Hallgass el és ámulj!

2012.02.24. 15:56

Többnyire olyan filmeket ajánlunk olvasóinknak, amelyek megtekintése kemény, de megéri az erőfeszítést. A The Artist - A némafilmes azonban csak látszólag nehéz eset: fekete-fehér és nem beszélnek benne, de ez ne riasszon el senkit, hiszen tökéletes közönségfilm, ami mindenkit emlékeztet rá, hogy miért csodálatos élmény moziba járni.

Kilenc hónapja láttam először a The Artist - A némafilmes-t a cannes-i filmfesztivál hálátlan vasárnap reggeli sajtóvetítésén. Barátaim/kollégáim konkrétan kiröhögtek, hogy hajlandó voltam felkelni egy fekete-fehér vicceskedő francia némafilm kedvéért, ami sztepptánccal és filmes utalásokkal repít vissza Hollywood aranykorába. Az általam akkor boldogságbombának titulált film azonnal robbant a Riviérán; a jelenlévő filmes újságírók a versenyprogram ősidők óta legjobban sikerült könnyed műfajú filmjeként emlegették, az Oscar-díjvadászatáról híres Weinstein stúdió rögtön megvette amerikai forgalmazásra, a főszereplő Jean Dujardin pedig egy hét múlva elnyerte a fesztivál legjobb férfi alakításának járó díját.

Forrás: ecranlarge
Jean Dujardin a The Artist-ban

Pörgessük előre az időt fél évvel, és láthatjuk, hogy decemberben pár jól sikerült észak-amerikai fesztiválszereplés és kritikusi díj után már a The Artist számított a 2011-es év legnagyobb Oscar-esélyesének, ergó legjobb hollywoodi (a rendező és a főszereplő franciák, de a stáb tagjai közt rengeteg amerikai is dolgozott, és az egész filmet Hollywoodban forgatták) közönségfilmjének. Rögtön itt van az Oscar-díjátadó, és minden jel arra mutat, hogy ez az aprócska, óriási lelkesedéssel, filmőrültek által készített film tarolni fog és kenterbe vágja a mai Hollywoodot Clooneystól -Spielbergestől.

Forrás: ecranlarge
Bérénice Bejo a The Artist-ban

A fentiek fényében nem csodálom, ha senki nem olyan alacsony várakozásokkal ül be a filmre, mint én a tavaly májusi vasárnap reggelen, hanem kb. a filmművészet megváltását jelentő katarzist vár. Ezt semmiképpen sem szabad, a The Artist ugyanis annyit ad, amennyit vállalt: egy tökéletes szórakozást jelentő másfél órát ravasz filmes kikacsintásokkal. Főhőse a húszas évek Hollywoodlandjének legnagyobb némafilmsztárja, George Valentin (Jean Dujardin, az OSS 117 című francia James Bond-paródiákkal futott be, itt tökéletes választás, mert minimum Cary Grant és Clark Cable karizmáját árasztja magából a szerepben), aki elegáns szmokingokban, széles vigyorral és eltúlzott mozdulatokkal uralja a vásznat. A hangosfilmek küszöbön álló térhódítására csak legyint, miközben patronáltja, Peppy Miller (Bérénice Bejo ragyog - ő a rendező felesége egyébként, aki szintén szerepelt az OSS 117 első részében) könnyedén alkalmazkodik a változó időkhöz.

Forrás: ecranlarge
Jean Dujardin a The Artist-ban

A történet darabjai ismerősek lehetnek a Csillag születik, az Ének az esőben és az Alkony sugárút klasszikusokból, ráadásul Michel Hazanaviciusnak esze ágában sincs ragaszkodni a húszas évek némafilmjeinek stílusához; az aranykort tágan értelmezve bátran merít más amerikai filmes mérföldkövekből, így hol Chaplin, hol Orson Welles juthat eszünkbe. Filmje így két szinten is működik, hiszen bármiféle filmes háttértudás nélkül is fergetegesen szórakoztató, míg a moziőrültek nem győznek megörülni az utalásoknak, tiszteletadásoknak. Utólag, a Sight and Sound magazinból tudtam meg, hogy az egyik legötletesebb jelenet (egy bizonyos ruhafogasra akasztott zakóval) is egyértelmű utalás Frank Borzage 1927-es Hetedik mennyország című filmjének pár pillanatára.

Forrás: ecranlarge
Bérénice Bejo a The Artist-ban

Ettől függetlenül nem tartom stílusgyakorlatnak a The Artist-ot, mint ahogy Tarantinót vagy Almodóvart se vádolnám soha az eredetiség hiányával, amikor teleollózzák a forgatókönyveiket személyes kedvenceikre való utalásokkal. A megidézett mozgóképes örökség makulátlanul illeszkedik a The Artist történetébe és a mozi éltetésévé, ünneplésévé emeli a filmet. A technika változik; hangosfilmek váltják fel a némákat, színesek a fekete-fehéret, dolby HD a sztereót, hódít a 3D, de a nézők nagy része ma is ugyanazt várja egy jó moziestétől, mint 1928-ban vagy 1950-ben: jó sztorit, élvezetes színészi alakításokat és igényes szórakoztatást. A 2012-es díjszezonban mindezt a The Artist-nál valóban egy film sem tudta maradéktalanabbul teljesíteni.

----

A kritika megírásához felhasználtuk a 2011. május 16-i Némán robbant a boldogságbomba című cikkünket.