A zsidó inkvizítor

2012.05.24. 19:58

Sacha Baron Cohen legújabb filmje megint eggyel rosszabb, mint az előző. A diktátorban a komikus ötven évvel ezelőtti kollégája, Charlie Chaplin poénjait nyúlja, de inkább a politika kandikál ki az alsónadrágjából. Egyéb tekintetben ez a Cohen-film is olyan, mint a pornó.

Még a Botkormányos 2 című pornóklasszikusról is több értelme van írni, mint a hit és a ráció koordinátarendszereit gúnyos élvezettel felgyújtó, majd lehugyozva eloltó Sacha Baron Cohen-filmekről. Ahogy a pornó jósági fokának legsúlyosabb, ha nem kizárólagos fokmérője, hogy mennyire gyorsan segíti elő a megfelelő merevségi állapot elérését, úgy a Cohen-filmek értékelésénél is a legfőbb szempont, hogy hányszor lehet közben popcorn-hányásig röhögni, illetve hogy mennyi a nyugalmi állapotban, illetve vinnyogva eltöltött idő hányadosa. Gyorsan zárjuk rövidre ezt a kört: ezen szempontok szerint A diktátor Cohen legkevésbé sikerült filmje, és nem azért, mert ne lehetne itt is habzó szájjal fetrengeni. Lehet, csak nem eleget.

Forrás: UIP Dunafilm

Élhetnénk a népszerű fordulattal, miszerint "előző filmjeivel túl magasra tette a lécet", de másról van szó. A diktátor kiváló példája annak, a humor mennyire kontextusfüggő. Sacha Baron Cohen humorának lényege, hogy az általa mesterségesen teremtett szituációk annyira kínzóan kínosak, hogy az ember kénytelen röhögni rajtuk. Cohen előző két filmjében a röhögést kiváltó feszültség egyik fő forrása az áldokumentarista stílus volt, ahol az egyes szituációk kínfaktorát jelentősen emelte a rendezett valódiság érzete. Hogy mennyire jelentősen, az A diktátor-nál derül ki, amiben - talán a választott figurából vagy talán a túlismertségből kifolyólag - Cohen lemondott erről.

A Borat (kritikánk) vagy a Brüno (kritikánk) esetében még a gyengébb poénokat is felturbózta a kandikamerás tudat, enélkül a hatás nélkül viszont A diktátor-ban jópár geg tompán puffan, vagy ami rosszabb, reakció nélkül, némán. Cohen ezt az áldokumentarizmust a főhős iránti ambivalens szimpátia bevetésével próbálta pótolni. A Borat-ban, vagy a Brünó-ban csak nyomokban lehetett felfedezni ezt a szándékot, A diktátor-ban azonban érezhető a kísérlet az ultraköcsög, eredendően antipatikus karakterrel való primitív együttérzés kiváltására. Csak sajnos ez pótléknak kevés.

Forrás: UIP Dunafilm

Ne hagyjuk érintetlenül a gumicsontként szándékosan odavetett Chaplin-párhuzamot sem. Ha Cohen univerzumában nem számítana blaszfémiának a tisztelet szó, akkor akár egyfajta tisztelgésként is tekinthetnénk a Charlie Chaplin által 1940-ben rendezett, Adolf Hitlert kifigurázó filmre tett utalásokat. A címadástól kezdve az együgyű alteregón, a szerelmi szálon és a házak felett hülyéskedésen keresztül a nyitó és záró beszédig bezárólag. De túl azon, hogy Cohen esetében a szimpátia és a tisztelet is maximum a kínzóhatást fokozó eszköz, adódik a kérdés: és akkor mi van? Hát semmi sincs.

1940-ben, Chaplin korában még élhetett valamifajta naiv humanisztikus hit az eredendő emberi jóságban és annak győzelmében. Talán e hit átütő ereje miatt lehet az, hogy bár a Chaplin-filmet záró humanista szónoklat alapvetően didaktikus és dramaturgiailag inadekvát, mégis katartikus. Ezzel szemben mára, a Cohen által is hamuig rombolt illúziók, hitek és fogódzkodók híján, Aladeen tábornok záróbeszéde - a tartalmi kifordítottság és dramaturgiai megfelelőség ellenére - csak egy rossz posztmodern aktuálpolitikai stand-up geggé silányul. Komolynak hiteltelen, poénnak béna - vagy fordítva, de mindenképpen összhatás-romboló.

Forrás: UIP Dunafilm

Cohen a mindent-ölő, gyilkos poénok mestere, nem a térítő-teremtő szavaké,  de ezzel a beszéddel, nem várt módon, egy pillanatra mintha világnézeti vagy politikai állásfoglalás villant volna ki az alsónadrágjából. Ami nagy kár, mert nem áll jól neki.