Teljesen érthetetlen, ki gondolta, hogy kasszasikert lehet csinálni egy olyan musicalből, amely egy sötét, bűnös korban, mocskos utcákon és szerencsétlen emberek között játszódik; ahol a szereplők minden második számban az élet kegyetlenségén és az őket sújtó sorscsapásokon keseregnek, és ahol akkor is minden reménytelennek látszik, ha véletlenül egy epizód nem fullad tragédiába. A nyomorultak leginkább egy operafilmre emlékeztet, így viszont csak a vájt fülűeknek és a musical megszállott rajongóinak lehet ínyére.

Megint az történt, hogy a marketingesek átvertek minket. A nyomorultak teljesen más film, mint amit az eddigi hírek, előzetesek ígértek - nem egy könnyen fogyasztható tucatáru, amire majd mindenkinek jólesik beülni teli hassal az ünnepek után. A nyomorultak megfekszi a gyomrot. Ez itt nem a Grease a maga habkönnyű bájával, nem a Hair a szabadság mámorító lendületével, és nem is a dögös Chicago. Ez itt veretes Victor Hugo, meg a koszos, büdös Párizs a 19. században, ahol az emberek többségének esélye sem volt olyan életminőségre, amilyet ma alapvető emberi jognak tekintünk.

Forrás: UIP Dunafilm
A nyomorultak | Hugh Jackman

És persze éppen ez A nyomorultak egyik erénye: sok kosztümös filmmel és a musical műfajára tapadt sztereotípiákkal szemben itt valódi törekvés látszik arra, hogy a díszlet ne kulissza legyen, hogy a ruhák ne jelmeznek hassanak, és a smink ne a megszépítést, hanem a hitelességet szolgálja. Nem mondom, hogy felemelő látni mindezt, hiszen térdig tapicskolunk a sárban és az ürülékben; hőseinknek nem egyszerűen lepedékes a foguk, és fekete a körmük, de szinte bűzlenek is; és sejtjük, hogy ha nem ebben a küzdelemben, akkor a következő járványban hullnak el, ami már a sarkon ólálkodik.

De ez mind rendben van, hiszen mi lehet a küldetése egy mai rendezőnek, aki musicalt akar megfilmesíteni? Hogy bebizonyítsa, a műfaj nemcsak színpadon él meg, és nemcsak teátrális eszközökkel adható elő, hanem ott van benne a hús-vér emberi dráma, és elbírja a celluloid érzékenysége. Tom Hooper (A király beszéde) óvatosan bánik tehát a nagy szavakkal. Bár a szereplők egyike sem ússza meg, hogy ne kelljen összeszorult torokkal, könnyes szemmel énekelnie - ami fizikailag sem könnyű teljesítmény -, azért ügyesen egyensúlyoznak a szemérmetlen giccs és a műfajból adódó érzelgősség határán.

Forrás: UIP Dunafilm
A nyomorultak | Russell Crowe

Csak egy dolgot kér Hooper: hunyjunk szemet a felett az apróság felett, hogy itt beszéd helyett mindenki énekel. Folyton-folyvást, szünös-szüntelen. Vagy szokjunk hozzá. És annyit megtesz az ügyért, hogy a dalokat nem stúdióban rögzítette a forgatás előtt, hanem ott, a díszletben, jelmezben. És ez valóban sokat ad hozzá az élményhez, hiszen a színészi játékot nem köti gúzsba az előre felvett anyag, az ének pedig sokkal hitelesebben, őszintébben szól.

És Hooper még tovább megy: nem használ koreográfiát, nincs táncbetét, és takarékoskodik a musicalfilmekből ismerős grandiózus beállításokkal is. A nagy "áriák" alatt a szereplők arcába tolja a kamerát, vegyen csak fel minden rezdülést. Nem is vagdossa szét, kitartja hosszú snittekben.

Forrás: UIP Dunafilm
A nyomorultak | Anne Hathaway

Nem kérdés, hogy embertelen munka van a filmben. Minden résztvevő kiteszi a lelkét, a háttérben alkotók és persze a színészek is. Hugh Jackmannél nehéz elképzelni jobbat Jean Valjean szerepére. Fegyencként rémisztő erő tombol benne, jómódú úrként örök fájdalom és paranoia. Anne Hathaway újra bizonyítja, hogy ő az új Nicole Kidman. Olyan szorgalmas és maximalista, hogy nem létezik olyan feladat, amit ne oldana meg. Gombócot hagy az ember torkában. Amanda Seyfried belenyugszik, hogy a naiva szerepkörben valóban nincs több, mint a tiszta, nagy szemek, cserébe a dalokban megmutathatja, mit tud. Az ismeretlen Samantha Barks pedig nem túl előnyös adottságait is képes kompenzálni letisztult, őszinte játékával.

Hollywood vén rókáinak azonban leginkább két fiút ajánlunk a társulatból: Eddie Redmayne-t, akinek az alakítása olyan, mint egy türelmetlen üzenet, hogy "csináljanak már sztárt belőlem végre, hát nem látják, hogy szívemet-lelkemet kiteszem?!"; és a Gavroche-t alakító gyereket, Daniel Huttlestone-t, aki valódi őstehetség. Egy nap majd átveheti a kiöregedett Daniel Craig összes szerepét.

Forrás: UIP Dunafilm
A nyomorultak | Amanda Seyfried és Eddie Redmayne

Azért van egy-két kudarc is a szereposztásban, mindenekelőtt Russell Crowe. Ő, aki mellett máskor nem marad meg senki a vásznon, olyan súlyos a jelenléte, most erőtlennek és tétovának tűnik. Az énekhangja sem olyan férfias (főleg a felsőbb lágékban), mint amilyen beszéd közben, így az egész figurának nincs kellő ereje. Hiába néz zordan, és lépked peckesen az uniformisban, a karakter gerincét csak a film vége felé kezdi megtalálni, és a búcsú még így sem sikerül katartikusra.

Az isteni Helena Bonham Carter és a zseniális Sacha Baron Cohen meg azért jártak pórul, mert a rendező valószínűleg úgy gondolta, ők majd megoldják a feladatukat rutinból. És tényleg, mintha a Sweeney Todd-ból mentették volna át mindazt, amire még emlékeztek belőle. Ez azonban édeskevés, és tehetségükhöz képest csak kínos lötyögés. Jó, persze így is sokaknak lesznek a kedvencei, mert azon ritka kivételek ebben a véres drámában, akik nem veszik halálkomolyan magukat.

Forrás: UIP Dunafilm
A nyomorultak | Helena Bonham Carter, Isabelle Allen és Sacha Baron Cohen

És ez a baj. Hogy ebben a két és fél órás sorscsapás-közvetítésben az ember már szinte szomjazik egy kis könnyedséget, egy kis levegőt. Mert bármilyen nemes is az alapanyag, a mondanivaló valahol elsikkadt útközben, és az ember csak egy súlyos, fárasztó élményt kap. Pedig a szerzők megadják a lehetőséget arra is, hogy hittel és lelkesedéssel távozzunk, hiszen forradalmi indulóval ér véget a darab. De mivel mindaddig nem láttunk semmit a rendszerből - se egy pazarló arisztokratát, se egy tékozló uralkodót -, csak egy önkényes katonatisztet, mitől lenne kedvünk hirtelen megváltani a világot?

Így viszont A nyomorultak alkotói előtt legfeljebb erőfeszítésük - és nem művészi nagyságuk - miatt hajthatunk fejet. Szép munka volt, de nem lett belőle nagy mű. Az érzelmek szintjén még hat is talán (ilyen dózisban ez elkerülhetetlen), de az agyunkat csak tompította. Az ember szinte boldogan távozik a moziból, örül, hogy kiléphet végre az ünnepi világításban pompázó utcára, és elmerenghet azon, de jó dolgunk is van itt, ebben a tiszta, békés 21. században.