Tarantino sem mindenható

2012.06.07. 20:00

Quentin Tarantino várva várt, Django elszabadul című új filmje csak jövő januárban kerül a magyar mozikba, de mi addig is levadásztuk a forgatókönyvet, hogy jól kivesézzük a filmnyelvet alapjaiban felforgató író-rendező következő nagyszabású projektjét. A Becstelen brigantyk párdarabjának szánt új film klasszikus westernsztori az amerikai rabszolgaság éveibe helyezve, rengeteg fekete mell és változatos kínzóeszközök szerepeltetésével. Erőszakban most sem lesz hiány, viszont úgy tűnik, Tarantino időközben elfelejtett filmet írni. Forgatókönyv-kritika.

Nem állíthatjuk, hogy Quentin Tarantino óvatos filmkészítő lenne. Mióta kiszivárgott az író-rendező legújabb filmjének forgatókönyve, egy kérdésben szinte minden blogger, filmfanatikus és elemző egyetért: a Django elszabadul témaválasztása elég vakmerő. Az amerikai filmtörténet száz éve során elenyészően kevesen merészkedtek a fekete rabszolgaság kényes terepére. A mai napig talán egyetlen igazán komolyan vehető film sem készült, amely hitelesen, pontosan és mégis szórakoztatóan dolgozta volna fel az amerikai história egyik legkínosabb korszakát és intézményét.

A Hollywood nyitányaként emlegetett D. W. Griffith-film, az Egy nemzet születése (1915) még a rabszolgatartók hatalmát dicsőíti. A film záró képsorain a felszabadított feketék rémuralmának a Ku-Klux-Klan lovasrohama vet véget. A korai filmek szélsőséges rasszizmusa az Elfújta a szél (1939) idejére sem csillapodott, minden idők egyik legnagyobb kasszasikere sem jutott tovább a fekete Amerikával kapcsolatos sztereotípiák sulykolásánál. Ebben a világban minden fekete ültetvényeken dolgozik, a fehérek szellemi és morális felsőbbrendűsége pedig megkérdőjelezhetetlen.

A későbbi filmek, mint az 54. hadtest (Glory, 1989), a Rabszolgalelkek (Beloved, 1998), A hazafi (Patriot, 2000), vagy Spike Lee Bamboozled (2000) című alkotása már igyekezett némileg árnyaltabb képet festeni a fekete rabszolgaság szégyenteljes időszakáról, de kevés kivétellel pontatlanok, és hamis heroizmusba, vagy didaktikus érzelgősködésbe csomagolják a brutális elnyomás történeteit.

Talán az Alex Haley regényéből készült, 1977-es Gyökerek című tévés minisorozat volt mindeddig az egyetlen alkotás, amely leplezetlenül sokkoló képet tudott festeni a rabszolgaságról, először ábrázolva ezt a korszakot a feketék szemszögéből. Spielberg Amistad-jának (1997) egyetlen komoly érdeme, hogy nagyszabású hollywoodi szuperprodukciót varázsolt a témában, de a politikai korrektségre kínosan vigyázó rendező jól láthatóan nevelő célzatú meséje nem több egy érzelmes kalandfilmbe oltott tárgyalótermi drámánál. A rabszolgatartás igazi borzalmai nyomokban sem bukkannak fel ebben a filmben. És máshol sem nagyon.

Ami a rabszolgaság borzalmainak és kegyetlen világának ábrázolását illeti, megnyugodhatnak a rajongók, Tarantino a Django elszabadul-ban sem fukarkodik majd jól bevált vizuális kelléktárának eszközeivel. A forgatókönyvet olvasva hamar nyilvánvalóvá válik, ismét kedvünkre lubickolhatunk a válogatott kivégzési módszerekben és a szélsőségesen brutális figurák komikumba hajló ámokfutásaiban. De ne szaladjunk ennyire előre.

Forrás: InterCom
Quentin Tarantino a Django elszabadul forgatásán

A Django elszabadul műfaja ugyanis - a mester számos korábbi filmjéhez hasonlóan - különös hibrid. Tarantino hosszú évek óta áradozik a spagettiwestern iránt érzett olthatatlan szerelméről, nem meglepő tehát, hogy a Becstelen brigantyk revizionista bohóckodása után elérkezettnek látta az időt egy kiadós westernparafrázis vászonra álmodásához. Ez viszont még önmagában túl banális húzás lenne egy ekkora géniusztól, úgyhogy Tarantino gondolt egyet, és írt egy "southern"-t, a klasszikus bosszútörténetet átpakolva a vadnyugatról a déli államok polgárháború előtti, a feketék módszeres elnyomását tökélyre fejlesztő világába.

Ezt a csavart feltehetően a filmzsánereket előszeretettel remixelő rendező még mindig kevésnek érezhette, úgyhogy a biztonság kedvéért gyorsan nyakon öntötte a sztorit a blaxploitation-mozik üdítő sablonjaival (rengeteg fedetlen fekete kebel, kiadós niggerezés, stb.) és már kész is Django, az első rabszolgaszuperhős meséje, aki nem csak felszabadul, de még felszabadításra is jut ideje Tarantino westernuniverzumában. Közben persze nyilvánvaló, az író nem titkolt célja, hogy a Django elszabadul a Becstelen brigantyk párdarabja is legyen, újabb tanmese történelmünk egy különösen szégyenletes időszakáról. Ahogy Tarantino elképzeli. És természetesen közben egyúttal kosztümös történelmi dráma is lesz ez, megbolondítva néhány horrorfinomsággal.

A Django elszabadul forgatókönyve kimerítő olvasmány. Mindenekelőtt azért, mert hosszú, tömény 168 oldal, ami filmidőre fordítva annyit tesz, hogy csaknem három órás szórakozásra számíthatunk, ha az egész kalamajkát leforgatják. Ami az igazán bosszantó, hogy lényegesen rövidebb is lehetne a film, mondjuk például a "nigger" szavak felének eltávolításával, vagy a rengeteg felesleges bemutatkozás, üdvözlés és ide-oda lovaglás kigyomlálásával. Pedig a Django elszabadul sztorija meglepően lineáris, és viszonylag könnyen követhető, azt is megkockáztathatjuk, hogy elég szimpla. Nyoma sincs az idősíkokkal való zsonglőrködésnek, funkciótlan fejezetekre szabdalásnak vagy párhuzamos történetszálak tömegének. Tarantino legendás narratív védjegyei ezúttal nem kerülnek elő a kalapból. Néhány flashbacktől eltekintve szépen fegyelmezetten csordogál előre a történet, és a kibontakozó konfliktusok (nincs túl sok) megértése sem igényel különösebb koncentrációt.

Forrás: InterCom
Django elszabadul | Jamie Foxx és Christoph Waltz

Lássuk be, kutya nehéz úgy beszélni egy forgatókönyvről, hogy mondandónkat ne zsúfolnánk tele szánalmas spoilerekkel, kiváltva ezzel a megérdemelt népharagot. Annyi már nem titok, így nyugodtan megoszthatjuk, hogy a Django elszabadul egy rabszolgáról szól, akit egy délvidéken portyázó, német származású skalpvadász felszabadít, összehaverkodnak, és a bizarr páros felkerekedik, hogy megtalálja és kiszabadítsa hősünk különösen nyomasztó rabszolgasorban sínylődő feleségét, Broomhildát (mekkora név!). Mondanunk sem kell, a titokzatos fejvadász, dr. King Schultz (micsoda név!) figurája azért lett német, hogy a szerepet a Hans Landa megformálásáért Oscar díjjal jutalmazott Christoph Waltz kaphassa meg. Láss csodát, meg is kapta. Itt érkezünk el a forgatókönyv első jelentős problémaköréhez.

A Django elszabadul főszereplője ugyanis nem Django, legalábbis a könyv első kétharmadában semmiképpen. A filmet egyértelműen a briliáns, őrületesen vicces és vérprofi dr. Schultz karaktere lendíti mozgásba. Ő az, aki cselekszik, aki döntéseket hoz, aki megold és egyúttal akinek a fordulatokat, az akciókat és a bravúros párbeszédeket, emlékezetes mondatokat (nincs sok) köszönhetjük. Elég szemtelen kijelentés, de nem áll messze a valóságtól, hogy a magányos fejvadász karaktere egy az egyben Hans Landa, csak ezúttal a jó oldalon. Ugyanazok a gesztusok, ugyanazok a személyiségjegyek, még a jellegzetes hanghordozást is megkapjuk. Jutalomjáték. Mindeközben fekete barátunk (Jamie Foxx játssza majd) csendesen asszisztál, keveset szól, akkor is tétován, igazi meggyőződés nélkül. Többnyire igyekszik megszokni, hogy nem rabszolga többé. Forgatókönyvíró iskola, első nap, első lecke: ha a hősöd haverja (azaz a segítő karakter) érdekesebb figura, mint a hős, akkor eleve erről az emberről kellene filmet írnod.

Forrás: InterCom
Django elszabadul | Christoph Waltz

Ezek után aligha lesz meglepő a kijelentés, hogy a forgatókönyv első negyven oldala dögunalom. Hőseink összevissza lovagolnak, kinyírnak egy csomó embert (többnyire indokolatlanul és feleslegesen), míg végül Schultz doktor minden előzmény nélkül, és egy költőinek szánt allegória segítségével rádöbbenti Djangót, hogy az ő küldetése nem lehet más, mint a régen eltűnt hites feleségének megtalálása és felszabadítása. Hurrá, megvan a drámai cél, jöhet a második felvonás, azaz a film közepe, a drámai konfliktusok elmélyülése, vagyis az igazi kaland. (Pardon, közben még van egy csomó spagettiwestern stílusú flashback jelenet is, elvégre Tarantino-filmben vagyunk.)

Innentől végre megkapjuk az akciót és a fordulatos cselekményt, csak győzzük befogni a szemünket. Tarantino megajándékozza a nézőt a film első igazán erős szekvenciájával: Broomhilda történetével. Ez a negyed óra nem rossz, egyrészt mert tele van meztelen nőkkel és fordulatokkal, másrészt mert végre megtudjuk, ki az, akiért szorítani kell, akiért majd hőseink kockára teszik az életüket. Viszont komoly gond, hogy szegény Broomhilda nem kap igazi személyiséget, többnyire meztelenül rohangál, vagy megerőszakolják, vagy éppen ostorral aprítják. Elég passzív figura, így nem alaptalan a félelem, hogy a csodaszép Kerry Washington, aki a szerepet kapta, leginkább látványos pucérkodásaiért híresül majd el a film kapcsán. Ennél viszont sokkal nagyobb gond, hogy azzal szembesülünk, Broomhilda nem is igazán szeretne felszabadulni, meg sem próbál tenni érte, egész jól eléldegél a gazdáinál (az egyikkel még szépen össze is melegednek.). Mi pedig sajnos nem hisszük el, hogy ezért a lányért érdemes küzdeni, és pláne végigolvasni a hátralévő csaknem száz oldalt.

Forrás: InterCom
Django elszabadul | Kerry Washington

A karakterek motivációi is zavarosak kissé. Mivel Django és Broomhilda szerelmének előzményeiről szinte semmit sem tudunk meg, így nagyon nehéz igazán azonosulnunk a főhős céljaival és vágyaival. Márpedig komoly drámai tétet nélkülöző filmet nem érdemes írni, ezt szintén az első órán tanítják a filmíró tanfolyamokon. Az pedig végképp talányos, vajon dr. Schultzot mi mozgatja, amikor a jól prosperáló skalpvadász üzletet faképnél hagyva csatlakozik egy olyan fekete cowboy küldetéséhez, akinek semmiért sem tartozik hálával, és még azt sem remélheti, hogy siker esetén tisztes jutalom üti majd a markát.

Kíváncsi vagyok, vajon hány olyan DiCaprio-filmet láthattunk már, ahol a történet első órájában se híre, se hamva az isteni Leónak. Készüljetek, ez egy ilyen film lesz. Több mint hatvan oldalon kell átrágnunk magunkat addig, amíg az antagonista, azaz a főgonosz felbukkan a mesében. Itt volt az ideje, eddig ugyanis minden bosszantóan simán zajlott, hőseink elé egyetlen komoly akadály sem gördült. Még szerencse, hogy lövöldöztek sokat, különben már régen szundikálnánk a kényelmes multiplexfotelben. Az antagonista (Calvin Candie) figurája, ismerjük el, elég jól sikerült. Feltűnő, hogy Tarantino épp a galád ültetvényes alakját használva igyekszik megvalósítani a célt, hogy a fekete rabszolgatartás korának világa hiteles ábrázolást kapjon a filmben. Fel is vonul az összes klisé, a mandingo viadaloktól a szökött rabszolgák móresre tanításáig. Az egyik jelenetben például az egyik szerencsétlen rabszolgát elevenen szétmarcangolják a nagyfőnök kutyái. Ezt biztosan klassz lesz majd végignézni.

Forrás: InterCom
Django elszabadul | Jamie Foxx és Leonardo DiCaprio

Már beharangoztam, de nem árt hangsúlyozni, hogy a film főszerepét döbbenetesen későn, egész pontosan a 133. oldalon, azaz több mint két óra elteltével veszi át Django fiú dr. Schultz figurájától. Itt vált át a nézőpont a fekete fickó szemszögére. Ekkor is csak azért, mert a derék német elkövet egy teljesen indokolatlan hülyeséget (második nagy fordulat, avagy plot point), amivel totális reménytelenségbe sodorja a küldetést. Klasszikus esete az írói szarvashibának, amikor a karaktert állítják a történet szolgálatába, ahelyett, hogy pont fordítva történne. Már minden veszni látszik, amikor az addig passzívan tébláboló Django hirtelen akcióhőssé vedlik, és félelmetes kaszabolásba kezd. Az utolsó harminc oldal tényleg lendületes, de teljesen kiszámítható. Magára maradt hősünk előrántja az összes trükköt, amit addig megtanult fehér mesterétől és a legcudarabb helyzetekből is kitornássza magát. Ez már a bosszúálló Django, végre megvan a tisztességes motiváció, lehet pusztítani.

A Django elszabadul lehetne jó sztori, de buta és szükségtelen hibákkal van tele. Ezek egy része javítható lenne, ha Tarantino nem lenne szerelmes a saját írásába, és képes lenne odafigyelni alapvető dramaturgiai követelményekre. Sajnos ezúttal aligha siet majd segítségére a sziporkázó dialógus, abból ugyanis veszélyesen keveset olvashatunk a forgatókönyvben. Persze könnyen előfordulhat, hogy a lenyűgöző látvány és a kivételes színészi alakítások megmentik majd a filmet, de nagyon össze kell magát kapnia a rendezőnek, ha ebből az alapanyagból remekművet szeretne vászonra vinni.

+ + +

"I like the way you die, boy!" - a Django elszabadul előzetese

A Django elszabadul első ízelítőjében Tarantinóék nem követik el a bosszantó hibát, amit korunk legtöbb filmjének előzetese. Nem mesélik el az egész sztorit, mindössze az alaphelyzetet ismerjük meg, és persze a célt, ami a hőseinket mozgatja majd. Viszont kapunk sok összevissza lövöldözést és egy nagyon vagány skalpvadászt (Christoph Waltz), aki látványosan kiemelkedik a szereplők közül.


Nem véletlen, hogy Dr. King Schultz narrációja szól szinte végig, szegény Django (Jamie Foxx) pedig kénytelen egyetlen előzetesen belül kétszer is bemutatkozni, hogy nagy nehezen belássuk: ez a film egy rabszolga bosszúja akar lenni. DiCaprio nagy eséllyel hibátlan lesz a gonosz ültetvényes, Calvin Candie szerepében, az viszont különös, vajon hova lett Broomhilda (Kerry Washington) azaz a nő, akinek megmentéséért az egész hajsza folyik. Django szerelme mindössze tizedmásodpercekre tűnik fel az előzetesben, ami persze végül is mégsem lehet meglepő annyira, hiszen szerepe szerint folyamatosan pucérkodnia kell. Alig várjuk! A zene persze szenzációs (Johnny Cash és James Brown bevetését borítékolni lehetett), és a lenyűgöző látvánnyal kéz a kézben a végén még el is feledtethetik a sztori sületlenségeit.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK