A londoni filmfesztivál az idén is kiszemlézte az év eddigi filmtermésének legjavát. Bemutatkozott az európai közönségnek Ben Affleck, Colin Farrell és Dustin Hoffman újdonsága, csakúgy, mint Cannes, Berlin, Torontó és a Sundance díjnyertes filmjei. A győztes film (De rouille et d'os) gálavetítésén egy párt ki kellett vezetni, mert szexelni kezdtek a moziban, de a parádés program számos más darabjától is be lehetett indulni. Helyszíni tudósítás Londonból.

A londoni filmfesztivál egyrészt abban különbözik az A kategóriás európai szemléktől, hogy kifejezetten a filmkedvelő nagyközönségnek kívánja bemutatni az éves termés javát, másrészt pedig egyre kevésbé erőlködik, hogy világpremierek tekintetében felvegye a versenyt Velencével vagy Torontóval. Pár éve még sikerült megcsípniük olyan rangos bemutatókat, mint a 127 óra vagy A fantasztikus Róka úr, de az idén teljesen áthelyeződött a hangsúly a máshol már sikert aratott filmek kiszemezgetésére. Ennek megfelelően már minden bemutatót megelőzött a híre, és nem véletlen, hogy a cannes-i díjnyertes Szerelem, a Sundance-fődíjas A messzi dél vadjai vagy a torontói és telluride-i filmfesztiválokon Oscar-éllovasnak kikiáltott Az Argo-akció vetítéseire percek alatt elkapkodták a jegyeket.

Forrás: AFP
Marion Cotillard a De rouille et d'os londoni díszbemutatóján

Annak ellenére, hogy London ismétlő fesztivál, az utóbbi években egyre erősebb versenyprogramot vonultat fel, ami persze csak úgy lehetséges, hogy az A listás Cannes-nal, Berlinnel vagy Velencével ellentétben nem feltétel, hogy először versenyezzen itt a film. Idén 12 mozifilm indult a fődíjért, amit az előző években olyan briliáns alkotások nyertek el, mint a Beszélnünk kell Kevinről vagy A próféta. Az utóbbi rendezője, Jacques Audiard Cannes-ban A prófétá-val is csak ezüstérmes lett, az idén pedig a De rouille et d'os-val teljesen hoppon maradt, de London ezúttal is igyekezett kiköszörülni a csorbát. A francia rendező így azt a bravúrt hajtotta végre, hogy a díj rövid története során négyből kétszer indított filmet, és mindkétszer diadalmaskodott is.


A győzelem nemcsak a cannes-i mellőzésért kompenzáció, hanem azért is, mert Franciaország nem a De rouille et d'os-t nevezte a legjobb külföldi filmek Oscarjára, ahol nagy esélye lett volna nyerni (bár épp a cannes-i fődíjas Szerelem-mel kellene újra megküzdenie, amit Ausztria indított), hanem a még közönségbarátabb és amerikai ízléshez idomultabb Életrevalók-at. A film amerikai forgalmazója ennek ellenére intenzív Oscar-kampányba kezdett, aminek része lehetett a londoni szereplés is, de a szavazatok valószínűleg Marion Cotillard-ra koncentrálódnak majd, aki mindamellett, hogy lábát vesztett bálnainstruktorként valóban zseniális, Hollywoodban is sztárnak számít, és már Oscar-díjas. Cotillard egyébként egyértelműen a film promóciójának legnagyobb fegyvere; Londonban is telt házas közönségtalálkozón beszélt nem túl hosszú, de annál sikeresebb nemzetközi karrierjéről.

A De rouille et d'os-t már Cannes-ban láttuk és imádtuk, és még azzal is egyetértenénk, hogy zord témája ellenére egy meglepően érzéki film, de az azért túlzásnak tűnt, hogy a londoni gálavetítésen egy felajzott pár állítólag egymásnak esett a látottak hatására, és ki kellett vezetni őket a vetítésről. A legjobb filmek persze nem hagyják hidegen az embert, és ez szerencsére az idei válogatás nagy részére igaz volt. Az alábbiakban csak pár olyan filmre koncentrálunk, amit a londoni filmfesztiválon láttunk először, a No, A messzi dél vadjai, a Szerelem, a Después de Lucía, a Beyond the Hills, a Le Grand Soir, a Captive, a Csak a szél, a Laurence Anyways, a Paradies: Liebe, a Reality, a Room 237 és a The We and the I című filmekkel kapcsolatban ajánljuk a berlini és cannes-i tudósításainkat.

- - -

A hét pszichopata (Seven Psychopaths - Martin McDonagh)

Az Erőszakik sikere után messiásként várták a filmőrültek, hogy mivel áll elő legközelebb a véres-vicces-önreflexív stílusával a fiatal Tarantinót idéző Martin McDonagh. A hét pszichopatá-hoz ráadásul parádés szereposztást sikerült összetrombitálni, a bruges-i kalandból pedig maradt az akkor élete legjobb alakítását nyújtó Colin Farrell. A történet hasonló miliőben játszódik: piti bűnözők elrabolják egy kőkemény maffiabáró (Woody Harrelson) pudlikutyáját, miközben egyikük (Farrell) a valós bűntényeket használja fel a hollywoodi forgatókönyvéhez. A hét pszichopata tehát legalább annyira koncentrál az írás folyamatára, mint a szórakoztató krimifordulatokra, sőt ez a metavetület dominánsabbá is válik a játékidő során. A film így Tarantino helyett sokkal inkább Charlie Kaufman világához áll közelebb, ami jó pont, ha az Adaptáció-ra gondolunk, de kevésbé, ha a fárasztó Kis-nagy világ-ra.

Forrás: LFF
A hét pszichopata | Colin Farrell és Sam Rockwell

A (férfi) mellékszereplők és cameók mindegyike emlékezetes, de valójában ez Farrell és Sam Rockwell filmje, ők olyanok, mint az imént emlegetett Adaptáció-ban a Nicolas Cage által megformált ikerpár: az egyikük mély, életigenlő filmre vágyik, míg a másik számára a legfontosabb a végső lövöldözős leszámolás. A két megközelítés végig vetekszik egymással a filmben, és nagyjából sikerül is megtartani az egyensúlyt. Mégis, a nézőnek gyakran támad az az érzése, hogy a ravasz, önreflektív utalásokkal túlkomplikálták a forgatókönyvet, és a csavar csavarjának csavarja után kissé kimerülten legyintünk az újabb fordulatokra. Talán emiatt is vérzett el A hét pszichopata csúfosan az amerikai mozipénztáraknál, de a bennfentes poénokat és a metavonalat értékelő filmrajongók ettől még kultfilmmé fogják emelni - semmi kétség.

Forrás: LFF
A hét pszichopata | Christopher Walken

McDonagh a vetítést követő közönségtalálkozón tiltakozott, hogy önéletrajzi lenne az alaptörténet és az Erőszakik-at követően alkotói válságba került volna, sőt, elmondta, hogy a két film forgatókönyve nagyjából egy időben készült el, csak tudta, hogy A hét pszichopatá-hoz nagyobb költségvetés és stáb kell majd, így ezt tartogatta másodiknak. Ennek ellenére úgy érzi, hogy a Hollywooddal kapcsolatos ellenérzései helyet kaptak a filmben, és szándékosan csak elfuserált férfi karakterekben gondolkodik, mert "a valóságban valamennyi férfi elfuserált, nem lehetünk mind olyanok, mint Tom Cruise". Woody Harrelson szerepére eredetileg Mickey Rourke-ot szerződtette, de lehetetlen volt vele a közös munka. Arra a nyilvánvaló vádra pedig (amit a filmben többször ki is figuráz), hogy nem érdeklik a női karakterek, azzal válaszolt, hogy a Colin Farrell barátnőjét megformáló Abbie Cornish szerepe eredetileg lényegesen nagyobb lett volna, csak a játékidő miatt a vágóolló áldozatává vált. Ígéri azonban, hogy következő filmje egy nagyon tökös női karaktert helyez majd a középpontjába.

- - -

Az Argo-akció (Argo - Ben Affleck)

Ha A hét pszichopata láttán az embernek az az érzése támadhat, hogy Hollywood egy idő után már csak Hollywoodról képes filmet készíteni, akkor mit szóljunk Ben Affleck harmadik rendezéséhez, amelyben egyenesen az álomgyár old meg egy diplomáciai krízist? Az 1979-es iráni túszdráma egyik diadalmas mozzanatának dramatizálása hálás téma: a CIA hollywoodi producerek segítségével filmforgatást színlelt Iránban, melynek keretében hat túszt sikerült kimenekítenie az országból. Az Argo-hadműveletért Kanada zsebelte be az elismeréseket, mert az ő nagykövetségükön keresztül bonyolították le az akciót, de később ismertté vált a CIA-Hollywood szál, ami megfilmesítésért kiáltott. Affleck A tolvajok városa után ismét magát rendezte főszerepben, és ismét ő a szereposztás legkevésbé kiemelkedő tagja; lehet, hogy érdemes lenne végleg a kamera túloldalán maradnia.

Forrás: LFF
Az Argo-akció | John Goodman, Alan Arkin és Ben Affleck

Az Argo-akció-ról egyébként ordít George Clooney produceri befolyása, az utóbbi évtizedben ő tette újra szexivé a politikai dráma műfaját, ami a hetvenes években, Robert Redford fénykorában (A keselyű három napja, Az elnök emberei) virágzott. A feszes forgatókönyv, a pergős vágás és a poénokat sem nélkülöző dialógusok kiemelkedően szórakoztató filmet eredményeznek, ám lényegesen felszínesebbet a hetvenes évekbeli elődöknél vagy éppen Olivier Assayas zseniális (részben Magyarországon forgatott) két évvel ezelőtti Carlos-ánál. Az iráni karakterek karikatúrák, az amerikai patriotizmus pedig helyenként megmosolyogtató.

Forrás: LFF
Az Argo-akció

Többen kiemelték már a film aktualitását a közelmúltban amerikai követségeket ért támadások miatt, de ez inkább "szerencsés" egybeesés - Afflecknek pont, hogy semmi mondanivalója nincs a jelenre vonatkozóan; filmje intelligens szórakoztatást kínál, és maradéktalanul meg is adja. Jelenleg a főbb Oscar-díjak legnagyobb esélyesének számít (bár ebbe még a hasonló témájú Zero Dark Thirty-nek, a Nyomorultak sztárparádés adaptációjának és Spielberg Lincoln-jának is lehet beleszólása), és szépen illeszkedne a hollywoodi tradíciókhoz, hogy egy korábbi szívtipró színészt inkább rendezői próbálkozásáért díjazzanak, mintsem színészi karrierjéért, lásd még Redford, Kevin Costner, Mel Gibson és Clint Eastwood.

- - -

Compliance (Craig Zobel)

Az Argo-akció-nál lényegesen kevésbé fest hízelgő képet az Egyesült Államokról Craig Zobel szintén igaz történeten alapuló független filmje, amely a Sundance fesztivál után most Londonban is nagy port kavart. Egy gyorsétterem menedzsere telefonhívást kap, amelyben a magát rendőrnek kiadó hívó fél lopással vádolja meg az egyik csinos, fiatal alkalmazottat (Dreama Walker). A hívás keretében adott egyre bizarrabb utasításoknak naivan engedelmeskedő főnökasszony (Ann Dowd briliáns alakítása) levetkőzteti és megmotozza a nyilvánvalóan ártatlan lányt, majd a szexuális zaklatásához is egyenes utat teremt. Mindezt az engedelmesség nevében.

Forrás: LFF
Compliance | Dreama Walker

Sok szélsőséges reakciót láttam már filmfesztiválokon, de a Compliance látványosan kicsapta a biztosítékot a brit közönségnél. A telt ház majdnem a felére fogyatkozott a lány megalázásának aprólékos bemutatása láttán, és több néző is felháborodott "Micsoda egy rakás szar!" vagy "Ideje távozni, emberek!" bekiabálásokkal távozott. Jóllehet, évente számos olyan film jön ki, amely a Compliance-nál is provokatívabb, úgy tűnik, a lelki terrort nehezebben viselik a nézők a vérontásnál. A film problémája számomra sokkal inkább a hatásvadászat, ami különösen olyan didaktikus jelenetekben mutatkozik meg, mint a ráközelítés a zsírban fröcsögő fast foodra - köszi, értjük. A téma van elég erőteljes ahhoz, hogy finomabb megközelítéssel is működne.

- - -

Dans la maison (Francois Ozon)

Érdekes módon Francois Ozon új filmjére nem csapott le a cannes-i vagy a velencei filmfesztivál, Londonba viszont már a San Sebastian-i szemle fődíjával és egy torontói FIPRESCI kitüntetéssel érkezett. Ozon a fiatal francia rendezők közül mindig is kitűnt egyedi stílusával és termékenységével (1997 óta stabilan évi egy filmet szállít), de a Dans la maison új karriercsúcs az életművében, ami kiválóan párosítja eddigi filmjeinek két jellegzetességét: a trashbe hajló humort és az alattomos feszültségkeltést. Először jelenik meg azonban nála az eszköztárának példás fegyelemmel és visszafogottsággal való alkalmazása. Éppen ezért a néző végig azt képzeli, hogy tudja, mi fog történni, de minden alkalommal meglepetés éri.

Forrás: LFF
Dans la maison | Kristin Scott Thomas és Fabrice Luchini

A fentebb emlegetett A hét pszichopatá-hoz hasonlóan a Dans la maison-t is az írás folyamata inspirálta, és a történet itt is annak megfelelően változik, ahogy a karakterek módosítanak rajta. A középpontban egy tanár (Fabrice Luchini) áll, akit tizenhat éves diákja (Ernst Umhauer) folytatásos fogalmazásokkal szórakoztat arról, hogy hogyan tört be egy osztálytársa idilli családjának életébe. A fiú félelmetesen intelligens, és nemcsak a barátját és családtagjait manipulálja, de a tanárt, valamint közvetetten annak feleségét (Kristin Scott Thomas továbbra is Franciaországban kapja a legjobb szerepeket) is.

Forrás: LFF
Dans la maison | Ernst Umhauer és Emmanuelle Seigner

Ozon mesterien mozgatja figuráit; mindenki között forr a szexuális feszültség, és folyamatosan ingadozik, hogy ki befolyásol kit. Filmrajongóknak bónusz ínyencség húsz évvel a Keserű méz után újra közös filmben látni Kristin Scott Thomast és Emmanuelle Seignert, és a tiszteletadás nem lehet véletlen Ozon részéről, hiszen Polanski filmjét is a szexuális feszültség, a hatalmi játékok, a kölcsönös manipuláció és a folyamatos ambivalencia tették hihetetlenül lebilincselővé és szórakoztatóvá. Méltó utód született.

- - -

Quartet (Dustin Hoffman)

Meglepő, hogy míg Ben Affleck már a harmadik filmjét rendezi, a 75 éves Dustin Hoffman csak most kirándult először a kamera túloldalára. Az sem tűnik evidensnek, hogy miért egy brit veteránokat felvonultató drámát választott első filmje témájául, ráadásul saját maga nem is vállalt benne szerepet. Bármelyik férfi főszerepben el lehetne őt is képzelni, és a film promóciójának is jót tehetne egy nagyobb név, bár a londoni reakciókból arra lehet következtetni, hogy a Quartet-nek nem lesz nehéz dolga lenyűgözni ugyanazt az őszes közönséget, akik kasszasikerré tették például a Keleti kényelem - Marigold hotel-t.

Forrás: LFF
Quartet | Tom Courtenay és Maggie Smith

A nyugalmazott operaénekesekről szóló kedves, de tévéfilm-színvonalú dráma vetítése közben a közönség hangos hahotázással és néha tapssal is jutalmazta a főszereplők jellegzetesen angol humort alkalmazó riposztjait. Minden szereplő derekasan teljesít, de a titkos fegyver persze az imént említett Keleti kényelem - Marigold hotel-ben is jeleskedő Maggie Smith. A 78 éves dáma az utóbbi időben rendre ugyanazt a vitriolos megjegyzéseket oda-odaszúró matrónát alakítja, de amint azt a Downton Abbey tévésorozat szűnni nem akaró és főleg rá koncentrálódó díjesője is mutatja, a nézők nem unják. Sőt, a Quartet alapján úgy tűnik, nyolcvan felé közeledve ő lehet az angolszász filmgyártás legképtelenebb női szupersztárja.

- - -

Szép remények (Great Expectations - Mike Newell)

A fesztivál zárófilmjének gyakran illusztris brit produkciókat választanak Londonban, de a Szép remények sokadik (tizenöt év sem telt el az Alfonso Cuarón/Gwyneth Paltrow/Ethan Hawke/Robert De Niro-féle verzió óta, és közben két BBC-feldolgozás is készült) adaptációja kissé fantáziátlan, dohos szagú választás.

Forrás: LFF
Szép remények | Jeremy Irvine és Holliday Grainger

A közreműködők és a látványvilág alapján akár a Harry Potter-sorozat kimaradt jeleneteit is nézhetnénk. Nincs semmi baj a hagyományos megközelítéssel, és korrekt a látvány, a forgatókönyv és a szereposztás is, de semmit nem tud nyújtani, ami miatt pont ezt a feldolgozását akarnánk megnézni Charles Dickens művének. Az utóbbi egy évben volt két film is (Andrea Arnold: Üvöltő szelek, Joe Wright: Anna Karenina), amely bizonyította, hogy már számtalanszor megfilmesített klasszikusokhoz manapság akkor érdemes nyúlni, ha valami újat is tudnak hozzátenni. Mike Newell filmje inkább kötelező irodalomórai mozizásra alkalmas - a következő Szép remények-ig.