Tartsd meg a nőt, te mocskos állat!

2013.01.05. 16:52

A plakát, az előzetes vagy a főszereplő személye miatt abszolút érthető, ha a jó néhányan azt gondolják, a Jack Reacher az öregedő Tom Cruise legújabb, hollywoodi klisékből összerakott, izzadságszagú, egynek talán jó sablonakciófilmje, aminek élvezeti értéke nagyjából a film két órája alatt elfogyasztott popcornéval ér fel. Nem is tévedhetnének nagyobbat.

A Jack Reacher ugyanis megteszi azt, amire titkon minden akciófilm-kedvelő vágyik, és amit mégsem mer megtenni szinte senki a műfajban: szembemegy a zsáner kliséivel, és jóízűen kiröhögi azokat. Amikor például az ellenség foglyul ejti Reacher partnerét, a dögös védőügyvédet, és zsarolni próbálja vele a főszereplőt, az közli: "Mit gondolsz, én valami hős vagyok? Megvannak a bizonyítékok, megyek az FBI-hoz. A nőt megtarthatod". Amikor a nagy leszámolás előtt megérkezik Reacher új, civil szövetségese, akit a férfi sebtében utasít is az ellenséges mesterlövész likvidálására, a kedélyes bácsi leszögezi: "Én nem tudom, maga általában kikkel barátkozik, Reacher, de én részemről nem szoktam az első szóra vadidegeneket agyonlődözni". A motelszobában megejtendő romantikus légyott helyett csak kínos félreértés van, a rendőrök elől menekülő kocsi meg annak rendje és módja szerint lefullad, amikor a harmadik tereptárgynak ütközik neki.

Forrás: UIP Dunafilm
Jack Reacher | Tom Cruise

Ez a filmen végigívelő önirónia az, amitől a Jack Reacher remekül működik: épp annyira veszi komolyan magát, hogy a szinte szuperhősi akciójelenetek ne forduljanak öntetszelgő túlzásba, de azért még hatásosak maradjanak. Csakis tucatnyi zseniális beszólás és két tucatnyi kedélyes önreflexió után lehet érvényes a röhejes helyett egy-egy olyan jelenet, mint amikor az obligát párbajban Reacher eldobja a puskáját, és ökölbe szorítja a kezét - mivel korábban agyonverést ígért az ellenfelének. Ettől jobb a Jack Reacher az elmúlt évek legtöbb akciófilmjénél: tökéletes magabiztossággal egyensúlyoz azon a vékony vonalon, amelynek az egyik oldalán a túlzásai miatt (A feláldozhatók), a másikon meg a parodisztikussága miatt (A feláldozhatók 2) komolyan vehetetlen filmek sorakoznak.

Forrás: UIP Dunafilm
Jack Reacher | Rosamund Pike

De nem csak a klisékhez való sajátos hozzáállása emeli ki a Jack Reacher-t abból a klubból, ahová egyébként belépő nélkül is beengedik az olyan filmeket, amelyeknek ilyen a sztorija: egy rendkívül egyszerűnek tűnő ámokfutási per védőügyvédje felkéri a hadseregtől leszerelt különleges nyomozót, hogy ássa bele magát az ügybe - és persze percről percre egyre világosabbá válik, hogy egyértelmű bűnügy helyett komoly összeesküvésről van szó. A Lee Child regényét vászonra alkalmazó, a Közönséges bűnözők megírásával ismertté vált író-rendező, Christopher McQuarrie ugyan megtartja a műfaj kötelező elemeit (autós üldözés - túszejtés - leszámolás), az átlagosnál mégis öntörvényűbb dramaturgiát használ. Nemcsak a szinte dokumentarista hitelességű, egyszerű, de hatásos közelharcok, a folyton elmaradó szexjelenet vagy a valósághű autós üldözés miatt, de a mellékszereplők és a köztük lévő kapcsolatrendszer miatt is: a sötét oldalon különböző mélységig bevont, különféle motivációkkal felruházott szereplők sorakoznak, a jó oldalon sem egyértelmű kinek-kinek a tisztasága, de a rendező nem ragaszkodik a pozitív szereplők feláldozhatatlanságához sem, és akkor az olyan pofátlan ötletekről még nem is beszéltünk, mint amikor Reacher flörtölés helyett nagypapás életvezetési tanácsokat ad a vadítóan szexi naivának. De kiváló a film vége is: McQuarrie be mer szólni a kötelező amerikai akciófilmes, sőt westernes tanulsággyárnak is: itt aztán magasról tesznek a mindenképpen korrekt és erkölcsileg-jogilag is védhető igazságszolgáltatásra. Le a korrektséggel, le a rendőrséggel!

Forrás: UIP Dunafilm
Jack Reacher | Werner Herzog

Mindemellett McQuarrie - roppant szimpatikusan - elsősorban képekben gondolkodik. Az első jó tíz percben egy szó sem hangzik el, de később is megannyi dolgot mond el nonverbálisan - legyen szó akár tényfeltárásról, akár motivációról, akár érzelmekről. Ehhez pedig pompásan asszisztálnak a színészek, akik egyébként gond nélkül felveszik a rendező "komolyan félkomoly" stílusát. Tom Cruise kellően sokoldalú, szimpatikus, ugyanakkor egy csipetnyit kattant szuperhős, szemében épp ideális mennyiségű jogos önhittséggel és lenézéssel, egy-egy felejthetetlen arckifejezéssel; a film egyik legjobb megoldása, egy buszmegállós jelenetben - megint csak szavak nélkül - egy egész különálló kisfilm játszódik le perfekten, nem kis részben Cruise arcjátékának köszönhetően. (Azon sopánkodni pedig, hogy az író testesebbnek és magasabbnak írta meg Reachert, mint amilyen a mélynövésű Cruise, értelmezhetetlenül abszurd dolog - az ég szerelmére, ez önálló játékfilm, nem hiteles múzeumi tárlat Child műveiből!)

Forrás: UIP Dunafilm
Jack Reacher | Jai Courtney

Meglepően sokoldalú majdnem főgonosz Jai Courtney is, aki egy szintén szavak nélküli jelenetben pár mozdulattal tökéletesen érzékelteti mindazt, amit az előző jelenetekből le kellett szűrnie technikai és érzelmi értelemben - mintha hosszabb monológot mondana el, miközben két szót, ha szól. Werner Herzog mint sátáni antihős és Robert Duvall mint Reacher kiöregedett szövetségese is épp olyan messzire merészkedik a különcségben, ameddig még nem lesz belőle túlzás.

Forrás: UIP Dunafilm
Jack Reacher | Tom Cruise és Robert Duvall

Pokolian szórakoztató, műfaji kísérletei miatt filmszakmailag is érdekes, hatásos, izgalmas, jól megírt akcióthriller a Jack Reacher vagy tíz olyan nagyszerű mondattal, amelyből már egyért is megéri megnézni a filmet. Ha az amerikai premiert nem árnyékolta volna be egy brutális középiskolai vérengzés, valószínűleg meg sem bukott volna - igazán nem lett volna miért.