Van élet a Marson - a John Carter kritikája

2012.03.08. 19:18

Megérkezett a mozikba az idei év első gigantikus költségvetésű látványmozija, a John Carter. A címbeli főhős a Marson találja magát, ahol akarata ellenére rögtön belesodródik a bolygóért folytatott harcba. A vállalkozás dicséretes: a nagyközönség számára eddig ismeretlen fantasy-univerzum debütál a vásznon. A látvány imponáló, a történetvezetés viszont kusza, és a tempó kapkodó. A lényeg azonban ott van: egy nagyszabású kaland, amit a képzelet ereje hajt.

Bátor lépésre szánta el magát a Disney, amikor úgy döntött, hogy megfilmesíti Edgar Rice Burroughs Marson játszódó kalandregény-sorozatát, annak is az első kötetét, a Mars hercegnőjé-t. Manapság a stúdiók biztosra mennek, ha több százmilliós költségvetésű látványmozikról van szó, és inkább már jól beágyazott franchise-oknak készítenek folytatásokat, remake-keket, előzményfilmeket. Itt van azonban John Carter, akinek a neve teljesen ismeretlenül cseng a széles nézőközönség számára, és csak a regények lelkes, ám korántsem tömeges rajongótábora tudja, kiről is van szó. Hiába a reklámkampány, sok embert fog ugyanolyan meglepetésként érni a marsi helyszín, mint magát John Cartert.

Magyarországon a kilencvenes évek elején jelentek meg a könyvek, így leginkább a húszas-harmincas éveikben járókközött vannak olyanok, akiknek Burroughs Tarzanja mellett John Carter is gyerekkoruk hőse volt. John Carter (Taylor Kitsch) megkeseredett, magányos westernfiguraként lép színre. Elhagyatott külseje, csapzott szakálla világosan jelzi, a boldogság illúziójával már rég leszámolt. A déliek oldalán harcolt az amerikai polgárháborúban, a vereség után a nyugati határszélre költözött, ahol arany után kutat. Ráakad egy barlangra, ahova az apacsok sem mernek bemerészkedni, és amelynek a falán különös ábra díszeleg. Egy véletlen találkozásnak köszönhetően innen kerül át a vörös bolygóra. A félsivatagos környezet nem változik, viszont Carter - a megváltozott gravitációnak köszönhetően - sorozatosan elesik, bukdácsol, majd Münchausen báró mesebeli társához hasonlóan ugrándozva ered neki a pusztaságnak.

Lehetne folytatni a történetmesélést, csak éppen semmi értelme. Ugyanis, ahogy Carter sem érti, mi történik körülötte, úgy a néző is elveszti a fonalat. Zöld CGI-marslakók (tarkok) tűnnek fel, félig nyitott, furcsa szerkezetek szállnak az égen, egy emberi törzs, Hélium lakói háborúznak egy másikkal, Zodanga népével, és még nincs vége, mert a háttérből egy nagy hatalmú idegen faj irányítja a konfliktust. Sűrűn záporoznak a megjegyezhetetlen hely- és egyéb nevek, és az olyan, csak fantasyk-ban előforduló kifejezések, mint például a kilencedik sugár. Nehéz egy ilyen bonyolult világot alig több, mint két órában alaposan és érthetően felvázolni, és ezzel a problémával ez a film sem tud sikeresen megküzdeni. Ide-oda csapong, és miközben sietősen próbálja a helyi viszonyokat bemutatni, egyre-másra hozza be az újabb és újabb szereplőket. Gyakran még azt is nehéz eldönteni, hogy ki kivel van. Ez is egy új dolog: egy blockbuster, ahol figyelni kell.

Forrás: Fórum Hungary
John Carter | Taylor Kitsch

Ezt sokan hibaként fogják felróni, és valóban, hiányzik ebből a filmből egy jó fél óra, amit a viszonyok tisztázására, a karakterek alaposabb ábrázolására fordíthattak volna. Viszont jelenlegi állapotában sikerült a filmnek a legfontosabb: teremtett egy néhol bájosan együgyű, máshol kegyetlen, de mindig nyüzsgő, egzotikus, új világot, amire érdemes odafigyelni. A gyakori átláthatatlanság folytán talán még izgalmasabb is, mintha mindent sikerült volna kristálytisztán lefektetni.

A részletek láttán többször lehet deja vu érzésünk: ezeket a jelmezeket a Conan, a barbár-ból kölcsönözték, ilyet már láttunk az Avatar-ban, John Carter szilánkos visszaemlékezései a múltjára akár a Törvényenkívüli Josey Wales remake-jéhez is készülhettek volna, és így tovább. Maga az egész világ azonban már önállóan is megállja a helyét: kaotikus, sokszínű, látványos. Egy ilyen huszadik század eleji naiv elképzelésekből, és porlepte hősideálokból táplálkozó, nagyszabású, bolygóközi kalandnak, kifejezetten jól áll ez a zűrzavarosság.

Forrás: Fórum Hungary
John Carter | Lynn Collins és Taylor Kitsch

A sztori magva a lehető legtipikusabb, amit csak ebben a zsánerben el lehet képzelni: két messziről jött ember szerelme, akik együtt még a világot is megmentik. A virginiai úriember összejön a Mars hercegnőjével, Dejah Thoris-szal (Lynn Collins). Merész húzás volt az is, hogy a két főszerepre két alig ismert színészt választottak, de a végeredményt látva jó döntésnek bizonyult. Mindkét színész elég karizmatikus és magabiztos, kezdeti évődésük, majd bontakozó szerelmük is a megfelelő bájjal van ábrázolva. Kár, hogy ezt a szálat viszonylag gyorsan lezavarja a film, hiszen sok minden másra kell az idő: harci jelenetekre, más szereplőkre.

Nagy szerencse, hogy az új Csillagok háborúja-trilógia részektől eltérően itt nincsenek cukinak tervezett és mérhetetlenül idegesítőre sikerült mellékszereplők. Jar-Jar Binks helyett van egy óriásvarangyszerű marsi kutya, aki értelemszerűen nem beszél, és pont annyi időt kap, hogy még vicces legyen. A humor jó arányérzékkel elosztva, csak néhol bukkan fel a filmben. A tarkok vezére, Tars Tarkas (Willem Dafoe) is izgalmas figura, aki tulajdonképpen egy nemes lelkű indián törzsfőnöknek feleltethető meg. Rá és nehéz sorsú lányára, Solára is ugyanaz áll, mint a két főszereplőre - ügyesen lettek felvezetve, kár, hogy nem kaptak még több időt.

Forrás: Fórum Hungary
John Carter | Thomas Haden Church

A főgonosszal (Mark Strong) kapcsolatban sajnos nem mondható el ugyanez, ő is keveset szerepel, de nem is hiányzik, mert jellegtelen figura. Hozzá kötődik a legkínosabb dialóg is. Arról moralizál, hogy minden bolygón ugyanaz történik, a népesség egymást, és ezzel saját környezetét pusztítja. Ez az erőltetett hegyi beszéd bántóan elüt a film egészének hangulatától.

Emellett megvannak a filmnek a maga nyilvánvaló korlátai is. Disney-produkció, ezért bár az átlagosnál komorabb a hangulata, de esély sem volt arra, hogy magasabb korhatárbesorolást kapva, nagyobb szabadsággal forgathatták le volna a harcokat. Pedig ez jót tett volna a filmnek, hiszen mégiscsak jobbára vérszomjas, barbár törzsek háborúznak benne egymással. Ezekben a jelenetekben látszik meg legjobban Andrew Stanton rendező (Némó nyomában, WALL-E) tapasztalatlansága, akinek ez az első élőszereplős filmje. Ezzel is magyarázható, hogy sokszor túl hamar véget érnek a csaták, híján vannak a dinamizmusnak és átláthatatlanok. Összességében: nem elég drámaiak.

Forrás: Fórum Hungary
John Carter | Mark Strong

Nehéz feladatra vállalkozott tehát a John Carter. Véges játékidőbe próbált meg belegyömöszölni minél több mindent. Amit ezzel bizonyosan elért: a Csillagok háborúja új részeivel ellentétben nem lerombolt, hanem felépített egy világot, adott két szimpatikus hőst, és végig tudta, hol az ő helye. Egy kisiklástól eltekintve nincs erőltetetten sulykolt, álszent öko-üzenet, mint az Avatar-ban, csak kapkodás, kaland és könnyed szórakozás. Egy komoly hibákkal tarkított, de összességében ígéretes kezdet, amely egy valóban nagyszerű fantasy-mozinak ágyazhat meg. A hatásos lezárás ugyan folytatást valószínűsít, de ehhez még először nyereséget kell termelnie a filmnek. Jelenleg, egymagában nézve, a John Carter tulajdonképpen egy Támadás a Krull bolygó ellen a mostani technikai csinnadrattával. Aki szerint ez dicséret, az nyugodtan nézze meg. Viszont senki ne menjen el rá olyan nagy elvárásokkal, mint ami pár éve az Avatar-t övezte, mert akkor biztos csalódni fog.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK