Döngölnek a fogyatékos rocksztárok

Gyöngybetűkkel írja naplójába rendszerkritikus dalait egy finn punk. A szellemileg sérült tagokból álló zenekar politizálva borzongat, a Finn Filmnapokon megnéztük a róluk szóló Punk-szindróma című dokumentumfilmet.

Pertti Kurikka a finn Pertti Kurikka Névnapja nevű punkegyüttes tagja, akit az egyik koncertje előtt hosszasan kellett győzködni, hogy cserélje le szaros alsógatyáját, mert abban nem mehet fel a színpadra. Punkkörökben előfordul az ilyesmi, ebben maximum az a meglepő, hogy egy punk hagyja magát higéniai kérdésekben meggyőzni, még ha a punkság nem csak a mocsokról, csövezésről, kocanarkóról és absztinens ökoanarchizmusról szól.

A helyzet furcsasága inkább az, hogy Pertti szellemileg sérült, bipoláris személyiség, szélsőségesen pozitív vagy negatív érzelemkitörésekkel és gyerekkori regresszióval. A közgondolkodásban Pertti leginkább a fogyatékos jelzővel leírt szerencsétlen, kiszámíthatatlan, ijesztő és gyenge ember, akit jobb egy hegy tetején lévő bolondokházában tartani. Ő viszont imádja a rivaldafényt, ha mérges a világra, gyöngybetűkkel ír a naplójába olyan slágereket, mint az itt hallható Beszédhibás című daluk is.

Ha bárki azt gondolná, hogy a Pertti Kurikka Névnapjai egy bénácska, egyébként szerethető emberekből álló tinglitangli, amelyen a befogadó meghatódva mosolyog, akkor az téves előfeltételezésben van. A banda keményen odabasz a rendszernek, szövegeik úgy döntögetik a fogyatékossággal kapcsolatos tabukat, mintha számaikat társadalomtudósok írnák: a srácok a hétköznapi csalódásaiktól kezdve a diszkrimináción át a politikusok alázásáig mindenről éneklenek. A róluk szóló Punk-szindróma (Kovasikajuttu) című film alapján azonban az is egyértelmű, hogy nem azért figyelnek rájuk, mert szövegeik releváns kritikák, hanem mert különböznek a megszokott punkoktól, és ennek felismerése teszi őket igazán punkká.

Punk-szindróma | A Pertti Kurikka Névnapja zenekar

A csapat magát Finnország legjobb zenekarának tartja, és profizmusuk (valamint ügyes menedzsmentjük) következtében kezdenek kitörni a punkszubkultúrából: interjúzott velük egy menőnek számító rádió, a finn miniszterelnök pedig meghívta Perttit a báljára. A fiúk kezdenek sztárokká válni, a Punk-szindróma pedig a nemzetközi ismertség felé lökte őket. Egy interjúban azt mondta a csapat Sami Halle nevű basszusgitárosa, hogy a film legfontosabb része számára, hogy a nézők milyen arcot vágnak vetítés közben. "Olyankor boldogok vagyunk" - nyilatkozta Halle. A film már elnyerte a Tamperei Nemzetközi Rövidfilmfesztivál közönségdíját.

A filmnek és magának a punk-szindrómának több jelentése is lehet. Például érdekes, hogy bár sok komoly mentális problémákkal küzdő sztár van, a Pertti Kurikka Névnapja az első csapat, amelynek szellemi sérült tagjai már viszonylag elismertek. Persze a fogyatékosság nem új a popkultúrában, elég csak Stephen Hawkingra, Jean-Dominique Baubyra, vagy az Egy csodálatos elmé-ben látható John Nashre gondolni. A különbség, hogy míg az említettek szellemi teljesítőképességét "normálisnak" szokás mondani, addig a finn punkok több szempontból sem ütik meg ennek a kategóriának a mércéjét: lassabban beszélnek, figyelemzavarosak, amiből kifolyólag a mindennapjaik kevésbé gördülékenyek, mint egy átlagemberé. Ez azonban nem hátráltatja őket abban, hogy olyan dalokat írjanak, amelyek együttesen a fogyatékkal élők kiáltványának vagy indulójának is tekinthetők.

A Punk-szindróma előzetese

Másrészt bármennyire is mély problémákra mutat rá, csak egy film marad. Nem fog rajta rágódni a finn szociálpolitikai bizottság, mint ahogyan a Csak a szél, vagy a többi, megannyi társadalmi kérdéssel foglalkozó alkotást sem vitatják meg a döntéshozatal környékén. Persze ezek az alkotások nem is rögtön reformokért kiáltanak, hanem csak a nézőknek akarnak új perspektívákat mutatni. A Punk-szindróma ezt meg is teszi, azzal a finom szerkesztéssel, amellyel nem válik nagyon didaktikussá és szájbarágóssá a történet, amellett hogy a fogyatékosság és a punkság mindenképpen szerethető dolgot vetít elő. Ugyanakkor a csapat sztorija arra is rávilágít, hogy a fogyatékkal élő embereknek milyen elképesztő mutatványokat kell teljesíteniük ahhoz, hogy szélesebb tömegek is foglalkozzanak velük.