Az első orgazmuson túl vagyunk

2012.09.19. 18:00

A miskolci Jameson CineFest filmfesztiválba becsatlakozva rögtön olyan kontinenseken átívelő élményekben volt részünk, amelyekhez a valóságban minimum egy hétre, több százezer forintra, és földöntúli szerencsére lett volna szükségünk. Casablancában tanúi voltunk egy csodálatos barátság kezdetének, Bangkokban kipróbáltuk a szexturizmust, Dublinban bulizó tinikkel szétszedtünk egy házat, Montrealban pedig összejött egy vad egyéjszakás kaland. Annyira szorgalmasak voltunk, hogy több filmet láttunk, mint ahány whiskeyt megittunk. Szégyenletes teljesítmény, de nem lesz ez mindig így.

A CineFest évről-évre növekszik jelentőségben és méretben. A koncertszínpad immáron átkerült a vetítéseknek helyt adó Művészetek Háza mellől egy jóval tágasabb térre, és míg az előző évben csak a nyitó- illetve a zárófilmet vetítették a nevéhez méltó díszteremben, most már a fontosabb premierek is mind ott kapnak helyet. Egyre bizonyosabb, hogy a miskolci CineFest a kevés hazai példa közül az egyik, amelyik azt bizonyítja, hogy a hosszú, kitartó munka igenis meghozza gyümölcsét. A program egyre figyelemreméltóbb és sokszínűbb - ebben az éven például a Sundance idei győztesét is sikerült megszerezni, a Messzi dél vadjai-t.

Forrás: CineFest
Hostessek a CineFesten


Az itt bemutatott filmek ugyan kevéssé ismertek, de látszik az igyekezet, hogy főként olyan alkotásokat válogassanak össze, amelyek egy nagyobb, változatos ízlésű közönség körében is tetszést arathatnak. Ahogy a múlt évit, úgy az idei felhozatalt sem lehet egy legyintéssel elintézni, hogy érdektelen másodvonalbeli művészfilmek, mert annak a néhány miskolci bölcsészlelkületű nézőnek ez is jó lesz. Nem, ez a program, egy héten keresztül minőségi kikapcsolódást nyújt a város lakóinak, és akár még komoly konkurenciát is jelenthet a miskolci bevásárlóközpont multiplexének.

Hetvenéves a Casablanca, ebből az apropóból vetítette le a fesztivál a filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusát. Mi direkt úgy időzítettük az érkezést, hogy elcsípjük. Az ilyen közmegegyezéssel remekműnek kikiáltott régi filmeknél mindig az a kérdés, hogy udvariasságból illik csak őket szeretni, mert mindenki más így tesz, vagy tényleg élvezhetőek még mai szemmel is. A nyilvános vetítés az utóbbi feltevést igazolta. A közönség együtt élt a filmmel, gyakoriak voltak a nevetések, egy mély hangú úriember öblös nevetései állandó jelleggel visszhangoztak a teremben. A Casablanca persze korának terméke, és ha hibákat akarunk találni benne, akkor fogunk is sokat, csak éppen ezek lényegtelenek a film egészét tekintve. Legalábbis azoknak kell lenniük, különben nem tudott volna elvarázsolni félteremnyi embert Kertész Mihály műve.

Forrás: CineFest
Casablanca | Paul Henreid, Ingrid Bergman és Humphrey Bogart


Az a legszebb az ilyen régi filmekben, hogy Humphrey Bogart vagy Ingrid Bergman szájából az olyan görcsösen keménykedő, vagy éppen nyálas mondatok is igazinak hatnak, amelyek egy mai filmben egyszerűen már nem férnének el, vagy csak ironikusan. Ezeknek a régi arcoknak valamiért könnyedebben elhiszi az ember a cigifüstbe burkolózó szenvtelenséget, a nagy kiállásokat, vagy éppen a világrengető érzelmeket. Kellene egy mozi, ahol csak régi filmeket vetítenek.

Érdekes hibrid a Játékmackó (Teddy Bear), ugyanis szerkezetileg hűen másolja a kommersz romantikus vígjátékokat, még az a pillanat is megvan, amikor a főhős megtorpan az utcán, fúj egyet, és visszamegy a szeretett nőhöz mint a Kótyagos szerelem-ben, mégis, aki egy újabb 40 éves szűz-t vár tőle, az csalódni fog. Hiába nagyon ismerős a történet - egy harmincas évei derekán járó magányos, érzelmeit kifejezni képtelen férfi tesz egy elkeseredett kísérletet az önállósulásra, egy nő becserkészésére -, ha a megvalósítás rendkívüli módon, már-már kellemetlenül minimalista. A szereplők kizárólag semmitmondó tőmondatokkal képesek egymással kommunikálni, és két arckifejezést váltogatnak: vagy szelíden mosolyognak, vagy üresen bámulnak maguk elé.

Forrás: CineFest
Játékmackó | Kim Kold

A Játékmackó dán film, és akár a skandinávokkal kapcsolatos sztereotípiák parodisztikus gyűjteményeként is tekinthetünk rá. Az anyjával élő body builder, miután képtelen kapcsolatot létesíteni az ellenkező nemmel hazájában, ismerőse tanácsára Thaiföldre utazik. Elkeserítő és egyszerre megmosolyogtató az jelenet, ahogy a korban járó, potrohos európai férfiak átkarolják a pénzért vásárolt thaiföldi nőiket, és örömittas elégedettséggel bámulják egy shemale esztrádműsorát. Ilyen az egész film hangulata, nehéz eldönteni, hogy most szánakozzunk, vagy együtt érzően nevessünk. A műfaj szabályai adottak, ezért hát kapunk egy gyengécske happy endet, ami azért valójában egy beismerés: sivár az élet. De itt nem áll meg, és folytatja: ez azonban ne törjön le senkit, mosolyogjunk egyet, és próbálkozzunk tovább.

A Babaház (Dollhouse) tulajdonképpen egy művészi ambíciókkal elkészített variáció a Project X témájára. Bulira éhes, céltalan tinik betörnek egy puccos dublini házba, és egy éjszaka alatt romba döntik. A rendező (Kirsten Sheridan) felkészülésként fényképezőgéppel járta a dublini éjszakát, és látva az egyik főszereplő susogós melegítőjét, pattanásos arcát, foghiányos mosolyát, kétség sem fér hozzá, hogy ezek nagyon is mai, valóságos figurák.

Forrás: CineFest
Babaház

Valódi történet híján azonban egy idő után megterhelővé válik nézni az egyre inkább elhatalmasodó rombolást. Improvizatív jelenetek fűzére a Babaház, amelyben az őszinte pillanatokat mindig követi egy elnyújtott, vagy éppen feleslegesen művészieskedő epizód. Megfogalmazódhat az a kérdés a nézőben, hogy ennek tulajdonképpen mi az értelme? A válasz aztán megérkezik a film zárlatában, és kellően ütős is ahhoz, hogy ne érezzük elvesztegetett másfél órának az előzményt. Korántsem nézőbarát film, viszont egyedi megvalósítású, és jobbára hiteles portréját adja a dühödt kamaszlétnek. Annak ajánlom, aki türelmes típus, és bulizott már úgy, hogy utána fogta a fejét.

Híre mehetett Miskolcon, hogy az Egyéjszakás kaland (Nuit #1) első húsz perce gyakorlatilag egy pornó határait feszegető, vad és folytonos szexjelenet, ugyanis a film ismétlésére is rogyásig megtelt a terem. Az aktus szokatlanul nyílt ábrázolása persze még így is többeket váratlanul ért. Amikor a férfi főszereplő álló pénisszel sétált el a kamera előtt, az egyik néző felkiáltott, hogy "ez most komoly? Jézusom!". Elélvezés után aztán a film is megnyugszik, és nem várt irányt vesz. A lány, eredeti terveit megmásítva, mégis ott marad a srácnál és filozofikusan terjengős párbeszédbe bonyolódik a házigazdával. Éles a váltás a nyers kezdés után: hiszen mindennek nevezhető, csak nem életszerűnek, ahogy a lány úgy nyitja meg a lelkét a srácnak, hogy kedvenc regényéből, amit állítólag Quebec legnagyszerűbb írója vetett papírra, bekezdéseket olvas fel.

Forrás: CineFest

Egyéjszakás kaland | Dimitri Storoge és Catherine de Léan


Mintha két nem túl tehetséges költőt látnánk, akik hosszú monológokba bocsátkozva felmondják egymásnak félkész szabadverseiket. "Ez nagyon francia volt." - mondta valaki a teremből kifele jövet. És mégsem kibírhatatlan a film, van egy sajátos hipnotikus ereje, ahogy egy idő után már lényegtelen, mit mondanak a szereplők, csak a beszéd szépsége és ritmusa számít, amit csukott szemmel is élvezettel lehet követni.