Magyarok vagyunk, ne legyünk lusták!

2012.10.09. 16:52

A Flashdance, az Elemi ösztön és más sikerfilmek írója, a magát hollywoodi fenevadként definiáló Joe Eszterhas a budapesti Puskin moziban mesélt kacskaringós életpályájáról, magyar gyökereiről, illetve a forgatókönyvírás rejtelmeiről. Két napon keresztül hallgattuk a mestert, most megpróbáljuk megrajzolni a portréját.

Szombat délelőtt, az Elemi ösztön vetítése után a moderátor rögtön belekezdett volna filmhez kapcsolódó kérdések kitárgyalásába, de Joe Eszterhas türelemre intette. Először még el akarta mondani a közönségnek, miért is különösen fontos neki ez a meghívás. Mesélt a clevelandi magyar közösségben megélt gyerekkoráról, a gyakori verekedésekről más országból származó, de hasonló sorsú bevándorló gyerekekkel, illetve arról, hogy ő volt a közvetítő az új világ és az angolt alig beszélő szülei között. Még az Én nem vagyok magyar? című Ady Endre-versből is idézett angolul.

Fotó: Valuska Gábor (filmhu)
Joe Eszterhas a Puskin moziban | Fotó: Valuska Gábor

Elmondta, hogy forgatókönyveinél is büszkébb arra a tettére, hogy az '56-os forradalom után pár évvel, az Egyesült Államokba látogató, magas rangú szovjet politikust, Anastas Mikoyant eltalálta egy záptojással. Eszterhas bevezetője nem csupán egy udvariassági gesztus volt. Nem csupán a közönség gyors megnyerése céljából elevenítette fel magyar gyökereit. Minden jel arra mutatott, hogy tényleg fontos neki ez a hétvége, és hogy tényleg büszke a származására: az első sorban ült az egyik fia, aki apja kérésére felállt, és megmutatta a karjára tetováltatott magyar címert. Ez azért elég szokatlan egy olyan sráctól, aki már az Egyesült Államokban született. Ennyire erős kötődés csak úgy lehetséges, ha otthon visszatérő téma volt a magyar múlt.

Joe Eszterhas az alkoholtól és a cigarettától elmélyült, rekedtes hangon dörmögte végig a két napot, mellette még Vajna hasonló orgánuma is szokványosnak minősült vissza. Ez a nagy, loboncos hajú ember akkor volt a legfélelmetesebb, amikor ritkán elnevette magát. Ilyenkor úgy tűnt, mintha egy lassított felvételt látnánk. Simán el lehetett neki hinni, hogy azt mondta Paul Verhoevennek: most felállok, és kinyírlak. És azt is, hogy a forgatás után aztán nagy haverok lettek (legalábbis a Showgirls bukásáig).

Fotó: Valuska Gábor (filmhu)
Joe Eszterhas és Andy Vajna a Puskin moziban | Fotó: Valuska Gábor

Személyiségét jól jellemzi, hogy a rövid, konkrét kérdéseket szerette. A körülményeskedő kérdések végeztével sokszor felmondta magának ugyanazt leegyszerűsítve, vagy Vajnához fordult, hogy ő tegye meg helyette ugyanezt. Mindenre volt egy frappáns, egymondatos válasza, és csak azután kezdte el kifejteni részletesen a véleményét.  Miért nem volt leszbikus szex az Elemi ösztön-ben? A válasz egyszerű: mert nem tudott róla eleget. Az Elemi ösztön képi világának szerzőiségét firtató kérdést is úgy poénkodta el először, hogy a jó ötletek az övéi voltak, a rosszak pedig Verhoeventől származtak. És csak ez után adta meg a hosszabb, unalmasabb, de a valóságot jobban tükröző választ.

Amikor arról érdeklődtek nála, hogy egy hollywoodi forgatókönyvíró uralhatja-e teljes körűen a munkái sorsát, ő visszakérdezett, hogy te most viccelsz, ugye? Az álomgyárhoz fűződő viszonyáról legtöbbet a következő történet árulta el, illetve az, hogy ragyogott az arca az elégedettségtől, miközben mindezt mesélte. Az An Alan Smithee Film: Burn Hollywood Burn című film kapcsán megegyeztek a Bulgari nevű luxuscikkeket gyártó céggel, hogy cserébe a szerepeltetésükért a filmben, egy elég magas összeget kapnak. De mivel a termékelhelyezés pontos módjában már nem állapodtak meg, ezért mindösszesen annyi történt, hogy a film egyik pontján egy piszoárnál vizelő karakter maga elé mormolta kétszer a szponzor nevét. Észjárását pedig azzal az anekdotájával lehetne találóan jellemezni, amikor Sharon Stone elárulta neki, hogy ő bizony tudja, miért pont Tramell a karakterének a vezetékneve az Elemi ösztön-ben. Elkezdte magyarázni, hogy az ír mitológiában mit is jelent ez a szó, és mindez hogy kötődik az általa alakított, gyilkossággal gyanúsított személyhez. Eszterhas végighallgatta, de végül kijavította, hogy ez ugyan szép elmélet, de ő egy baseballjátékosról nevezte el a karaktert.

Fotó: Valuska Gábor (filmhu)
Andy Vajna és Joe Eszterhas a Puskin moziban | Fotó: Valuska Gábor

Vajna jelenléte sem akadályozta meg abban, hogy kifejtse lesújtó véleményét az Elemi ösztön 2-ről. Szerinte azért nem készülnek manapság Hollywoodban erotikus thrillerek, mert az első rész óriási sikere után mindenki az ő filmjét próbálta másolni, és ezek a gyenge utánzatok először népszerűtlenné tették az alműfajt, az Elemi ösztön 2 pedig egyenesen kivégezte. Vajna is elismerte, hogy ennek a filmnek nem kellett volna elkészülnie. Azért volt valaki a nézőtéren, akinek még ő sem mert beszólni. Amikor megkérdezték Joe-t, hogy melyik általa írt karakter a kedvence, szabadkozott, hogy mást nem is mondhat, mint Naomit a Showgirls-ből. Aztán rámutatott az első sorban ülő csinos feleségére, akiről ezt a karaktert elnevezte.

Sokan próbálták kiszedni Eszterhasból a siker titkát. A receptet, hogy miképpen épül fel egy jó forgatókönyv, hogy miképpen lehet izgalmas és összetett, a nézők számára emlékezetes karaktereket írni. Eszterhas válaszának a lényege mindannyiszor ugyanaz volt: az írás egy ösztönös, istenadta dolog. Az embernek a zsigereiben kell éreznie, hogy az adott ötlet működik-e vagy sem. A sikerhez emellett elengedhetetlen a kitartás. "Magyarok vagyunk, ne legyünk lusták!" - Eszterhas így szólította fel munkára a közönséget. Le kell ülni, és írni kell, írni és írni. Beszélni csak a legvégén szabad róla. Ha elég jó a forgatókönyv, előbb-utóbb úgyis eljut az arra érdemes kezekbe. Elmondása szerint, ő még a feleségének sem mutatja meg a készülő munkáit. Érdekes viszont, hogy amikor Naomi szóhoz jutott, elmondta, hogy ez igaz, bár a férje viselkedésén érződik, hogy éppen milyen típusú forgatókönyvön dolgozik.

Fotó: Valuska Gábor (filmhu)
Joe Eszterhas a Puskin moziban | Fotó: Valuska Gábor

Joe-t még az az ember sem tudta kihozni a sodrából, aki felemlegette neki, hogy egy rendezőt annyira felidegesített telefonbeszélgetés közben, hogy az meghalt, és hogy erre a tettére állítólag büszke. Eszterhas fapofával, tömören csupán annyit válaszolt, hogy igen, az vagyok.  Egyedül akkor emelte fel a hangját, amikor a hollywoodi forgatókönyvírás teoretikusait (például Robert McKee-t), és az általuk használt szakkifejezéseket emlegették a nézőtérről. Szélhámosoknak tartja őket, akik kicsalják a pénzt a tanulni vágyóktól. Az végig nyilvánvaló volt, hogy Joe ki nem állhatja, ha megmondják neki, mit és hogyan kell csinálnia, legyen az producer, rendező, színész, vagy éppen egy forgatókönyvírás elméletével foglalkozó szakember. Vajnával azért megegyeztek abban, hogy a filmkészítés közösségi munka, és kell az összhang a felek között, azzal a kitétellel, hogy a vita, ha nem csupán egók összecsapásáról van szó, akkor igenis segít a lehető legjobb alkotói döntés meghozatalában.

Volt persze sok apró, gyakorlatias tanács: nem elég, ha papíron jól mutat egy párbeszéd, azokat a mondatokat ki is kell mondani. Mégis, ami leginkább szellemi muníciót adhatott a jelenlévő szakmabelieknek, az Joe Eszterhas élettörténete, egyszerűségükkel kitűnő életbölcsességei (az ember néha nyer, néha meg veszít), valamint magabiztos stílusa volt. Mintha csak azt mondta volna a végén: én így csináltam meg a szerencsémet, és remélem, hogy ez valamilyen módon, de inspirálni fog titeket. Az egyszerű hallgatók pedig két napon keresztül egy nehéz természetű, néha megdöbbentően élesen fogalmazó, ámde remek humorú, és nagy mesélőkedvű embert ismerhettek meg. Mint egy morcos nagyapa, akit az összes szomszédja utál, de az unokája hősként tekint rá, és issza minden szavát.

Fotó: Valuska Gábor (filmhu)
Joe Eszterhas a Puskin moziban | Fotó: Valuska Gábor

Az utolsó percekben azzal szembesítette valaki Eszterhast, hogy annyira karakteres jelenség, miért nem tűnt fel soha színészként a filmekben. És tényleg, Joe-t sokkal könnyebb elképzelni rigolyás vadnyugati remeteként, vagy éppen tekintélyt parancsoló, morózus maffiavezérként, mint olyasvalakiként, aki valójában: egy ember, akinek muszáj írni, akkor is, ha nincs kedve, mert el kell tartania a családját.