Így lettünk filmőrültek

2012.03.04. 11:30

Olvasóinkat nemrég arra kértük, hogy meséljék el egyik korai emlékezetes filmélményüket. Olyan vicces és szívmelengető sztorik érkeztek be, hogy nem bírjuk ki, hogy a legjobbakat ne adjuk közre. Legtöbben arról számoltak be, hogyan zokogták végig az Oroszlánkirályt a szék alatt, vagy hogyan nyomta rá életükre örök bélyegét a Hupikék törpikék. Más viszont azt osztotta meg velünk, hogyan gyalogolt kilométereket, borotválta le a haját, és éhezett négy napig egy film kedvéért. Sztorik arról, hogyan lettünk mozifanatikusok.

"Másodikos gimnazista voltam Egerben, kielégíthetetlen filmétvággyal, amikor egy ködös novemberi hétköznap este (másnap reggel valami reáltárgyból esélytelen témazáró), elballagtam a helyi művészmoziba, ahol akkoriban hetente egyszer volt előadás. A filmet csak nekem vetítették le; egyedül, szájtátva ültem végig mind a 202 elképesztő percet, hogy aztán éjfélkor hazaérve órákig, napokig ne is tudjak másra gondolni. Apokalipszis most. Rendezői változat. This is the end... the end of laughter and soft lies... the end of nights we tried to die." - P. K.

Forrás: [origo]

"Első igazán meghatározó filmélményem egyértelműen a régi Csillagok háborúja-trilógia volt, pedig először nem is magyarul, hanem angolul láttam. Nagybátyám szerezte meg videón a filmeket, és egy egész vasárnapos családi program volt, ahogy leültünk a nagymamáméknál (négyen testvérek, plusz a szüleim, a nagyszüleim, a nagybátyám és a barátnője), és Csillagok háborúja-maratont tartottunk. A jelenlévő emberek fele sem tudott angolul, én sem, de így is örökre megmaradtak bennem a jelenetek. A családban azóta is hagyomány, hogy néhány évente, szigorúan angolul, újra végignézzük az első három Csillagok háborúja-filmet együtt." - H. O.

- - -

"Rám, a 16 éves, beilleszkedési zavarokkal küszködő kamaszra A nagy kékség című film olyan hatással volt, hogy magamtól nekiálltam leborotválni a hajam hátul (középhosszú hajam volt, és nem tudtam, hogy géppel kell felnyírni ahhoz, hogy olyan legyen, mint Jacques-é). Anyukám elsírta magát, amikor meglátott, apukám lekevert egy laza pofont, a fodrász pedig kiröhögött. Viszont ettől a pillanattól kezdve húsz éven át géppel felnyírt tengerészgyalogos-frizurával rendelkeztem. Később a film hatására 200 márkával a zsebemben leutaztam két hétre Görögországba vadkempingezni az osztálytársammal. Sokat gyakoroltam a szabadtüdős merülést, de 12 méter alá soha nem jutottam. Delfint akkor nem láttam, orvhalászokat és feketébe öltözött görög öregasszonyokat reggeli fürdéskor annál többet. Köszönöm, Jacques és Enzo." - Tóth Csaba

Forrás: [origo]

"Szeged, Fáklya mozi, nyolcvanas évek, Az utolsó egyszarvú, 4 vagy 5 éves lehettem. Csak arra emlékszem, de erre kristálytisztán: a vászon hatalmas, én egészen pici vagyok, a filmen valami szomorú történik (talán meghal az egyszarvú anyukája?), nekem folynak a könnyeim, de amikor anyám aggódva megkérdezi, hogy menjünk-e haza, dühösen rázom a fejem, és belekapaszkodom a székbe. Megpróbálnám elmagyarázni anyámnak, hogy nem azért sírok, mert ez most rossz, hanem éppen ellenkezőleg - de nincsenek még szavaim a katarzisra." - Gimesi Dóra

- - -

"Az alábbi történet szóról szóra igaz. Tanúm rá barátom és alkotótársam, Simonyi Balázs, aki jelen volt az eseményekkor. Mindketten Stephen King, illetve A remény rabjai-rajongóként nem sokkal a Halálsoron (The Green Mile) című Frank Darabont-film hazai bemutatója után ott ültünk az azóta jobb létre szenderült  Kossuth mozi nagytermében, 2000 áprilisában.

Forrás: [origo]

A film drámai csúcspontja, amikor John Coffeyt, a kétméteres, fekete hústorony rabot elektromos székbe ültetik és kivégzik.  Nagyközeliben látjuk, amint izzadó fejére teszik a fémpántot, majd bekapcsolják a gépet. Coffey szenved, nyög, rázkódik, a gép már füstöl. Ebben a megrendítő pillanatban, amikor a körülöttünk ülő kopaszok keze is megállt a kukoricás zacskókban, a vásznon pergő kép egyszer csak kimerevedett, a hang megállt. Ott volt velünk szemben Coffey fájdalmas arcképe, 20 méteres átmérővel, mozdulatlanul, majd néhány pillanat múlva az arcvonások eltorzultak, és az arc némán olvadni kezdett. Szabályszerűen folyni kezdett a bőr, púposodni a homlok, mígnem a kép kilyukadt, és mögötte a fehéren világító vászon sejlett fel. Egy filmszalag ugyanis, ha megreked a bivalyerős izzó előtt, egyszerűen meggyullad. Ez történt most is. John Coffey a szemünk láttára égett szénné, szó szerint. A nézőtér lámpái felkapcsolódtak, hitetlen pillantásokat vetettünk egymásra nézőtársainkkal, majd néhány perc múlva, néhány kockával későbbről újraindult a film." - Tóth Barnabás

- - -

"Gyermekkori nagy kedvencem volt Jean-Paul Belmondo, akinek a kedvéért beültem Jean-Luc Godard Bolond Pierrot című filmjére az Örökmozgó Filmmúzeumba. Ez volt az a film, ami a legnagyobb hatással volt rám, azóta is. Öcsémre is, akit elcipeltem magammal - csak rá éppen ellenkező előjellel: nem értette, és fel volt rajta háborodva. Mi az, hogy kiszól a szereplő a filmből!? Én pedig csak ámultam és bámultam. Később aztán megszereztem VHS-en, és levetítettem otthon is. Gondoltam, csak az öcsém volt fiatal a filmhez. Nos, a szüleim ugyanúgy fel voltak rajta háborodva, évekig nem ajánlhattam újabb filmet otthon. Akkor értettem meg, hogy különc vagyok." - Pentelényi László

Forrás: [origo]

"Egy erdélyi nagyközségben nőttem fel, ahol ugyan volt mozi, de nem tűzték műsorra Anyum kedvencét, az Alla Pugacsova életéről készült filmet. Ezért Anyum gyalog vitt el engem és két testvéremet a hat kilométerre lévő kisvárosba megnézni a filmet. A film háromórás volt. Mi, gyerekek majdnem megőrültünk, de ez a mozi egy életre meghatározó sztorink maradt." - Cs. Nagy Réka

- - -

"Bunyót nézek öcsémmel a nappaliban, ő hét, én kilenc vagyok. Tizenkettedszerre nézzük végig Chuck Norris kalandjait a lótolvajokkal. Persze nem tudjuk, hogy a magányos farkas két évtizeddel később akár a nyelvével is hatástalanít egy atombombát. Kék Trabanttal hoztuk be a videolejátszót a Mariahilfer Strasséról, épp elfért köztem és a kis szaros közt. A kazettát Zsugabubus-szomszéd, a kamionsofőr hozta Jugóból, ahogy apu konyakját is. Izgulva nézzük végig, ahogy Chuck Norris mindenkit lekaratéz, nem kíméli a főellenséget sem. Persze mindenki ugyanazon az életunt hangon beszél, de ez nem tűnik fel, ahogy a szerb háttérbeszéd sem.
 - Már megint ezt  nézitek?  - lép be apu a nappaliba.
- Na, ő az aki még Chuck Norrist is legyőzi - súgja a fülembe a szaros. Mi a fene? Igaza van a trottyosnak, ilyen se volt még." - Horváth Ákos


"Olyan 6-8 éves korom körül hétvégenként gyakori elfoglaltságom volt a nappali parkettáján hanyatt vagy éppen hason vágódni, majd gombnyomásra a hét közben elfáradt szüleimet "unatkozom, unatkozom, unatkozom..." mantrával relaxáláshoz segíteni, akik rutinosként a legteljesebb léleknyugalomban elintéztek ilyenkor egyetlen higgadt mondattal: "vásároljál mosómedvét!" Vertem magam a padlóhoz. Miről beszélnek ezek? Kihez? Milyen nyelven? Miféle mosómedve!? Hosszú évekkel később egy gimnáziumi filmklub alkalmával találkoztam Jirí Menzel Sörgyári capriccio című filmjével. Annál nagyobb reveláció azóta sem ért még életemben, mint amit akkor éltem át." - Kicsiny Zsóka


"Szüleim, főleg anyukám imádja a mozit, ő segít e levél megírásában is, mert én még kicsi vagyok, nem tudok írni. Még csak néhány kedvencem van, de azokat már kívülről is tudom. Koncentrálj, sebesség, én a sebesség vagyok. Ugyanez spanyolul is megy: Concentrate, velocidad, soy la velocidad. A Verdák a kedvencem, de Madagaszkár pingvinjeinek humorát is kedvelem." - Kun Máté

- - -

"Az év 1993, a helyszín a szegedi Belvárosi Mozi nagyterme, a film a Jurassic Park. Hétéves vagyok, a filmet tíz éven aluliak csak szülői kísérettel tekinthetik meg, az erkély baloldali páholyában ülök szüleimmel és nővéremmel, ránézésre telt ház. Először vagyok moziban, izgatottan fészkelődök, még nem tudom, mi vár rám, de eddig a legérdekesebb dolog a fel-le hajtható moziszék. Aztán hirtelen sötétség, mindenki elhallgat, tekintetem a gyöngyvászonra szegeződik, és elkezdődik a varázslat, ami egy életre rabul ejt. A T-Rex megjelenésétől kezdve már nem a vásznat nézem, hanem apukám tenyerét, csak néha-néha kipillantva az ujjai között, de a következő héten persze vagányan mesélem a suliban a film összes jelenetét, még azt is, amit nem láttam." - Nagy Sándor

Forrás: [origo]

"Közgazdasági szakközépbe jártam, ahova 1973-ban kb. 400 lány és pontosan 10 fiú járt. Az igazgató férfi volt, aki kötelezővé tette a köpenyviselést, nem volt hajfestés, és hetente körömvizsgálatot tartott, szintén a festés tilalma miatt. Egy alkalommal kötelező mozilátogatás keretében a Helga és Michael című nyugatnémet filmet néztük meg, aminek tartalmáról valószínűleg az igazgató nem tájékozódott kellőképpen, ugyanis mint kiderült, ez egy szexuális felvilágosító film volt. Pont a közelében ültem, így láthattam, hogy amikor olyan részhez értünk, amely a szocialista rendszerben felért a szoftpornóval, az én igazgatóm elsápadt, kikerekedett a szeme, és teljesen magába zuhant. Tanáraink szerint hetekig nem lehetett vele a témáról beszélni. Viszont a 400 lány és a 10 fiú szexuális felvilágosításáért minden megtett." - Szűcs Kálmán

Forrás: [origo]

"Mivel a szüleim még kiskoromban elváltak, a rendes bírói gyakorlatnak megfelelően kéthetente egy hétvégét töltöttem együtt az édesapámmal. Ő óriási filmrajongó, így ezeken a hétvégéken gyakran rendeztünk filmmaratonokat bizonyos témákban. Így történhetett, hogy már öt-hat-hét éves koromban megismerkedtem az olyan alapdarabokkal, mint a Volt egyszer egy vadnyugat (western-hétvégék keretében), vagy a Star Wars, Indiana Jones a folytatásos izgalmak keretében, vagy a Keresztapá-k a maffia-hétvégén, vagy (édesapám nagy rajongó lévén) a Susan Sarandon-mozikkal, illetve a klasszikusok-hétvégéjén a Metropolis, valamint Az aranypolgár című filmekkel. Nekem innen gyökerezik a filmkultúrám, azóta is az a mérce számomra filmes műveltség terén, ha valaki érti, mikor azt mondom: rózsabimbó." - G. D.

Forrás: [origo]

"Nagy filmfogyasztó vagyok, de a mozi helyett inkább tévén szeretem nézni a filmeket. Ez minden bizonnyal visszavezethető egy régi gyermekkori álmomra, amelyben édesanyámmal egy sötét teremben ülünk, és hatalmas kék és fehér pacák villódznak nagy ricsaj közepette. Kamaszként elmeséltem ezt a visszatérő rémálmot egy családi vacsora alkalmával. Mondanom sem kell, mindenki röhögött, kivéve anyukámat, aki halálra vált arccal nem győzött bocsánatot kérni. Ő volt az az ügyes, aki elvitt engem háromévesen a Hupikék törpikék matinéelőadására, és beültetett az első sorba. Így tudtam meg, hogy amit rémálomnak hittem, az első emlékem volt, a legkorábbi, amire emlékszem életemből." - Szécsi Dóra

- - -

"Boldogult gyermekkoromban is már épp olyan filmőrült voltam, mint manapság, de akkoriban szökőévente érkeztek csak hozzánk amerikai szuperprodukciók, és az egyetlen információforrásom arról, milyen bemutató várható, Juhász Előd örök klasszikus Zenebutik című műsorának filmajánló rovata volt. Történt valamikor úgy 30 évvel ezelőtt, hogy az aktuális Zenebutik-ot néztük a tévében öcsémmel és legjobb barátommal, remegve várva, lesz-e szó valamilyen izgalmas új filmről. Imáink meghallgatásra találtak, egyszer csak levetítettek egy jelenetet egy látszólag cowboyos-lövöldözős-kardozós lélegzetelállító kalandfilmből, amely egy arab bazárban játszódott, és a jelenet csúcspontján, melyben a főhős és az ellenfele farkasszemet néztek egymással, a burnuszos arab félelmetes kardforgatására - mely egy gigászi, epikus összecsapás ígéretét rejtette gyermeki énünk számára - válaszul hősünk flegmán előrántotta pisztolyát, és egyszerűen lepuffantotta ellenfelét. Mindhárman úgy elkezdtünk röhögni, hogy legurultunk a székről, kiestünk a fotelből, és kétrét fekve fetrengtünk a szőnyegen, görcsbe állt hasizommal, hosszú, hosszú, nagyon hosszú percekig, a konyhából ijedten beszaladt anyukám legnagyobb megrökönyödésére. Ugyanez a nevetés fog el minden alkalommal, ha újranézem a filmet. A film Az elveszett frigyláda fosztogatói volt, amelyet ettől a naptól fogva epedve vártam, de még évekbe (!) tellett, míg ténylegesen bemutatták a mozikban. Persze mondanom sem kell, megérte a várakozás: hihetetlen, csodálatos film, azóta is egyik nagy kedvencem." - Kulcsár Tamás

Forrás: [origo]

"Két éve láttam a Steve McQueen által rendezett Éhség című filmet. Senki nem akarta velem megnézni, ezért végül egyedül ültem be, és megérte. Egyrészt rájöttem, hogy mozizni még egyedül is nagyon jó dolog, másrészt akkora hatással volt rám a film, hogy négy napig én sem ettem, tisztelgésképpen." - Szántó Borbála

- - -

"Körülbelül 7-8 éves lehettem, amikor édesapám boldogságtól kicsattanva hazaállított a tékából, hogy kivette az egyik kedvenc filmjét, évek óta nem látta, és ma este nézzük meg. Mi persze kíváncsian kérdeztük, hogy mi az, mire jött a válasz: "Ponyvaregény, de előre szólok, háromszor káromkodnak benne". Ezt azért volt fontos kiemelnie, mert édesanyám eléggé istenhívő asszony, aki nem tűri, ha a gyerekek "szemetet néznek". Persze a film kezdése után tíz perccel ki lettünk küldve a szobából, mert ez nem nekünk való. Évekkel később, 14 évesen, elkezdtem nézni a filmet, mire hazaállított apám. Ránézve a képernyőre pont azt látta, ahogy Mia Wallace ingét széttépik, és két pasi bámul a magatehetetlen nőre. Csak annyit kérdezett: "Bazmeg, te mi a szart nézel?" Mire én válaszoltam: "Nyugi apa, már csak egyet káromkodhatsz." A Ponyvaregény azóta is az egyik, ha nem a kedvenc filmem." - Fazekas Viktor

Forrás: AFP

"Körülbelül hétéves lehettem, mikor édesanyámat sikerült rávenni, hogy vigyen el az Ace Ventura második részére. Annyira izgultam, hogy mikor megjelent a vásznon Jim Carrey neve, én röhögőgörcsöt kaptam. Anyám tízpercenként fogta meg a homlokom, hogy nem ment -e feljebb a lázam, ugyanis valami vírusos betegségem volt. Olyan szinten kerültem eksztázisba, hogy amikor Jim Carrey kibújt az orrszarvúból, annyira röhögtem, hogy konkrétan kihánytam a popcornt az akkor még működő Broadway mozi szőnyegére. Az utána következő jeleneteket is végignevettem, anyám pedig takarította a hányást. Ez boldog és maradandó moziélményem marad mindig." - Márton Dániel

- - -

"Messze az Egy makulátlan elme örök ragyogása volt a legmarkánsabb korai moziélményem. Nagyon erős hangulat, maradandó hatás anélkül, hogy egy pillanatig is hatásvadász, grandiózus, szájbarágós vagy önmagát végtelenül komolyan vevő film lett volna. Addig egyszerűen nem tudtam, hogy lehet ilyet. Bírtam az addigi Kaufman-forgatókönyveket, de inkább érdekesek voltak, mint lehengerlőek, rommá voltak agyalva, ahogy a Gondry-klipek is nettó vizuális játéknak tűntek. Jim Carrey játszhatott, amit akart, maradt a gumiarcú haknicsávó, aki szétizzadta az orrszarvút, Kate Winsletbe meg egyszerűen nem sikerült belezúgni a korábbi féldimenziós szerepeiben. A franc se várta, hogy amikor ez az író, ez a rendező meg ez a két színész találkozik, abból egy minden pátoszt kerülő, cinikus barmoknak is vállalható szerelmesfilm sül ki, amit úgy lehet félévente újranézni, hogy mindig pont ugyanakkorát rúg a fejbe." - P. Zs.

Forrás: [origo]

"Tízéves voltam, mikor bemutatták itthon a Hullajó! (Braindead, 1992) című filmet. A probléma csak az volt, hogy nyolc évvel voltam a korhatár alatt, így be kellett lógnom. A film híres kézcsonkítós kezdőjelenete közben azonban kiszúrtak és kitessékeltek a a székesfehérvári Petőfi mozi éles szemű dolgozói. Ám akkor már egész biztos voltam benne, hogy nekem ezt látnom kell. Szintén filmrajongó édesapámmal tértem vissza, aki meggyőzte őket, hogy ami kárt a film okozhatott bennem, az már meg is tette, engedjenek be nyugodtan. Közösen néztük meg a filmet, amin annyira jól szórakoztunk mindketten, hogy másnap még egyszer elmentünk rá, akkor már a teljes család." - Lukács Richárd

Forrás: [origo]

"Hatéves vagyok, szülinapom van, az ajándékom része, hogy elmehetek moziba a szomszéd 13 éves nagylánnyal. Iszonyú hideg van, visszafele fúj minket a szél, de mi csak megyünk, megyünk, iszonyatosan izgulok, és komoly nagylánynak érzem magam én is. Aztán végre ott vagyunk, az előadás gyorsan lepereg. A filmre (Hugó, a viziló) utóbb alig emlékszem, csak az ámulat marad meg, hogy nincs más, csak a hatalmas mozivászon és én. Része vagyok a mesének, velem történik minden." - Bándy Barbara

- - -

"Mint 1950-ben született, a gimnáziumi éveim alatt 2 Ft-os diákjeggyel nap mint nap nagykanállal ehettem a heroikus Szovjetuniót és a magasztos és tökéletes szovjet embereket bemutató filmek sorát. Voltak is jócskán, aztán a hatvanas évek vége felé hiba csúszott a gépezetbe, és olyan filmeket is láthattam, amelyek már emberközelbe hozták a "hős" szovjet katonát. Akkortájt találkoztam először Oleg Tabakovval a Ragyogj, ragyogj csillagom-ban, és elgondolkozhattam azon, hogyan is zajlott valójában a vidéki Oroszországban, a húszas években az a vörösök-fehérek között, a politikában hősi háborúnak nevezett csatározás. Visszatekintve most is hihetetlen, hogy  a sok területen szigorúan szabályozott szovjet rendszerben, ilyen "frivol", szájbarágós ideológiai iránymutatások nélküli film is megszülethetett és láthattuk mi is. Az utolsó snitt szinte mindent elmond a nagy, patetikus eszmék és a valós élet tényleges viszonyáról. A szekéren észrevétlenül meghal az értelmetlen csetepatéban megsérült elkötelezett, harcos, idealista főhős, a lány pedig mellette megy az úton, és a halottnak csacsog a mindennapi dolgokról." - Bartus Tibor

Forrás: [origo]

"1997 hormonforró nyarán láttam a Lost Highway-t. Dick Laurent halott. Egy meszelt arcú törpe felhívja önmagát. A szaxis autószerelővé változik. A csajból kettő van. A pasi feje füstölni kezd. Kérdés?" - Ábrahám Ádám

- - - - - - - - - - - - - - - -

Több mint négyszáz történetet küldtek be olvasóink, sajnos nem tudtuk mindet közzétenni, pedig az összes szuperjó volt. Köszönjük!