Egy kínaitól tanulhatunk demokráciát

2012.10.31. 11:42

Október 23-a után egy héttel nem egy ötvenhatos film érteti meg velünk a forradalom szükségességét igazán, hanem egy kortárs kínai történet. Az Ai Weiwei: Never Sorry az év egyik legfelemelőbb és legfontosabb moziélménye. A kínai művészt bemutató dokumentumfilm után már lehetetlen ugyanúgy nézni a társadalmi-politikai célú művészetre.

Alison Klayman dokumentumfilmje a világ legbefolyásosabb művészének választott kínai rendszerkritikusról, Aj Vejvejről valami olyat mutat meg, amit ezelőtt talán még sosem ábrázoltak ilyen tisztán, ennyire pontosan: ahogyan egy ember, egy művész fokozatosan felébreszti egy milliárdos nemzet tagjaiban a szabadságvágyat.

Az Ai Weiwei: Never Sorry "csak" egy egyszerű, klasszikus módszerekkel készült, beszélő fejes, kis költségvetésű dokumentumfilm, mégis nincs az a James Bond- vagy Die Hard-film, amely izgalmasabb lenne, mint látni, ahogy egy nép elkezd ráébredni saját elnyomottságára és annak jogtalanságára, és ahogyan apró lépésekkel elindul egy lassú és hosszadalmas forradalom.

Aj Vejvej ugyanis - és ez a film után egyértelművé válik - nem elsősorban az olyan világhírű, előkelő helyeken kiállított műtárgyak miatt érdekes, mint az egyenként kézzel festett, százmillió porcelán napraforgómag (amelyek - leegyszerűsítve - azt jelképezik, hogy egy hatalmas tömeg minden tagja önálló egyéniség, ezért kell, hogy legyenek saját gondolatai is). Sokkal lenyűgözőbbek az olyan, a művészet és nem művészet határait feszegető és megkérdőjelező alkotásai, mint az az ötezer nevet tartalmazó papírköteg, amelyen egy szecsuáni földrengésben odaveszett gyerekek nevét sorolja fel. Persze mint általában a konceptuális művészek legtöbb műve, önmagában ez a lista sem lenne érthető a kontextus nélkül: a kínai államvezetés eltitkolta ezeket a neveket, sőt a gyerekek halálának tényét is, mert az annak volt a bizonyítéka, hogy elővigyázatlanul és kapzsin a térségben felhúzott iskolaépületek semmiféle statikai szabálynak nem feleltek meg. Vagyis aki erről beszél, a népköztársaságot támadja. Az államot, amely ugyan megérdemli, de nem tűri a kritikát.

Forrás: magyarhangya

Hogy összeálljon Aj művészetének, vagy nevezhetjük úgy is: társadalmi-politikai aktivizmusának lényege, elég követni az összegyűjtött nevek sorsát. A művész a lista elkészülte után a Twitteren felszólította követőit, hogy járuljanak hozzá a projekthez azzal, hogy a kamerájukkal felveszik, amint felolvassák az egyik nevet. Vagyis a művész nemcsak ragaszkodik az igazsághoz való hozzáférés jogához és a cenzúra jogszerűtlenségéhez, és maga jár utána a tényeknek, hanem ráadásul  az internetet felhasználva mindenkinek felkínálja, hogy vegyen részt az alkotásban, így adva nekik fuvallatot szabadságból és demokráciából, bízva abban, hogy akit ez egyszer már megcsapott, többé nem tud majd szabadulni tőle.

Ennél pedig művészettel - az öncélúságot hírből sem ismerő művészettel - nem lehet többet elérni, sőt talán a társadalmi aktivizmusnak is a legmagasabb szintjéről van szó. Ezért olyan felemelő Klayman filmje: korántsem csak a művészről szól, de a maga egyszerű képeivel megmutatja azt is, ahogyan az üzenet egyre több emberhez ér el. Ők pedig maguk is terjeszteni kezdik a szabadságvágy üzenetét: Twitteren, tüntetésen, demonstráción vagy akárhogyan.

Forrás: magyarhangya

És hogy mindez értelmezhető legyen, a Never Sorry képet fest a Kínai Népköztársaság államgépezetéről is: a cenzúra működéséről, az elhallgattatás módszereiről. Arról a "felvilágosult abszolutizmus" és az éjsötét diktatúra között nagyjából félúton járó rendszerről, ahol még nem tartóztatnak le valakit, ha demonstratív jelleggel leül megenni egy tál levest egy nyilvános helyen - ezzel közvetve az állam egy korábbi túlkapását felidézve -, de ahol a rendőrök ennyiért már megjelennek, és olyasmiket kérdeznek, hogy mégis meddig tervez enni az illető. (Amíg kiürül a tányér, nyilván.)

Klayman pedig remek érzékkel mutatja be az aktivista Aj Vejvej módszereit. A nyilvánvalóbb demonstrációk mellett Aj ugyanis elképesztő egyszerűséggel is harcol: például besétál a helyi kapitányságra, és hivatalos úton feljelenti azt a rendőrt, aki egy hotelszobában fejbe vágta őt. Mindenki tudja, hogy soha nem fog kedvező ítélet születni, sőt nyilván még csak látszatkivizsgálásra sem kerül majd sor. Aj Vejvej egyszerűen úgy viselkedik, ahogyan egy demokráciában szokás, hogy a diktátorok maguk bizonyítsák be: szó sincs demokráciáról. Ez az egyszerűség árad egyébként az egész filmből: Ajban semmi nincs Andy Warholból, neki nincsenek allűrjei, ő nem kerít nagy feneket saját akcióinak. Ő csak csinálja, amit szerinte egy normális embernek csinálnia kell, mintha a világ legtermészetesebb dolgairól lenne szó. És tulajdonképpen tényleg azokról van szó - twitterezni, levest enni, adatokat gyűjteni -, csak mivel Kínában vagyunk, ezek mégis a lehető legtávolabb állnak a természetestől.

Forrás: magyarhangya

De a film természetesen Aj Vejvejt, a művészt is bemutatja.  Hozzáértő emberek nem szájbarágósan, de érthetően elemzik és kontextusba helyezik az egyes műalkotásokat, többek között a kínai állam történelmet hamisító, a múltat nem tisztelő mivoltát leleplező összezúzott antik vázákat vagy a naprafogómagokat. És bemutatják az embert is, aki nemcsak állítja, hogy minden közügy, de valóban hajlandó egy félrelépéséből született gyerekéről beszélni, ráadásul szinte meglepően emberi hangon ("A feleségem? Hát persze hogy nem örült. Ez nem olyan dolog, aminek örülni szoktak.")

De amitől a film igazán nagyszerű és letaglózó lesz, az a lezáratlansága. Alison Klayman ugyanis két évig Aj mellett maradt a kamerájával, így tanúja lett annak is, amikor az állam végül döntött, és nem törődve a kellemetlen nemzetközi visszhangokkal, felhagyott korábbi puhább módszereivel, a cenzúrával és a folyamatos megfigyeléssel - és letartóztatta Ajt. Aztán három hónapig titokban tartotta hollétét, éltét vagy holtát, lélektani kínzásnak vetette alá, majd egy busás pénzbüntetéssel és azzal a feltétellel engedte ki, hogy a jövőben csendben marad. Ez a csendben maradás a film utolsó pár jelenete. Vagyis annak a megrázó bizonyítéka, hogy az, ami ellen Aj Vejvej küzdött, még ezt a csodálatos szellemet is megtörte és elhallgatta végül.

Forrás: magyarhangya

Csak bízni lehet benne, hogy Aj Vejvej üzenete már önálló életre kelt, és terjedni tud az elindítója nélkül is, egyre mélyebb és szerteágazóbb gyökeret verve a kínai népben. Bízni benne, hogy az állam pillanatnyi habozása - hogy nem csukta le az első kritikus szó után - végül majd saját vesztét fogja okozni.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK