A fingás önmagában még nem vicces

2012.08.24. 12:06

A primitív humor működik a Tedben, de tévedés volt azt hinni, ez elég egy nagyjátékfilmhez. A szerelmi szál komolyan vehetetlen, az meg végképp érthetetlen, mit keres itt egy béna akciófilm fele.

Semmi kifogásom a primitív humor ellen. De nagyon kell érteni hozzá: fingós-szopós-szarós poénok egymás mögé sorakoztatása még nem film, akkor sem, ha valami mondvacsinált sztorival töltik ki a két fingás közt támadt űrt. A Ted-ről ordít, hogy aki csinálta, nem tud nagyjátékfilmet írni-rendezni. Seth MacFarlane a Family Guy alkotója, rutinos - sokak szerint zseniális - a politikailag inkorrekt tévés komédia műfajában, de ez a tapasztalat nem volt elég egy nagyjátékfilmhez, és sajnos azt a hibát is elkövette, hogy társírónak két Family Guy-os kollégáját állította csatasorba, és nem valaki olyat, aki írt már egész estés filmet is.

Forrás: UIP
Mark Wahlberg a Ted-ben

A Ted arra az alapötletre épül, hogy milyen vicces, ha egy felnőtt férfi egy ocsmányul beszélő, szexuálisan túlfűtött, folyamatosan füvező plüssmedvével osztja meg az otthonát. Kiindulási pontnak ez egyáltalán nem rossz, de a filmet nézve egyre világosabbá válik, hogy az alkotók nem tudtak innen továbblépni. A Ted eredetileg tévésorozat lett volna, és sokkal inkább el lehet képzelni abban a formában: a harmincas pasi és macija minden húszperces epizódban valami idétlen kalandba keveredik, közben jól beszívnak, valaki elfingja magát, nevetünk. Itt viszont a százperces játékidő kitöltésére azt találták ki, hogy a macit egy szerelmi történetbe pottyantják bele, ami sehogy sem akar működni.

Ted, a medve (az eredeti változatban MacFarlane szolgáltatja a hangját) John (Mark Wahlberg) hűséges társa gyerekkora óta, amikor egy karácsony éjszakán megelevenedett. Az immár harmincöt éves John azonban már négy éve együtt jár Lorival (Mila Kunis), aki eddig tök jó fej volt, hogy osztozott a pasiján egy kurvákat hazacipelő, beszívott macival, de most már szeretné, ha John megkomolyodna, Ted pedig szépen elköltözne. Annak ellenére, hogy Ted a filmben viszonylag hamar szedi a sátorfáját, ezt a problémát kinyújtják a teljes játékidőre, ami főleg azért kínos, mert két felnőtt ember és egy plüssmedve érzelmi háromszöge nem komolyan vehető drámai konfliktus. A film mégis azt várná tőlünk, hogy miközben röhögünk az idétlen poénokon, még be is vonódjunk.

Forrás: UIP
Mark Wahlberg és Mila Kunis a Ted-ben

Nyilván MacFarlane is érezte, hogy ez még nagyon sovány, de rémlett neki, hogy mivel lehet izgalmassá tenni egy filmet: emberrablás, autósüldözés, akciójelenet egy üres stadionban! (Az ember azt hinné, az USA-ban minden sarkon áll egy üres sportstadion, ahol mindig éjszaka van, olyan gyakran szerepel ez a klisé a béna filmekben.) Ezt mind belepréselte a Ted utolsó felvonásába, és észre sem vette, hogy már a harmadik filmet rendezi a primitíven poénkodós és a szerelmesen problémázós után.

A legnagyobb gond az, hogy a Ted a három összekevert műfaj közül egyikben sem különösebben erős. Értelemszerűen még az obszcén humor működik legjobban a filmben, sokszor tényleg lehet nevetni a poénokon, a szerelmi szál viszont nemcsak a medve miatt komolyan vehetetlen: ha Ted helyett egy ember volna a harmadik szereplő, akkor iszonyatosan lapos és közhelyes lenne. Az akciójelenetek pedig áldozatául esnek annak, hogy az alkotók nem tudták eldönteni, ezeken is nevetni kell-e, vagy izgulni, de végeredményben egyikhez sem elég erősek.

Forrás: UIP
Mark Wahlberg a Ted-ben

A Ted kielégítő moziélmény lehet azoknak, akik nem várnak többet fél tucat fingós poénnál, vagy beérik azzal, hogy elvesznek Mila Kunis óriási szemeiben. De akinek ennyi nem elég, két nevetés közt sokat fog unatkozni.