Reklámosok írták a dél-amerikai történelmet

2012.05.23. 9:20

A cannes-i filmfesztiválon sajnos némileg háttérbe szorul a mellékszekciók programja, noha a Rendezők két hete vagy a Kritikusok hete gyakran olyan produkciókat vonultat fel, amelyek bármely A-listás filmfesztivál fő attrakciójaként is megállnák a helyüket. A Rendezők két hete (Quinzaine des réalisateurs) idén például Michel Gondry újdonságával, a The We and the I-jal nyitott, melynek köszönhetően egymást ölték a kritikusok és szakmabeliek a bejutásért a fesztiválpalotánál jóval kisebb szállodai vetítőterem előtt.

Forrás: Rendezők Kéthete
Michel Gondry: The We and the I

A The We and the I újabb bizonyíték a francia rendező sokoldalúságára, noha rajongói nagyobb része továbbra is azt szeretné, ha kísérletezgetés helyett az olyan habókos szerelmi történetekhez térne vissza, mint amilyen az Egy makulátlan elme örök ragyogása, vagy bizonyos szinten Az álom tudománya volt. Új, bronxi iskolásokról szóló filmje azonban sokkal inkább Spike Lee babérjaira tör és csak ritkán láthatunk benne jellegzetes gondrys pillanatokat. Az utolsó tanítási nap után, meglehetősen hosszú ideig hazabuszozó, többnyire fekete tinédzserek csácsározása egy ideig szórakoztató, ám gyorsan átfordul fárasztóba. Pont mire kiderülne, hogy kik is az igazi főszereplők és mi bántja a lelküket, a nézők többsége már elveszíti a türelmét és menekülne erről a buszról.

Lényegesen jobban sikerült a Quinzaine második napjának nagy durranása, Pablo Larrain No-ja. A chilei rendező az utóbbi években nagy fesztiválkedvenc lett a Santiago '73 és a Tony Manero című filmeknek köszönhetően, így sokan a fő versenyprogramba várták a No-t, főleg, hogy népszerű nemzetközi sztárt, Gael Garcia Bernalt (szerepelt már versenyben a Che Guevara: A motoros naplója, a Vakság és a Bábel szereplőjeként is) sikerült megnyernie a főszerepre. Az elvárások indokoltak voltak, a No-nak valóban a versenyben lett volna a helye, hiszen az idei mezőny többségét leiskolázza történetmesélés, feszültségteremtés és színészi alakítások terén.

Forrás: Rendezők Kéthete
Pablo Larrain: No

1988-ban járunk a chilei népszavazás idején, amikor is a nép nemzetközi nyomásra Pinochet diktatúrája felett mondhatott ítéletet. A többség nem hitt, vagy nem mert hinni a változásban és formalitásnak tekintette a referendumot. A NEM-re (úgy mint, nem kell tovább Pinochet rendszere, innen a cím) biztató kampánycsapat úgy döntött, hogy a politikai menekültekre, az eltűnt tiltakozókra és a demokratikus jogfosztásokra koncentráló propaganda helyett pozitív üzenetre van szükség és a Garcia Bernal által alakított profi PR szakemberre bízza a kampányt. Egy ponton még a Nem tetszik a rendszer szövegére emlékeztető kampánydalt is bevetnek.

A retró hangulat (még a kép is mintha a nyolcvanas évek televíziójából származna) és a téma miatt lehetetlen nem a briliáns Mad Men - Reklámőrültek-re asszociálni, de valószínűsíthető, hogy Larrain előtt is a mozifilmeket megszégyenítő tévésorozat lebegett példaként, hiszen ő is parádésan egyensúlyozik a szereplők magánélete, szakmai kihívásai és a korrajz között. Ráadásul a párbeszédek és a történet fordulatai is olyan igényesek, mintha a Mad Men atyja, Matthew Weiner, vagy Aaron Sorkin (Az elnök emberei, Social Network) tollából származnának. Jó ideje gondoljuk, hogy az amerikai filmkészítőknek az amerikai tévésorozatok színvonalát kellene alapul venniük, de azt álmodni sem mertük, hogy Chiléből jön majd az első pozitív próbálkozás. Remélhetőleg a cannes-i sikernek köszönhetően gyorsan terjed majd a No példája.

Forrás: Rendezők Kéthete
Rodney Ascher: Room 237

Igazi filmőrülteknek való csemege a Quinzaine programjában a Room 237 című dokumentumfilm is, amelyben vadabbnál vadabb elméleteket sorakoztatnak fel Stanley Kubrick Ragyogás című filmjének értelmezésére. Az egyik megveszekedett "szakértő" például seregnyi bizonyítékot sorakoztat fel annak alátámasztására, hogy Kubrick horrorja egy holokauszt-allegória, míg egy másik maximálisan meg van győződve arról, hogy az indiánok kiirtása miatt érzett amerikai bűntudatot szimbolizálja a film. A legviccesebb viszont az, hogy a közönség minden egyes teória elővezetésekor felröhögött, de utána mindig annyi meggyőző bizonyíték hangzott el a filmből vett bizonyítékokkal, hogy lehetetlen nem meginogni. A Room 237 olyan film, ami valószínűleg sosem jut majd rendes moziforgalmazásba, de megérdemelte, hogy egy olyan helyen mutassák be, ahol méltó közönségére talált.