Ettől még Tom Cruise is kitérne a hitéből

2012.09.05. 16:44

Ahogyan várható volt, a szcientológia által inspirált The Master lett a velencei filmfesztivál legnagyobb dobása; Philip Seymour Hoffman és Joaquin Phoenix személyében két színészóriás feszül egymásnak egy kialakulóban lévő vallás keretei között. A hit állt a középpontjában Terrence Malick új szerelmes filmjének, a To the Wondernek és Ulrich Seidl polgárpukkasztásának (Paradies: Glaube) is. Helyszíni tudósítás Velencéből.

Mester és pszichopata

A filmrajongók már az év első hónapjaitól kezdve izgatottan várták, hogy melyik rangos nemzetközi filmfesztiválnak sikerül megkaparintania Paul Thomas Anderson hatodik játékfilmjét, a The Master-t. Anderson egyébként nem különösebben híve a fesztiváloztatásnak, hiába nyert már Aranymedvét Berlinben (Magnólia), valamint legjobb rendezői díjat Cannes-ban (Kótyagos szerelem) és Berlinben (Vérző olaj) is, ezért egy ideig úgy tűnt, a The Master kihagyja a nagy európai szemléket, és helyette exkluzív meglepetésvetítéseken mutatják be. Végül meglett a rendező és a producer akarata is, hiszen a The Master első nyilvános vetítését augusztus elején Santa Monicában tartották egy teremnyi szerencsés nézőnek, akik Stanley Kubrick Ragyogás-ára váltottak jegyet, majd számos hasonló meglepetés-elővetítést tartottak az USA-ban, így a velencei hivatalos világpremierre pozitív kritikák és nézői reakciók után érkezett a film.

Forrás: Venice Film Festival
Philip Seymour Hoffman a The Master-ben

Az élményre azonban semmi nem készíthet fel, hiszen Anderson fittyet hány a hollywoodi történetmesélés szabályaira, és ahogy azt legutóbb a Vérző olaj-jal is szemléltette, bármikor készen áll rá, hogy egy hagyományosnak tűnő drámát bámulatosan groteszk irányba fordítson. A The Master az ötvenes években játszódik, és középpontjában egy szekta alapítója, Lancaster Dodd (Philip Seymour Hoffman fenyegetően karizmatikus), illetve alkoholista-szexmániás védence, Freddie Quell (Joaquin Phoenix elképesztő) kapcsolata áll, amire a rendező egyenesen férfiszerelemként hivatkozott a sajtótájékoztatón. A tanítót óva intik követői a megzabolázhatatlan ösztönállat férfitól, de őt egyrészt kihívásként, másrészt pedig saját sötét, kontrollálatlan oldalának megtestesüléseként vonzza. Mindkét fő karakter annyira izzik a belső feszültségtől, hogy ha Dodd tanításai szerint egy következő életben ellenségként találkoznának újra, akkor mindent elpusztítanának maguk körül. Ez persze nem jelenti azt, hogy szövetségesként viszont pozitív hatásokkal egyesítenék erejüket, sőt a kapcsolatuk tökéletesen szimbolizálja azt a nyugtalanító, nehezen megfogalmazható érzést, amelyet a legtöbb ember érez a filmben szereplőhöz hasonló szekták irányában.

Forrás: Venice Film Festival
Joaquin Phoenix a The Master-ben

Nyilvánvalóan felmerül a kérdés, hogy a szcientológiáról szól-e a The Master, de Anderson nem ad világos választ. A film során felvonultatott módszerek alapján sok a hasonlóság, és a sajtótájékoztatón legalább annyit ki lehetett csikarni a rendezőből, hogy a címszereplő igenis L. Ron Hubbardon alapul, de a film szempontjából ez talán nem is annyira fontos. A jelenlévő újságírók arra is rákérdeztek, hogy Paul Thomas Anderson valóban megmutatta-e a filmet Tom Cruise-nak (akit 13 éve egy egészen sokkoló, karriercsúcs alakításhoz segített a Magnóliá-ban), de a rendező nagyon diplomatikusan reagált: "Igen, látta a filmet, és még mindig barátok vagyunk. A többi csak rá és rám tartozik". A sokat támadott vallás leleplezését tehát nem várhatjuk a The Master-től, egy erőteljes, meglepő és hosszú ideig a néző agyában motoszkáló komplex történetet viszont annál inkább. Számos olyan jelenet van a filmben, amelyet évtizedek múlva is snittről snittre elemezni fognak, és amely hidegrázáskeltésben felveszi a versenyt a Vérző olaj milkshake-epilógusával vagy a Magnólia békazáporával. A két briliáns főszereplőn kívül meg kell említeni Amy Adams figyelemreméltó mellékszereplői alakítását is; az ő sok filmben felhasznált cukiságát is sikerült egészen hátborzongató célokra igénybe venni.

Ennyi szépség nincs is a világon

A The Master-rel kapcsolatos messiásvárás leginkább arra emlékeztetett, amikor tavaly a cannes-i filmfesztivál előtt Terrence Malick visszatérésétől várta sok filmrajongó az új filmes időszámítás kezdetét. Az élet fája bizonyos szempontból beváltotta a hozzá fűzött reményeket, el is hozta a cannes-i szemle fődíját, bizonyos szempontból pedig egyáltalán nem. A korábban nem túl szaporán alkotó rendező karrierjében viszont valóban új korszak kezdődhetett, hiszen a korábbi 5-10 éves szünetek (sőt, a Mennyei napok és Az őrület határán között 20 év telt el) után alig több mint egy évet kellett várni a To the Wonder-re, ráadásul Malick azóta még legalább két másik filmen is dolgozik. A To the Wonder-ről nem sokat lehetett tudni a velencei világpremier előtt; előzetes és - egy képet leszámítva - promóciós fotók se kerültek ki az internetre. A filmmel kapcsolatban Malick szokása szerint számos nagy név felmerült, de Rachel Weisz maga nyilatkozta nemrég, hogy jelenetei a vágóolló áldozataivá váltak, és ugyanez lett a sorsa Michael Sheen és Amanda Peet alakításának is. Az állítólagos főszereplő, Ben Affleck pedig titokzatosan annyit nyilatkozott pár napja, hogy Az élet fája körülbelül Transformers-szintű mulatság az új, jórészt dialógusok nélküli filmhez képest. Amikor a bemutató előtti napon a velencei szórólapok közhírré tették, hogy a premierre a szereposztás képviseletében csak Olga Kurylenko érkezik, azt is el tudtuk volna képzelni, hogy a húzónévnek számító Javier Bardem és Ben Affleck sem került be a végleges változatba.

Forrás: TIFF
Ben Affleck és Rachel McAdams a To the Wonder-ben

Az igazság nem is áll messze az ilyen irányú félelmektől: Affleck ugyan kétségtelenül a film férfi főszereplője, de Malick majdnem annyira kibabrált vele, mint Sean Penn-nel Az élet fája, vagy Adrien Brodyval Az őrület határán kapcsán, hiszen alig kell megszólalnia a filmben, sokszor még a feje se látszik, és általában a leforgatott jeleneteiből mintha szándékosan mindig csak az eleje vagy vége lenne bevágva. Ez azért is meglepő, mert a nagyon soványka történet kétségkívül tele van önéletrajzi elemekkel, már amennyire ezt a notóriusan nyilvánosságkerülő rendezőnél tudhatjuk. Malick maga is élt Franciaországban, és feleségül vett egy francia nőt, akivel Texasba költöztek, majd három év után elváltak, és a rendező egykori gimnáziumi osztálytársával melegedett össze, akivel a mai napig együtt él. Affleck karakterét, Neilt az első húsz percben Párizsban és a Mont-Saint-Michelnél (a címadó csoda) láthatjuk Marinával (Kurylenko) szerelmük csúcspontján, majd Oklahomába költöznek, ahol a nő és előző kapcsolatából származó lánya egyre boldogtalanabbak lesznek. Marina egy idő után hazaköltözik, Neil pedig fiatalkori barátnőjénél (Rachel McAdams) talál vigaszt. A történet nem több, és a Malick egyik védjegyévé vált susogó narrációt leszámítva valóban a képek beszélnek a szereplők helyett. De milyen képek! Az új világ óta Malick állandó operatőrévé előlépett Emmanuel Lubezki ismét varázslatos munkát végzett, nem lehet betelni a látvánnyal. A filmben az ősz káprázatos, a tél lenyűgöző, a tavasz elbűvölő, a nyár pedig a címhez méltóan valóban egy csoda.

Forrás: AFP
Olga Kurylenko a To the Wonder velencei premierjén

Kérdés, hogy ez elég-e. Terrence Malickot annyian másolják, hogy csak a velencei programban átlag minden második filmen észrevettem a hatását, és ezért már-már bosszantó tud lenni, amikor saját maga járatja csúcsra a stílusjegyeit. Itt pedig pontosan ezt teszi. Az élet fájá-t nem tudtam szeretni, mert a világegyetem-dinoszauruszok-ítéletnapja-Sean Penn körítést feleslegesnek és giccsesnek találtam, és csak a film gerincét alkotó intim, családi történetet néztem volna el egy filmen keresztül. A kevesebb néha több elv történet szempontból működik a To the Wonder-ben, de a malickos stílusjegyek (naplementében szálló női hajfürt, légiesen pörgő-forgó asszony, végtelen búzamezők, a képbe berepülő, beúszó állatok, stb.) tömény tobzódásával a rendező átesett a ló túloldalára, és meg-meginog az önparódiába hajlás vékony pallóján. Többen megjegyezték, hogy a Javier Bardem által alakított pap jeleneteit nyugodtan ki lehetett volna vágni a végleges filmből, de Malick világában a hit keresése ugyanúgy hozzátartozik a boldogságra, teljességre törekvéshez (talán erre is utal a cím), mint a szerelemé. Biztos vagyok benne, hogy akadnak majd szép számmal nézők, akiknek lényegesen többet mond a To the Wonder pár csodaszép, naplementében pörgésnél, a többieket viszont fel fogja bőszíteni, talán még jobban, mint Az élet fája.

Ez a Paradicsom teljesen rohadt

Amit Terrence Malick egyetlen, ráadásul nagyon csekély cselekményű filmbe bele tudott sűríteni, azt Ulrich Seidl egy egész trilógián keresztül fejtegeti: a Paradicsom három darabjának a Szerelem, a Hit és a Remény alcímeket adta. Míg Malick attraktív karakterei eszményi képeken, párbeszédek nélkül erednek a szerelem és a hit nyomába, addig az osztrák rendező kegyetlen realizmussal nyúl a témához. A trilógia állítólag már év elején készen várta, hogy egyben bemutassák a cannes-i filmfesztiválon, ám ott a szervezők úgy döntöttek, hogy csak a Paradies: Liebe című első részt válogatják be a versenyprogramba, így a folytatások várhatóan Krzysztof Kieslowski Három szín-trilógiájához hasonlóan végigjárják a három A-listás európai filmfesztivált. Velencének tehát a hit (Paradies: Glaube) jutott, télen pedig talán Berlinben láthatjuk a reményről szóló harmadik részt. A részek külön-külön is megtekinthetők, csak annyi a kapocs köztük, hogy az egyes filmek főszereplői rokonok; az első részben kenyai szexturistaként szerelmet kereső néni lánya lesz a harmadik rész főhősnője, ezúttal pedig nővérét, Anna Mariát (Maria Hofstätter) ismerjük meg.

Forrás: Venice Film Festival
Paradies: Glaube

Anna Maria bigott katolikus, aki Szűz Mária-szobrokkal házal, és lomok közé zárkózott szociopatákat és alkoholistákat próbál megtéríteni. Váratlan fordulatként egyszer csak megjelenik mozgássérült férje, aki viszont muszlim és eltökélt, hogy elhidegült feleségét visszakényszeríti asszonyi kötelességeihez. Aki látott már Seidl-filmet (Kánikula, Import/Export), annak a szeme se fog rebbenni ettől a felállástól, és valószínűleg attól sem, hogy az osztrák filmes egy kísérleti patkányokat filmező tudós kíméletlenségével közelít a figuráihoz. Az empátia látszólagos hiánya nagyon megnehezíti az azonosulást, de különleges, ritkán tapasztalt filmélményt eredményez. Seidltől nem áll távol a szándékos polgárpukkasztás, és ebben a filmben is akad jó pár annyira kínos, a végtelenségig elnyújtott jelenet, mint a Liebe kenyai kamasz fiú plusz négy osztrák néne felállású gruppenszexe, de az az igazán figyelemreméltó, hogy a néző mindig sokkal nagyobb tragédiára számít, mint ami végül történik. Ennek a nézői beidegződésnek a leleplezése is Seidl zsenialitását bizonyítja: egy nyomorult helyzetből mindig a tragédián, ergo katarzison keresztül látjuk a kiutat. Az ő kísérleti alanyai viszont katarzis nélkül ottmaradnak a nyomorúságban.

* * *

A kiemelteken kívül a következő filmeket láttuk még a velencei filmfesztiválon az idén (a legjobbaktól a leggyengébbek felé haladva):

Apres Mai (Something In The Air): Olivier Assayas csodálatos, önéletrajzi ihletésű filmje a '68 emlékét kergető francia kamaszokról. Olyan hangulatos, mint a Moszkva tér, csak jóval több pénzből készült.

Csak a szerelem számít (Love Is All You Need): Susanne Bier fajsúlyos drámák és egy Oscar-díj után végre habkönnyű romantikus komédiát rendezett, amely a Mamma Mia! utódjaként és paródiájaként is megállja a helyét.

Forrás: Venice Film Festival
Trine Dyrholm és Pierce Brosnan a Csak a szerelem számít-ban

Fill The Void: Értelem és érzelem a tel-avivi ortodox zsidó közösségben: kritika nélkül ábrázolja ezt a zárt világot, de a szerelmi történet annyira meggyőző, hogy ezt most az egyszer megbocsájtjuk.

Bob Wilson's Life and the Death of Marina Abramovic: Willem Dafoe feleségének dokumentumfilmje a formabontó szerb művésznő, Marina Abramovic életét megelevenítő színházi előadásról.

At Any Price: Lenyűgöző apa-fiú dráma nagy adag amerikai patriotizmussal a mezőgazdaság és az amatőr autóversenyzés világából, Dennis Quaid jutalomjátékával.

Forrás: Venice Film Festival
Dennis Quaid az At Any Price-ban

Superstar: A nemrég Woody Allen által is érintett "sztár lesz a senkiből" koncepció némileg komplexebb feldolgozása, de újat nem tud mondani.

Epilogue: az izraeli Szerelem: bensőséges és szívszorító film a szegénységgel, betegséggel és a halál közelségével küzdő idős házaspárról.

Disconnect: Parádés szereposztással készült, de közhelyes tanmese az Ütközések mintájára arról, hogy az internet veszélyes dolog.

É stato il figlio: Látványos és meghökkentő szatíra szeretne lenni egy dél-olasz családi tragédiáról, de az erőlködés paródiában, hatásvadászatban és közhelyes megoldásokban fullad ki.

----

(A Fill The Void, az É stato il figlio, az Epilogue és a Bob Wilson's Life and the Death of Marina Abramovic című filmekről Papp Eszter írt.)