érezte úgy, hogy nyilvános levélben kell reagálnia az S.O.S. Love!-kritikánkra?

- Nem az önvédelem motivált. Úgy gondolom, hogy bírom a kritikát, és egy negatív vagy pozitív kritika alapvetően nem változtatja meg sem az életemet, sem a filmhez való viszonyomat. Viszont nagyon nehezen viselem, hogy ilyen végtelenül negatív ez az ország, és ennek a filmkritika csak egy vetülete.

- Tehát nem a legújabb filmjére vonatkozó megállapítások háborították fel?

- Inkább az attitűd. Szerintem az a baj, hogy ebből a mindenen fanyalgó, odamondogató stílusból kiveszett a szeretet és a lényegre tapintás. Figyelem az amerikai kritikákat, és ott is megmondják a magukét, de szeretettel. A kritikában megengedhetetlen a szubjektivitásnak egy olyan mértéke, amelyben a kritikusnak a hozzám való viszonya is megjelenik.

- Ezek szerint mégiscsak úgy érzi, hogy létezik egy negatív előítélet a személyével és a filmjeivel kapcsolatban.

- Igen. De ennek az okairól fogalmam sincs, és nem is érdekel.

- Most úgy látja, hogy jó döntés volt ez a levél?

- Igen. Rengeteg visszajelzést kaptam, és mind pozitív volt. Kovács Gábor válasza, amit az én levelemre írt, nem tartozik ezek közé. Sajnos sok kollégám úgy gondolja, hogy konkurensei vagyunk egymásnak. Szerintem ez nagyon nincs így. Tulajdonképpen egy pici kis lyukas ladikban evezünk mindnyájan, és sajnos nem az történik, hogy közös erővel próbáljuk befoltozni, hanem inkább mindenki örül, ha még egy léket üthet rá, hátha ebből neki valami előnye származik. Egyébként azt érzem, hogy a nézők sokkal jobban szeretnék a magyar filmet, ha hagynák nekik, hogy szeressék. Szerintem ráadásul nincs olyan film, amelyik csak rossz.

- Ön szerint az, hogy operatőrből lett rendező, és nem kívülről érkezett a szakmába, mint például Herendi Gábor a reklámfilm felől, változtat valamit azon, ahogyan a filmjeit megítélik?

- Én mindig kívülálló voltam, mert sosem vettem részt pártharcokban, sosem voltam semmilyen szervezet vagy filmes lobbi tagja. Kedvezményezett sem voltam soha. Másrészt az, hogy operatőrként dolgoztam több nagyjátékfilmben és rendező-operatőrként több száz reklámfilmben, hatalmas szakmai biztonságot jelent saját magam számára.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

- Mikor támadtak fel önben a rendezői ambíciók?

- Számomra a film mindig is a rendezést jelentette. Amikor tizenhat-tizenhét éves koromban rájöttem, hogy a film az, ami a leginkább vonz, akkor két dologban voltam teljesen biztos. Az egyik, hogy rendezni szeretnék, a másik, hogy a rendezővé váláshoz a képen át vezet az út. Szerintem ahhoz, hogy valaki rendező lehessen, mindenekelőtt operatőrnek kellene lennie. Nekem az a világ legtermészetesebb dolga, ha a rendező nagymértékben belefolyik a képalkotásba.

- Amikor még csak tervezte, hogy egyszer rendező lesz, milyennek képzelte el a filmjeit?

- Felállítottam magamnak egy háromszöget azokból a rendezőkből, akik meghatározzák számomra a filmet. Ezt a Bergman, Fassbinder, Mihalkov hármas alkotta.

- Maradt belőlük mára bármi is a filmjeiben?

- Fogalmam sincs. Talán a szűk térben játszódó kamaradarabjaimban egy kis Bergman. A másik irányra viszont, amerre elindulnék, nincsenek meg a források Magyarországon. Szeretném megrendezni az Egri csillagok-at, de igazán nagyszabásúan és látványosan.

- A kamaradarabok megkövetelik a feszes sztorit, az életszerű dialógusokat és az intenzív színészi jelenlétet. A Presszó és a Szerelemtől sújtva működött, míg a Szélcsend (kritikánk) és a Presszó 10 év (kritikánk) már sokkal kevésbé. Mit gondol, miért?

- A Szélcsend megbukott ugyan, de valamiért mégis azt gondolom, hogy meg fogja találni a helyét. Szerintem semmivel sem rosszabb, mint a Szerelemtől sújtva.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

- A Presszó és a Szerelemtől sújtva női karaktereinek lelki világa alapos és érzékeny kidolgozást igényelt. Későbbi filmjeiben ez az árnyalt ábrázolásmód és mélység mintha eltűnt volna.

- Ezt nem fogadom el. A Szélcsend lehet, hogy a kritika szerint nem egy túl jól sikerült film, de elvitathatatlan, hogy a női lélekben meglehetősen mélyre próbál hatolni.

- Ha jól tudom, a Presszó-t Németh Gáborral közösen írták, a Szerelemtől sújtva forgatókönyvét pedig ön jegyzi.

- Igen, de a többi filmem forgatókönyvén is sokat dolgoztam.

- A Presszó egy szórakoztató, ugyanakkor személyes és formailag kísérletező film volt, amit a kritika is elismert. Későbbi filmjeiben miért választotta el élesen egymástól a szórakoztató és az egyedi, szerzői hozzáállást?

- Eleinte azt gondoltam, hogy meg lehet csinálni a kettőt egyszerre, ahogy az angol film például gyönyörűen meg is tette. De aztán csúnyán megütöttem a bokámat. Itthon érthetetlenül nagy ellenállást tapasztaltam ezzel a kétfedelűséggel kapcsolatban. A Kalózok-kal és a Rosszfiúk-kal is erre törekedtem, és mind a kettőért kinyírtak. Úgyhogy ezek után igyekeztem szeparálni a kettőt. De közben azért még abban sem vagyok egészen biztos, hogy ilyen élesen elválasztva létezik-e egyáltalán ez a két irány. Mint ahogy például annak idején, első nézésre a Szelíd motorosok is csak egy kommersz filmnek tűnt, miközben most már látjuk, hogy mennyire pontos lenyomata annak a kornak, amelyben készült.

- Valami hasonlót gondol a saját filmjeiről is?

- Nem, ezt nem mondanám. De ott van, például, az Apám beájulna, amit mindenki csak egy tini-limonádénak tartott, ma már pedig úgy látszik, hogy annál azért több, és beszél fontos dolgokról is. Vagy a Rosszfiúk, amire a legnegatívabb kritikákat kaptam, pedig ma már látszik, hogy megjósolja azt a politikai helyzetet, mikor van egy ember, aki úgy érzi, hogy ő hivatott dönteni élet és halál fölött, és ennek érdekében mindent maga alá gyűr.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

- A szponzorok felkutatása és a pénz összegyűjtögetése állami támogatás nélkül kemény feladat, ráadásul rengeteg kompromisszumot is kell kötni. Mi hajtja mégis afelé, hogy újra és újra megküzdjön ezekért a filmekért?

- Én nem tudom, hogy mi a művészet, és azt sem tudom, hogy a filmjeim, ha megmaradnak, akkor milyen szerepet fognak betölteni. De szerintem a szerzői film sem úgy születik meg, hogy az embert szétveti a mondanivaló. A film annyi áttételen keresztül valósul meg, és annyira nehéz elkészíteni, hogy nem létezik benne valódi szerzői attitűd.

- Ezek szerint az ön számára ugyanazt jelenti, mondjuk, a Szerelemtől sújtva, mint a 9 és fél randi?

- Talán addig más a viszonyom a filmhez, amíg elkészül a forgatókönyv. De utána már minden ugyanolyan. Sőt, a szerzői film sok szempontból könnyebb, mint a műfaji film, mert a műfaji film nagyon szigorú szabályok szerint működik. Figyelni kell a hatásmechanizmusokra, a plánozásra, a hangsúlyozásra. Az például motivál, hogy ezeket filmről filmre tökéletesítsem.

- A romantikus vígjátékok közül melyeket tekinti követendő mintának?

- A szokásos: Sztárom a párom, Igazából szerelem. Ezek nagyszerű filmek.

- Mi az, ami miatt úgy érzi, hogy érdemes filmeket készítenie?

- Már pusztán a tény, hogy elkészül egy film, szerintem hatalmas siker. Később sem gondolom, hogy csupán a nézőszám lenne a siker fokmérője. Viszont az olyan pillanatok, amikor a közönségtalálkozón az ember áll a nézőkkel szemben és érzi, hogy ül a dolog, na, ennek van értelme. Egyébként elég sok rajongói levelet kapok, és azokból az derül ki, hogy vannak olyanok, akiknek fontos egy-egy filmem. Azt hiszem, hogy ezért érdemes filmeket készíteni.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

- Beszéljünk kicsit a szponzorációs termékelhelyezésről. Nem gondolja, hogy például a Valami Amerika 2 végén elhelyezett vicces kis reklámblokkok lehetnének alternatívái egy kevésbé erőszakos megjelenítésnek?

- Az S.O.S. Love!-nál más volt az igény. A szponzoráció az egész világ filmiparában meghatározó jelentőségű, de a helyén kell kezelni.

- Amikor a szponzorok benyújtották az igényeiket, nem jött el a pillanat, amikor úgy gondolta, hogy a kompromisszumkötésnek is van egy határa?

- Olyan jelenet nincs a filmben, amely kizárólag azért született, hogy a szponzor megjelenhessen. Egyébként erre sem mondanék feltétlenül nemet.

- Igaz, hogy az S.O.S. Love! esetében állami támogatásért is pályázott?

- Tényleg pályáztam a Filmalapnál gyártási támogatásért, de addig halogatták a döntést, hogy közben kénytelenek voltunk bemutatni a filmet. Később az elutasítást cinikusan és arcátlanul azzal magyarázták, hogy ez már egy bemutatott film.

- Gondolja, hogy jogos lett volna, ha megkapja az állami támogatást?

- Az állami filmtámogatás rendszeréről azt gondolom, hogy praktikus lenne megtartani a szerzői film/műfaji film kategóriákat. A szerzői filmek támogatását hívhatnánk mecenatúrának, ami arra szolgál, hogy a filmes egzisztenciákat életben tartsa, és ezeket a pénzeket nem lenne szabad visszakérni. A filmiparnak pedig egy iparélénkítő támogatásra lenne szüksége.

Fotó: Hajdú D. András [origo]


- Értékelné a kedvünkért az eddig elkészült filmjeit egy egytől tízig terjedő skálán?

- Nem szeretném, mert mindegyik annyira más, mindegyiket másért szeretem. A Szerelemtől sújtva főszereplőjét, Kovács Patríciát például három nappal a forgatás megkezdése előtt találtam meg, és kiderült róla, hogy egy csodálatos színésznő. A Szélcsend-ben volt olyan jelenet, amelynek a forgatása közben elbőgtem magam, mert Kováts Adél olyan hatalmasat alakított.