Tarantino leesett a lóról

2013.01.09. 15:59

Quentin Tarantino eddig elkényeztetett minket, sorozatban szállította a mesterműveket. Új filmje, a Django elszabadul ehhez képest erős utánérzés, újrahasznosított ötletnél csak hullából van benne több. Még szerencse, hogy egy közepes Tarantino is százszor szórakoztatóbb, mint más rendezők legjobb darabjai.

Nem arról van szó, hogy ne lenne jó film a Django elszabadul. Még az sem pontos megfogalmazás, hogy Tarantinótól  többet várna az ember - bár ez éppen igaz. A probléma inkább az, hogy ismerve a rendező korábbi filmjeit, a Django már nem tartogat izgalmakat. És nem azért, mert a forgatókönyv gyakorlatilag a Becstelen brigantyk buliverziója: mindkettőben egy faji alapon letaposott népcsoport (ott a zsidók, itt az amerikai polgárháború előtti kor fekete rabszolgái) egy vagy több tökös tagja tűzi ki célul a minél véresebb visszavágást. Sokkal inkább azért, mert Tarantino a Django elszabadul-ban meg sem próbált hozzátenni bármit ahhoz, ami első rázásra kijött a kisujjából.

Aki csak egyszer közepesen figyelmesen végignézte a Tarantino-életművet, az pontosan tudni fogja, körülbelül hány perc mellébeszélés után fogja hirtelen az asztalra csapni a csizmát az a szereplő, aki korábban naivnak tűnt. Pontosan tudni fogja, hogy a legnagyobb bunkóval is míves körmondatokban beszélő, ártalmatlannak tűnő gentleman hány cirkálmányos összetett mondat után fogja előkapni a mordályt, és gond nélkül agyonlőni a nála erősebbnek tűnő tahót. És a Django elszabadul-ban a csizma valóban akkor kerül az asztalra, a pisztoly valóban akkor sül el. Igazi meglepetés nincs.

Forrás: InterCom
Django elszabadul | Jamie Foxx és Christoph Waltz

Ráadásul Tarantino azoknak is túl sokat segít, akik nem látták a filmjeit: kétszer is képes elsütni azt a trükköt, hogy az egyik szereplő ruhaujjában apró pisztoly bújt meg, hogy a második használat előtt lehetőleg mindenki jó előre tudja, mi fog történni. Máskor duplán szemlélteti, ami már elsőre is érthető volt: jellemző az egyik jelenet, amelyben Django azzal leplezi le magát, hogy a fegyveréhez nyúl, amikor nem kéne - ezt annak rendje és módja szerint Tarantino úgy ábrázolja, hogy mutat egy közelit a pisztolyról és a kézről, majd az ezt észrevevő szolgáló szeméről. És aztán másfél perc múlva képről képre megismétli mindezt. Ennél az is elegánsabb - és legalább vicces - megoldás lenne, ha megjelenne egy nagy felirat a vásznon: "Djangót leleplezték!" Márpedig a film nagyjából felerészt épp az ilyen (elvileg) váratlan megoldásokra és (elvileg) őrületes feszültségekre épít. Ott vannak, érezhetőek, profin kivitelezettek, agyban remekül működnek - csak a zsigerekig nem jutnak el sehogy sem.

Bár a konkrét történet persze rengeteg ponton eltér a Becstelen brigantyk-étól, a Django is pont ugyanazt a nézői agytekervényt célozza, mint az: mindkettő arra apellál, hogy a jóérzésű néző maga is egyfajta erkölcsi elégtételt érez, ha egy világméretű gazemberséget torolnak meg a vásznon - mégiscsak nagyobb a leszámolás tétje, mint a legtöbb westernben, ahol az erkölcsi elégtétel bár egy elvont nagyobb jó nevében, de végeredményben csak személyes szinten értelmezendő. Ezúttal a felvilágosult, megrögzött antirasszista fejvadász, dr. Schultz (Christoph Waltz) által felszabadított rabszolga, Django (Jamie Foxx) indul mentorával együtt a kegyetlenül barbár Calvin Candie (Leonardo DiCaprio) ellen, hogy visszaszerezze a nagyúr "udvartartásának" egyik ékkövét, Broomhildát, Django erőszakkal szeparált feleségét.

Forrás: InterCom
Django elszabadul | Leonardo DiCaprio, Christoph Waltz, Samuel L. Jackson és Jamie Foxx

Ám ezzel a történettel mégiscsak nehezebb azonosulni, mégpedig morális okokból. Mert amíg a Brigantyk-ban, valljuk be szégyentelenül, öröm volt nézni a náciellenes bosszúhadjáratot, hiszen az egy háborús helyzetben egy gyors lefolyású, csakis a zsidók elpusztítását célzó hadművelet jogos ellencsapása volt - addig Django mészárlása egy lassú, nem háborús, nem a feketék elpusztítását célzó, bonyolultabb társadalmi-politikai beágyazottságú emberijog-ellenes folyamat képviselői ellen irányul. Márpedig ebben a témában nem csak a véres ellencsapás a megfelelő lehetőség az ellenvélemény artikulálására - lásd még Martin Luther King munkásságát.

Ez persze nem lenne baj, hiszen nem dokumentumfilmről van szó, hanem egy akciódús westernről; sőt az így felmerülő morális kérdések kifejezetten izgalmas konfliktusokra adhatnának lehetőséget. De Tarantino egyértelmű és viszonylag egyszerű hősnek állítja be Djangót - noha az minden differenciálás nélkül és mit sem csökkenő meggyőződéssel végez ki ugyanúgy szadista főurat, mint fehér könyvelőt, úrinőt vagy egyszerű, ártalmatlannak tűnő fehér munkásokat. Márpedig ha egy westernben megkérdőjeleződik a főhős morális felsőbbrendűsége, azon az egész film megcsúszhat.

Forrás: InterCom
Django elszabadul | Jamie Foxx

Pedig Tarantino nem vesztegeti erre a kérdésre az idejét: nem fejti ki a film legérdekesebb dilemmáját sem. Django a felesége visszaszerzése érdekében színből rabszolgatartó, a négereket kutyaszámba se vevő urat játszik, és - ahogy Schultz figyelmezteti is - túlzottan is beleéli magát a szerepébe. De hogy hogyan tud túllépni azon, hogy megízlelte a többséghez tartozás ízét, és megérezte az azt folyamatosan igazoló, mások lenézéséből fakadó fals felsőbbrendűséget, arról végül egy szó sem hangzik el - ahogy az sem merül fel, hogy Django válogatás nélküli fehérember-ölése mutathat-e hasonlóságot a fehérek rasszizmusával. Márpedig ezeknek a kérdéseknek a teljes ignorálásával minden túl egyszerűvé, fekete-fehérré és egy nagy fokkal érdektelenebbé válik. Nem olyan kicsi a különbség az elgondolkodtatóan véres bosszúfilm és a véres bosszúfilm között.

Mindez épp elég ahhoz, hogy a Django elszabadul a közelébe se érjen Tarantino két-három mesterművének. De ahhoz viszont nem kevés, hogy ne emelkedjen ki még így is az átlagból. Mert emellett van még ezer olyasmi benne, ami tényleg remekül működik.

Forrás: InterCom
Django elszabadul

Morális kérdések ide vagy oda, azért Tarantino ultraerőszakos és minden módon kegyetlen képeivel - Django bájos és fájdalmasan ártatlan feleségének megkorbácsolásával például - mégis könnyedén ki tudja csikarni a nézőből, hogy egy-egy leszámolás szinte megváltásnak tűnjön. Ez pedig sosem jön rosszul, ha az ember kis katarzisokra vágyik.

A szereplőkben sem kell csalódnunk: hol a karakterek remekek, hol a színészek, hol mindkettő. Dr. Schultzban például - aki pontosan ugyanolyan körmönfont és ravasz, mint Christoph Waltz előző Tarantino-szerepe, Hans Landa ezredes - egészen lenyűgözően keveredik az úriemberi elegancia és a totális pofátlanság, és ezt Waltz is gyermeki örömmel mutatja be. Jamie Foxx pedig remek Django: az exrabszolgának tucatnyi tulajdonsága kerül újra meg újra előtérbe, és Foxxban minden percben megvan mindegyik: kegyetlen szuperhősből egy másodperc alatt vált új ruhájával büszkélkedő gyerekké, abból hősszerelmessé.

Forrás: InterCom
Django elszabadul | Jamie Foxx és Leonardo DiCaprio

Tarantino is elemében van, ami a komolyság és a poénkodás, illetve a szeriőz és a trash filmek keverését és idézgetését jelenti: kiválóak az olyan marhaságok, mint hogy Django egy alaposan megmunkált hóemberen tanul célba lőni, vagy az az arcpirító galádság, hogy Broomhilde történetével a Nibelung-mítosznak próbálja megfeleltetni a filmjét. Ahogy szórakoztatóak az olyan szándékosan öncélú beállítások is, mint amikor nem a golyó becsapódását, hanem csak a vér fröccsenését látjuk, meg az olyan apróságok, mint hogy Djangónak az épp agyonlőtt emberről leszedett kabátja végig vérfoltos marad. Igaz, Tarantinónak ezúttal sokkal kevésbé sikerült összemosnia a komolyságot a paródiába hajló idézgetéssel: utóbbiak erősen elválnak a testtől - mint a mindössze párszor használt, suhanáshanggal kísért, tipikusan több évtizedes B-filmes technikát idéző, hirtelen pofánzoomolás, vagy a Ku-Klux-Klan előzményének tűnő banda vitája a csuklyaviselés hátrányairól, ami idétlenségében szinte szó szerint utal egy South Park-epizódra.

Az olyan meglepő megoldások is remekül működnek, mint amikor egy-egy helyzetet a lehető leginkább oda nem illően rendeznek le - Schultz az egyik jelenetben például egy hosszú, tudálékos szónoklattal fegyverez le több tucat feldühített lövészt. És általában kellően viccesek és kellően menőek a monológok és replikák is - igaz, a legjobb Tarantino-filmekhez ezek sem érnek fel. De önmagában véve lenyűgöző Tarantino filmes gondolkodása is -, de megint csak: mondjuk a Kill Bill példaszerű leszámolásjelenete után csak utánérzésnek tűnik a Django hasonlóan epikus küzdelme Candielanden. (Candieland, azaz Cukorkaföld, ez is mennyire édesen elmebeteg név a szadista rabszolgatartó tanyájának!)

Forrás: InterCom
Django elszabadul | Samuel L. Jackson és Kerry Washington

Szóval nem arról van szó, hogy ne lenne jó film a Django elszabadul. Nem is arról, hogy ne lenne olyan szórakoztató, hogy gond nélkül elröppen az a három vérbe áztatott óra. És még arról sem, hogy Tarantino korábbi filmjeinek ismerete nélkül ne működhetnének csodálatosan a sokadszorra elsütött megoldások. Csak arról, hogy sokkal kevesebb, mint ami lehetett volna belőle.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK