A Csatahajó egy tisztességgel elkészített, ámde teljesen átlagos és felejthető popcornmozi, amelynek minden elemét sokszor láthattuk már. Látványos csatározások, sok robbanás, és a végén győznek az amerikaiak. Nagy lehet az ötlethiány Hollywoodban, ha már a Torpedó nevű társasjátékot is képesek megfilmesíteni.

Nincs meglepetés a Csatahajó történetében. Azonosítatlan repülő tárgyak jelennek meg a radaron. Landolásuk után hamar kiderül az idegenekről, hogy ellenséges szándékkal érkeztek a Földre: szemet gyönyörködtető módszerekkel süllyesztenek el hadihajókat és okoznak komoly károkat Hawaii infrastruktúrájában. A film gyakorlatilag Pearl Harbor és rá követő válaszcsapások újrajátszása megváltozott szereplőkkel, a japán és amerikai hadihajók most már együtt küzdenek az idegen betolakodók ellen.

Forrás: UIP-Duna Film

Nagy költségvetésű látványfilmhez illően a népes szereplőgárda úgy lett összeválogatva, hogy minél több demográfiai csoportot lefedjen. Van lábait vesztett, mogorva háborús veterán (Gregory Gadson), idétlenkedő, szószátyár tudós (Hamish Linklater), nagydumás fekete katonacsaj (Rihanna), rezzenéstelen arcú admirális (Liam Neeson) és az ő féltve őrzött, egyetlen leánya, aki egyben a legjobb nő a környéken (Brooklyn Decker). Ja, és a lány természetesen nem a kötelességtudó katonába (Alexander Skarsgard) fog belezúgni, hanem annak keményfejű öccsébe (Taylor Kitsch), aki örök harcban áll a környezetével. Az ifjabbik testvér hozza el nekünk az amerikai álmot: bolti lopáson kapták ugyan, de egy vágással később már tiszti rangban szolgál a haditengerészetnél.

A Csatahajó elkerüli ugyan a Transformers-sorozat egyik legfőbb hibáját, és műfaji elődjénél jelentősen több időt szán a karakterépítésre, de valódi, izgalmas egyéniségekre azért ne számítsunk. Ugyanezek a karakertípusok, ugyanilyen mértékben kidolgozva, már sok más katasztrófafilmben küzdöttek a világ megmentéséért.

Forrás: UIP-Duna Film

Ugyanazt a pozitív végkicsengésű történetet meséli el a majdnem bekövetkezett világvégéről, amit előtte már sok más filmben is láttunk. A pusztítást, nagy áldozatok árán, de megállítják. Ismét minden rendben van, és hőseink kitüntetéssel a mellükön győzedelmesen szalutálnak a lobogó amerikai zászló alatt. Hollywood ismét dollármilliókat költött arra, hogy elmondhassa: ha nagy a baj, akkor a világot az Egyesült Államok menti meg. Egyszer már arra is rájöhetnének, hogy attól hogy egy film hazafias, egyszerű hősideállal dolgozik és látványorientált, még nem kellene törvényszerűen ostobának lennie.

A földönkívüliek inváziójával rémisztő akció- és katasztrófafilmek legnagyobb közös betegsége a logikátlanságoktól, idióta döntésektől hemzsegő történetvezetés. Ezzel a sajnálatos hagyománnyal a Csatahajó sem szakít, látványosnak ugyan látványos, érződik a belefektetett pénzösszeg, de intelligensnek már nem nevezhető. Ha Napóleon olyan gyalázatos taktikai érzékkel lett volna megáldva, mint a filmbéli idegenek, akkor nemhogy Európát, de még Korzikát sem tudta volna elfoglalni.

Forrás: UIP-Duna Film

Fájdalmasan nagy űr tátong a hódítók technikai fölénye, és a harcok során tanúsított intelligenciájuk között. Képesek naprendszerek között utazni, idegen bolygókat leigázni, de ha kedvük úgy tartja, hagyják, hadd vonuljon el sértetlenül a nyilvánvalóan ellenséges szándékú hajó, vagy menekülhessen vissza az erdőbe az egész hadműveletükre veszélyt jelentő ember. A legnagyobb baj mégis az, hogy ezekre az állandóan előforduló logikátlanságokra a film szempontjából sokszor szükség van. Nélkülük az embereknek semmi esélyük sem lenne a győzelemre. Idegesítő azt látni, hogy sokszor nem a történet belső logikája, nem a döntési helyzetben lévő szereplők helyzetfelismerése, hanem leplezetlenül az írói önkény tartja partiban az embereket. Az olyan megmagyarázhatatlan hülyeségekről pedig inkább már nem is beszélek, hogy az űrlények lelkiismeret-furdalás nélkül lerombolnak egy autópályát tele kocsisorokkal, de ha egy magányos gyerek kerül az egyik önjáró fogaskerékszerű gépük elé, akkor annak megkímélik az életét.

Ha már egy népszerű stratégiai társasjáték jogait szerezték meg egy háborús filmhez, akkor illett volna a stratégia fontosságára is odafigyelni, nemcsak a rombolásra. A tengeri harcok során azért egy-két váratlanul kreatív dolgot villant a film. Az első összecsapás még elég nyögvenyelős, úgy állnak egymással szemben a hajók, mintha egy körökre osztott játék résztvevői lennének, és meg kellene várniuk, hogy a másik mit lép. Később aztán javít ezen a film, és úgy idézi meg a társasjátékot, hogy az illeszkedjen is a történetbe. Az űrlények szöcskeként ugrándozó hajóit nem látják a radaron, ezért a legénység kénytelen torpedót játszani egy interaktív négyzethálós térkép segítségével. A Csatahajó legfantasztikusabb húzása kétségkívül az, amikor egy csapat aggastyánkorú háborús veterán terem a semmiből a múzeumként működő USS Missourin. Egyedül ők képesek beüzemelni a hajót. Ilyen erős és egyedi pillanatokból kellett volna sokkal több.

Forrás: UIP-Duna Film

A legutóbb a John Carter-ben bizonyító Taylor Kitsch ismét tisztességgel megoldja a rá osztott feladatot, de semmi emlékezeteset nem tud hozzátenni a filmhez. Dicséretnek kevés, de annyi elmondható a Csatahajó-ról, hogy a Transformers-nél azért jobb. Michael Bay trilógiájával szemben ez a film nem csupán a CGI aktuális fejlettségi szintjét bemutató akciójelenetek egymáshoz lazán kötődő sorozata. A látványos szegmensek végeredményben kiadnak egy követhető, néha izgalmas mozit, amit sokkal kisebb erőfeszítést jelenthet kétszer egymás után megnézni, mint egyszer végigülni a Titanic 3D-t. A Csatahajóban ugyanis nem egy, hanem több hajó süllyed el, pörgősebben követik egymást az események, és jobb zene szól (AC/DC, Dropkick Murphys, Band of Horses). Valamint ritkán és nem szándékosan, de képes megnevettetni az embert.