Örök szerelemnek nyögés a vége

Vágólapra másolva!
Az Alkonyat-sorozat ötödik, befejező része a rajongók számára nem tartogat különösebb meglepetést: ők végre megkapják, amit vártak, azaz a rég áhított, megnyugtató lezárást. Arra azonban senki sem számított, hogy a film éppen az értetlenkedő kívülállóknak kínál váratlan tanulságot azzal, hogy a hibái révén rávilágít, milyen is egy igazi szerelmes film.
Vágólapra másolva!

Bella és Edward félig ember, félig vámpír kislányának életére esküszöm, előítélet nélkül ültem be az Alkonyat-sorozat befejező filmjére, a Hajnalhasadás második részére, azzal a szándékkal, hogy szórakozni fogok rajta. Élvezni a látványos vizuális trükköket, nevetni a vicceken, izgulni az akciójeleneteken, meghatódni az érzelmes pillanatokon, és általában megpróbálni nem kívülállóként tekinteni erre az aprólékosan és - kinek-kinek ízlése szerint - fantáziadúsan vagy éppen betegesen felépített logikájú mesevilágra. A kísérlet csaknem teljes kudarcba fulladt, azonban váratlan és nagyon fontos tanulsággal szolgált a romantikus filmek lényegével kapcsolatban.

Az Alkonyat-filmek alapjául szolgáló könyvsorozat négy részből áll, és az vesse az első követ a producerekre, aki ellen tudna állni annak, hogy az utolsó kötetet két külön filmben dolgozza fel, és így két bőrt húzzon le arról, amiről igazából felet is nehéz lenne. A Hajnalhasadás első része (kritikánk) Renesmeé születésével és - a világtörténelem legdurvább szülési komplikációjának eredményeként - Bella vámpírrá alakulásával ért véget. A második rész innen veszi fel a fonalat: Bella (Kristen Stewart) és Edward (Robert Pattinson) a Cullen család körében élvezik új életüket, Bella elsősorban újonnan szerzett emberfeletti képességeit, Edward az apai örömöket.

Az ifjú házasok a rokonoktól egy idilli házikót is kapnak, és amikor bejárják a helyiségeket, rögtön feltűnik a film logikáját érintő egyik fő probléma: a triviális, mindennapi elemek keverednek úgy a fantáziavilággal, hogy az nem csupán nevetséges, hanem egyenesen abszurd: mit keres például a vámpírközegben egy olyan jelenet, amelyet akár egyenesen a Szex és New York-ból emelhettek volna át? A nő az nő, legyen bár vámpír, szobaméretű, tűsarkúkkal teli gardrób azért kell neki. Vagy ha hőseink naphosszat friss vérre vadásznak, mire jó a Shakespeare-összestől roskadozó könyvespolc a nappaliban, azon kívül, hogy jól néz ki? Ha iszonyatos sebességgel tudnak egy pillanat alatt ott teremni bárhol, miért kényelmes családi autóval indulnak vendégségbe?

Forrás: Pro Video
Forrás: Pro Video
Alkonyat - Hajnalhasadás - 2. rész | Robert Pattinson és Kristen Stewart

És egyáltalán: mi a jó a vámpírságban, ha családi életük nem sokkal izgalmasabb az emberekénél? Minden reggel lejönnek a nappaliba, körbeállnak, és megbeszélik az éppen aktuális problémákat. A fordulat akkor következik be, amikor kiderül, hogy a Volturi-klán, amely a vámpírok önjelölt vezérének tekinti magát, a kis Renesmeé életére tör, mert úgy hiszi, halhatatlan gyermekként veszélyezteti a vámpírok titkát.

Ha a részleteken túllépünk, a tágabb kép szintén ellentmondásoktól hemzseg. Egy szerelmes vámpírfilmtől két dolgot minimum elvárhatunk: legyen benne sok szenvedély és még több izgalmas és félelmetes akciójelenet. Ami a szenvedélyt illeti, a szándék fordítva sül el. Bella és Edward végre felszabadultan élvezhetnék a házasélet örömeit: nem fáradnak, nem lankadnak és nem kell aludniuk. A soha véget nem érő, fergeteges szexről azonban csak beszélnek, látni ugyanazt a lagymatag, romantikusan megvilágított, illedelmes, sóhajtozós hempergést látjuk, amelyben a csúcspont akkor érkezik el, amikor a női kéz szenvedélyesen összegyűri a lepedő sarkát. A közmegegyezés szerint ez jelzi a néző számára, hogy itt már tényleg fékezhetetlenek a szenvedélyek.

Az akciók terén a film sokkal jobban teljesít. A látvány szép, színes, mozgalmas, változatos, és a hófedte mezőn zajló, csúcspontot jelentő összecsapás izgalmas, és kifejezetten jól néz ki. Mégis, a karakterek szintjén hibádzik valami: Renesmeé, a kis ember-vámpír baba ugyanis félelmetesebb bármelyik gonosz vámpírnál. Értem én, hogy olyan gyorsan fejlődik, hogy már pár napos korában képes kommunikálni, de kevés nyugtalanítóbb látvány van, mint amikor számítógépes trükkel érzelmeket varázsolnak egy kisbaba arcára, és a szájával szavakat formáltatnak. Ezzel szemben a főgonosz, a Volturi-klán feje, Aro ha nem is szimpatikus, lehetetlen utálni.

Forrás: Pro Video
Forrás: Pro Video
Alkonyat - Hajnalhasadás - 2. rész | Michael Sheen (középen)

Michael Sheen fergeteges alakításában az a legjobb, hogy ő talán az egyedüli, aki irónia nélkül tud azonosulni a figurával, és őszintén, a szó szoros értelmében játszik, miközben a Cullen család egyes tagjai többször is éreztetik a nézővel, ők felette állnak nevetséges szerepüknek, és szinte kikacsintanak ránk. Ennek tökéletes példája Kellan Lutz, aki minden megszólalását furcsa vigyorral kíséri, mintha nem ebben a filmben, hanem már eleve az arról készült paródiában szerepelne. Sokszor támad az a kellemetlen érzése a nézőnek (néző alatt persze nem a rajongók értendők), hogy egyik-másik színésznek már-már ciki, hogy itt van. Kristen Stewart sokszor szemlesütve, az orra alatt hadarja el mondatait, öt rész után nyilvánvalóan neki is elfogyott az energiája jó képet vágni az egészhez.

A filmen persze ettől függetlenül lehet szórakozni, hiszen a sorozat többi részéhez képest a legtöbb izgalmat, eseményt kínálja, van benne egy tényleg meglepő, jól felépített csavar, és búcsúzóul a kigyúrt felsőtestű vérfarkas, Jacob (Taylor Lautner) is megajándékozza rajongóit egy vetkőzős jelenettel.

Forrás: Pro Video
Forrás: Pro Video
Alkonyat - Hajnalhasadás - 2. rész | Kellan Lutz és Kristen Stewart

Az Alkonyat - Hajnalhasadás - 2. rész ugyanakkor a sorozat összes darabja közül a legnyilvánvalóbban világít rá a film lényegi hibájára, arra, hogy bár halhatatlan szerelmi történet szeretne lenni, és ezt sulykolja belénk minden lehető eszközzel, a próbálkozás eleve kudarca van ítélve.

Bella és Edward történetével azért lehetetlen azonosulni, mert nem emberi. Egy szerelmes filmben érzéseket, hangulatokat, a vágy, a boldogság és a bánat pillanatait lehet megragadni. Az ilyen filmek attól válnak igazzá, hogy mindenki a saját érzéseit keresi bennük, és jó esetben magára vagy másra ismer egy szereplőben, egy mondatban, egy jelenetben. De "a" szerelemről, úgy általában nem lehet filmet csinálni, mert ez lesz belőle: egy virágos mezőn ül két szép, de üres és unalmas ember, hogy az idők végezetéig bizonygassák egymásnak szerelmüket. Ha még ez sem volna elég, a vásznon a könyv utolsó szava külön is megjelenik, hogy biztosan értse mindenki, ez bizony "örökre" így lesz. Sem nehézség, sem izgalom, sem változás nem vár rájuk. Ez tényleg olyan vonzó álomkép?

Forrás: Pro Video
Forrás: Pro Video
Alkonyat - Hajnalhasadás - 2. rész | Robert Pattinson és Kristen Stewart

A mozitörténet szerelemről, szenvedélyről, férfi-nő kapcsolatról szóló igazi klasszikusai mind abban hasonlítanak egymásra, hogy játszódjanak bármelyik korban, legyenek bármilyen romantikusak, stilizáltak, és legyen boldog vagy szomorú végük, mégis kötődnek valamilyen szállal a valósághoz. A szerelem megszületik, kibontakozik, aztán vagy véget ér, vagy nem. Mindenesetre sosem lehetünk biztosak abban, mit hoz a jövő. Az Alkonyat végletekig leegyszerűsített fantáziavilága éppen a lényegtől foszt meg minket, és helyette egy olyan gyerekes alternatívát kínál, ami nem romantikus, hanem - stílusosan - vértelen.

Annyit azért köszönhetünk az Alkonyatnak, hogy a moziból kilépve sok néző rohanni fog, hogy újra megnézze - lelkivilágától, hangulatától és ízlésétől függően - a kedvenc szerelmes filmjét. Az Annie Hall-t, a Szerelmünk lapjai-t, a Túl a barátságon-t, a Mielőtt felkel/lemegy a nap-ot, A szív hídjai-t. Bármit, csak valami igazat és őszintét.