Harmatos bölcselet a mátrixos tesóktól

2012.11.28. 17:35

Megosztó film lesz a Wachowski fivérek Felhőatlasza: valaki giccsgyanús buddhista propagandafilmet fog benne látni, mások életigenlő, zseniális műépítményt. A bonyolult struktúrájú regényt a Mátrix alkotópárosa ötletes dramaturgiával ültette át vászonra, de sajnos tökig nyomták olcsó konyhafilozófiával.  És a színészek hiába remekelnek, ha a maszkok nevetségessé teszik őket.

Hugh Grant kannibál törzsfőnököt, a Mátrix Smith ügynöke ápolónőt, Hale Berry öreg koreai férfit, Tom Hanks számkivetettet játszik - meg még öt-öt másik szerepet, korra és nemre való tekintet nélkül. Lana és Andy Wachowski (a Mátrix rendezői) és Tom Tykwer (A lé meg a Lola) filmjének alapötlete ugyanis, hogy a több, egymáshoz kapcsolódó idősíkban játszódó regény különböző alakjait ugyanazok a színészek játsszák, különböző filmes műfajokat megidéző epizódokban.

Forrás: Budapest Film
Felhőatlasz | Hugh Grant

Egy férfi az 1800-as években egy hosszú hajóúton könyvet ír. A szöveget száz évvel később egy zeneszerző olvassa, akinek fő és egyetlen szonátáját újabb negyven évvel később egy újságírónő hallgatja. Az újságíróról könyvet ír a barátja (ennyi kapcsolódási pontot nehéz megúszni ismétlések nélkül), és ez a regény felbukkan egy könyvkiadónál, mikor megszökik az öregek otthonából. A szökésről film készül, a filmet a jövő egyik klónozott rabszolgája nézi és kedveli meg - a klón pedig a még távolabbi, posztapokaliptikus jövő vadembereinek prófétájává válik. Így kapcsolódnak egymásba a Felhőatlasz különböző történetei. A színészek egy epizódban főszerepet játszanak, a másikban mellékalakok, a harmadikban csak a vászon szélén tűnnek fel, hogy bizonyítsák a film (egyik) tételmondatát: minden mindennel összefügg. A dramaturgiai ötlet azonban elvérzik az alkotók mohóságán. Nem elég egy bölcs tanulság, kell bele egy kiló.

Így aztán inkább nagyon rokonszenves, mintsem nagyon jó film a Felhőatlasz: abból a tucatnyi mondanivaló-szilánkból, amelyet olyan nagyon próbál belesulykolni a nézőbe az az egy igazán jelentős, amelyet képes a film végig visszafogottan, papagáj-visszhangzás helyett csak filmes eszközökkel érzékeltetni. Ami egyszerűen csak annyi, hogy életünk kockáztatása vagy akár feláldozása révén is, reménytelennek látszó helyzetben is, szélmalomharc révén is, de mindenképpen ki kell állni a nagyobbik jóért. Lázadni a szabadságért, forradalmat csinálni az igazságért, megfeledkezni saját érdekeinkről a jövőért.

Forrás: Budapest Film
Felhőatlasz | Halle Berry és Tom Hanks

Én ezért az egy gondolatért három Coelhót és két Müller Pétert adnék. Az alkotók azonban nem bízták egy szál bölcseletre a katarzist, még elszórtak benne vagy tucatnyit: miszerint például a szeretet igen-igen fontos dolog; és akiknek egymásra kell találniuk, úgyis egymásra találnak; vagy hogy amit a jelenben teszünk, kihat a jövőre (na, ezt például ki gondolta volna?).

Alapjáraton ez utóbbi gondolatnak kellene összefűznie a Felhőatlasz hat epizódját, sajnos azonban a pillangóeffektus találó szemléltetése helyett inkább csak erőltetett utalgatásra futotta. A visszatérő elemek - az újságíró regénye, a komponista zenéje vagy a vígjáték - semmiben nem járulnak hozzá a történetek fejlődéséhez, csak megjelennek, mert szükség volt tüchtig kapcsolódási pontokra. Jelentésükre azonban nem derül fény.

Forrás: Budapest Film
Felhőatlasz | Hugo Weaving

Ilyen a slusszpoén is: egy vissza-visszatérő, üstökös alakú anyajegy, melynek mibenléte feletti izgalmunkban majd lerágtuk a körmünket. Mint kiderült, hiába. Véget ért a film, de hogy miért fontos az az anyajegy, és van-e jelentősége egyáltalán, nem tudtuk meg. Ahogy az olyan rejtettebb visszatérő elemek, mint a kannibalizmus különféle felbukkanásai, sem kapnak plusz jelentést: a jelenlétüket lehet konstatálni, a jelentésüket nem - legalábbis ha elvből elutasítjuk annak a lehetőségét, hogy egy lélekvándorlásról szóló vallási propagandafilmet látunk.

Pedig bőven elég lett volna, ha Wachowskiék és Tykwer rábízzák a fejezetek összefűzését egyetlen motívumra, és megelégednek azzal, hogy a filmjük hat különböző módon áll ki a szabadság és a felszabadulás eszménye mellett, legyen szó a rabszolgák esélyegyenlőségéről, a diktatúra megtöréséről vagy akár csak egy családtag túl erős befolyásának levetkezéséről. A Felhőatlasz lehetne hat tanulságos mese, hat különböző műfaji zsánerben a történelmi kosztümös drámától az összeesküvés-leleplezős krimin és az akció-sci-fin át a posztapokaliptikus kalandfilmig, mindenféle öncélú látszat-trükközés nélkül.

Forrás: Budapest Film
Felhőatlasz | Halle Berry és Jim Broadbent

Pont ilyen felesleges látszattrükknek hat a színészek újrahasznosítása is. A színészek folyamatosan váltogatják életkorukat, bőrszínüket, sőt  nemüket is, de karaktereikben nem mindig találni közös vonást, ezért általában érthetetlen, miért pont abban az alakban éled épp az a színész újra. A nemváltásokra sem nagyon adódik más magyarázat, mint a tisztelgés Larry Wachowski közelmúltbeli Lana Wachowskivá operálása előtt. Nem mintha ezzel a tisztelgéssel bármi baj lenne; pusztán csak idegen a Felhőatlasz kontextusától.

Hugh Grant játszik például kannibálvezért, Tom Hanks sötét bőrű írót, Hugo Weaving ápolónőt, Jim Sturgess európai apukát és koreai akcióhőst, Susan Sarandon sámánt, a koreai Donna Bae pedig vörös hajú, szeplős ír lányt: a színészek folyamatos és extrémebbnél extrémebb maszkírozása szinte predesztinálja, hogy a maszkmesterek brillírozzanak - de nem. A sminkes munka ugyanis kifejezetten gyatra: az öregítésekről, az ázsiaiasításokról, férfiasításokról, de még a sebekről is a legelső másodperctől fogva üvölt, hogy maszkokról van szó; ha meg lehetne nyomni a moziban a pause gombot, be lehetne rajzolni a vásznon, hogy meddig tart a maszk, és hol kezdődik az igazi bőr. Ráadásul Donna Bae-t képtelenek voltak európaivá alakítani, márpedig meglehetősen különös lenne, ha a mellesleg rasszista figurát játszó Hugo Weavingnek ázsiai édeslánya lenne.

Forrás: Budapest Film
Felhőatlasz | Donna Bae és Jim Sturgess

A film szerkezete - és vele együtt a vágás - viszont valóban mesteri. Míg a film alapjául szolgáló, 2004-es David Mitchell-regényben a hat rész egymást követte, addig itt néhány percenként változik az idősík. És minden egyes alkalommal öröm nézni az átmenetet: hol a zene egy motívuma, hol egy hangeffekt, hol a kép, hol egy megkezdett mozdulatot kiegészítő mozzanat köti össze a két jelenetet, hol pedig a vágás után következik be, aminek előtte kellett volna (például 1849-ben fognak fegyvert, de 2144-ben lőnek).

Igazi paradoxon a Felhőatlasz: első ránézésre, látványvilágában, vállalásában és cselekményében monumentálisnak tűnik - mégis olyan, mintha egy félkész projekt bemutatóját látnánk. Remek ötlet például, hogy Wachowskiék 2144-es antiutópiájának alapja a konzumerizmus, és a klónok létrehozásának nincs más oka, mint egy étterem vendégeinek minél költséghatékonyabb kiszolgálása - mégis a történetszálból nem lesz más, mint egy sablonos, kiszámítható akció-sci-fi, amelyben ráadásul két percen belül találni Mátrix-, Mátrix 2- és Csillagok háborúja-nyúlást. Vagy: hiába a háromórás játékidő, a részletek alapos lefestése mellett nem maradt idő a lényegi kérdések kifejtésére. Mi történt pontosan a klón prófétává válása és a 2346-ban játszódó jelenet közt? Mitől alakult ki párhuzamosan a kannibáloktól rettegő törzsi és a hipermodern urbanizált társadalom? Mitől volt már a kezdetektől olyan különleges pont a Somni-451-es sorozatszámú klón, hogy neki kellett kiválasztottá válnia?

Forrás: Budapest Film
Felhőatlasz | Susan Sarandon

Valamivel rövidebben, kevesebb öncélúsággal és nulla konyhafilozófiával izgalmas, lebilincselő és végtelenül rokonszenves kalandfilm lehetne a Felhőatlasz. Csak ne látszana rajta olyan nagyon, hogy mennyivel többet akartak kihozni ennél belőle a rendezői.