A forgatókönyvíró halálra issza magát, az anyuka becsavarodik a tévénézéstől, az agglegény szexszel tölti ki a lelkében tátongó űrt, a feleség morfiummal bírja csak ki a családját, az állástalan színész az öngyújtófolyadékot is megissza. Az alkoholista pilótáról szóló Kényszerleszállás premierje alkalmából összeszedtük a tíz legemlékezetesebb függőt a moziból.

10. Ross - A por (Spun, 2002)

Jason Schwartzman mint Ross (a film többi figurájával együtt) leginkább a drogfüggőség komikus oldalát villantja fel. Jonas Akerlund videoklip-rendező első nagyjátékfilmjében vagy fél tucat speedfüggő rohangál fel-alá, van, aki gyártja a cuccot (Mickey Rourke), van, aki árulja, a többiek meg nyomják ész nélkül. Utóbbiak közé tartozik Ross is, aki drogért cserébe felcsap Rourke sofőrjének. Zsíros hajjal, fogát csikorgatva, körmét rágva pörög ebben a világban, ahol örömünnep, ha az evést hanyagoló, csak speedet toló csajok képesek kipréselni magukból egy kis golyónyi székletet, és ahol bármikor megeshet az emberrel az a munkahelyi baleset, hogy levegőbe röpül az amfetaminlaborjával együtt.

Forrás: AFP

Ross próbál zsonglőrködni bokros teendői közt, de bár a speed pörgeti, a koncentrációja már nem az igazi, így történhet meg, hogy egy egyéjszakás kaland után puszta meggondolatlanságból otthon hagyja az ágyához bilincselve a partnerét, akit még akkor sem jut eszébe eloldozni, amikor legközelebb hazaugrik. Nagyon szét van csúszva ez a srác, de nem feltétlenül menthetetlen, az az érzésünk, lehet, hogy kinövi ezt az életszakaszt, és összekapja majd magát. A barátnője helyében semmiképp se lennénk, de egy hétvégét akár még át is buliznánk vele.

* * *

9. Renton - Trainspotting (1996)

Danny Boyle a 2010-es 127 órá-ban azt a bravúrt hajtotta végre, hogy pörgős, lebilincselő videoklipként ábrázolta egy sivatagban haldokló srác ötnapos szenvedését, így visszatekintve egyáltalán nem meglepő, hogy a heroinfüggőséget is képes volt úgyszólván kedélyes bulinak bemutatni a Trainspotting-ban. Nem mintha a film eltitkolná a függőség hátulütőit: Renton (Ewan McGregor), aki barátaival együtt a drog rabja, rendszeresen lopásra, hazudozásra és olyan gusztustalan cselekedetekre kényszerül függősége miatt, mint az alámerülés Skócia leggusztustalanabb vécéjébe.

Forrás: AFP

A film középpontjában Renton leszokási kísérlete áll, ami szintén nem túl szívderítő a hányással, hasmenéssel és nyomasztó hallucinációkkal, de a filmtörténet egyik legjobban összerakott soundtrackjével aláfestett, sodró tempójú és rengeteg humorral tálalt sztori Boyle előadásában szinte meseszerűvé válik. Arról nem is beszélve, hogy a fiatal McGregorban valami olyan lendület és báj van, ami egyszerűen viszi magával a nézőt. A haverjai egyre súlyosabban belecsúsznak az addikcióba, ő viszont talpra áll, és a film végére szinte elhisszük, hogy egyszerű döntés kérdése, hogy valaki heroinfüggő lesz vagy hagyományos, polgári életet él.

* * *

8. Henry Chinaski - Tótumfaktum (Factotum, 2005)

Charles Bukowski művészete és alkoholizmusa szinte szétválaszthatatlan, az ivás és az írás nála kéz a kézben járt. Kiskamaszként kezdett inni, és hamar úgy döntött, hogy az alkohol hasznos lesz számára az életben, a függőség gyakorlatilag tudatosan választott életformája volt. Alteregója, Henry Chinaski (Matt Dillon) a Bent Hamer rendezte Tótumfaktum-ban még próbálkozik az úgynevezett normális élettel: egyik értelmetlen melóval a másik után (mindig kirúgják), egyik nővel a másik után. Legtovább természetesen egy olyannal bírja, aki maga is alkoholista, és esze ágában sincs konvencionális életet élni.

Forrás: AFP

Chinaski szeretné az írásnak szentelni magát, de nem akarják kiadni a novelláit, és kénytelen mindig valami pénzkereset után nézni, hogy ne haljon éhen. A film végére viszont elfogadja, hogy sem a rendszeres munka, sem a normális párkapcsolat nem összeegyeztethető két igazi szenvedélyével, az írással és az ivással, és ha ezeknek akar élni, akkor minden másról le kell mondania. Úgy tűnik, hogy Chinaski sosem válik igazán függősége rabjává, hanem a keblére öleli alkoholizmusát, és jól megvan vele. Ez valószínűleg Bukowskira is igaz volt: bár élete nagy részét alkoholistaként élte le, hetvenhárom évet megért.

* * *

7. Mary Tyrone - Hosszú út az éjszakába (Long Day's Journey Into Night, 1962)

Eugene O'Neill drámaíró alkoholista volt, és megdöbbentő módon közvetlen környezetében szinte mindenki függött valamitől, nemcsak szülei és bátyja, de harmadik felesége és két gyermeke is (a bátyja halálra itta magát, két fia öngyilkos lett). Sidney Lumet filmesítette meg az erősen önéletrajzi ihletésű drámát, ami egy nyári napot mutat be a diszfunkcionális Tyrone család életéből. James, az apa szűkmarkú, kicsinyes és megkeseredett férfi, aki nem tud megbékélni azzal, hogy nem futott be olyan szép színészi pályát, mint remélte, idősebb fia, Jamie apja miatt szintén a színészi pályát választotta, de folyton kudarcélménye van és nem tudja eltartani magát, az íróról mintázott kisebbik fiú, Edmund pedig író szeretne lenni, de életveszélyes tuberkulózisban szenved. Mind a három férfi alkoholista.

Forrás: AFP

A középpontban viszont a családanya, a Katharine Hepburn zseniálisan zavarba ejtő alakításában megelevenedő Mary áll, aki hosszú ideje küzd morfiumfüggőségével, és a film elején éppen visszaesik. O'Neill anyja valóban morfiumfüggő volt évtizedeken keresztül, és az írónak különösen nagy lelki teher lehetett, hogy anyja az ő születésekor szokott rá a drogra. A filmbeli családban gyilkos légkör uralkodik, mindenkit majdnem szétfeszít a többiekkel szembeni negatív indulat, és a három férfi folyamatosan belebukik abba, hogy próbálják valahogyan kezelni az anya folyamatos szorongását, hazudozását, végső soron a boldogtalanságát, aminek talán éppen ők az okai.

* * *

6. Theo - A szabad akarat (Der Freie Wille, 2006)

Hogy Theót (Jürgen Vogel) egy addiktológus függőnek címkézné-e, abban nem vagyunk biztosak, de figurája nagyon idekívánkozik. Theo egy olyan lény, aki valami miatt sosem tanulta meg kifejezni az érzelmeit, különösen azt nem tudja, hogy mit kezdjen a negatív érzéseivel, ezért egy robbanásra váró bombaként mozog a világban. A robbanás az ő esetében azt jelenti, hogy előtör belőle az állat, és nőket erőszakol meg. Kényszeres viselkedése függőséghez hasonló, mert újra és újra muszáj elkövetnie a feszültségeit levezető szörnyűséget, holott küzd az impulzus ellen.

Forrás: AFP

A film elején Theót kiengedik egy intézetből, ahol hosszú évekig kezelték, és a közel háromórás játékidő azzal telik, hogy megpróbál leszámolni ezzel a sötét kényszerrel, és elkezdeni egy normális életet, normális emberi viszonyokkal. Reménytelennek tűnő viaskodása saját magával olyan szívszaggató, hogy hamar azon kapjuk magunkat, egy erőszaktevőnek drukkolunk. Olyan ez a szerencsétlen férfi, mint egy ösztönszinten megrekedt gyerek és egy vadállat keveréke, de mégis van lelkiismerete, ami szétmarcangolja.

* * *

5. Sara Goldfarb - Rekviem egy álomért (Requiem for a Dream, 2000)

Naná, hogy itt is önéletrajzi alapok vannak: a film alapjául szolgáló regény szerzője, Hubert Selby, Jr. fiatalkorában súlyos tüdőbetegségen esett át, és az akkor kapott fájdalomcsillapítók nyomán szokott rá a heroinra. Írni csak jóval később kezdett, és a Rekviem egy álomért megírása idején már tiszta volt, de akárcsak másik leghíresebb regényében, Az utolsó kijárat Brooklyn felé-ben, itt is a drogfüggőség, a prostitúció, a szét- és lecsúszás áll a középpontban. Darren Aronofsky filmváltozata a függőség különböző formáit mutatja be a figurákon - meglehetősen hatásvadász módon.

Forrás: AFP

Senkinek a sorsa nem alakul szépen, de még a börtönbe kerülésnél, a prostituálódásnál és az amputációnál is durvábban jön át az, ami a heroinista Jared Leto anyjával, Sarával (Ellen Burstyn) történik. A magányos nő a televízió művilágával kábítja magát, ami minden drognál keményebbnek bizonyul, mert teljesen átveszi a valóság szerepét. A téveszmék ködében élő Sara rákattan a fogyasztótablettákra is, mert azt hiszi, szerepelni fog egy tévéműsorban, és muszáj beleférnie szép piros ruhájába, hogy jól mutasson. De ez a drogfüggőség úgyszólván már mellékes, az igazi, ellenállhatatlan méreg számára a tévé.

* * *

4. Raoul Duke - Félelem és reszketés Las Vegasban (Fear and Loathing in Las Vegas, 1998)

Hunter S. Thompson önéletrajzi ihletésű regényének adaptációja lényegében a világ legszórakoztatóbb dolgának mutatja be a politoxikomániát, annak ellenére, hogy egyértelművé teszi, főhősei a mentális összeomlás szélén billegnek életstílusuk miatt. Terry Gilliam filmjében a Johnny Depp által megformált újságírót, Raoul Duke-ot és jó barátját, Dr. Gonzót (Benicio Del Toro) követjük egy elképesztő Las Vegas-i utazásra, amelynek során ahelyett, hogy feladatuk szerint tudósítanának a helyi motorversenyről, egyik drogos tripből a másikba esnek.

Forrás: AFP

Duke lényegében mindent nyom, amit csak lehet, ennek megfelelően hol látványos hallucinációi vannak, hol paranoiás roham vesz rajta erőt, hol röhögőgörcsöt kap. A filmből egyértelműen kiderül, hogy az igazi, belevaló politoxikománia egész embert kívánó feladat, és hogy cserébe le kell mondani az olyan hétköznapi dolgokról, mint a kulturált emberi viselkedés vagy a beszámíthatóság, de a szürreális kavalkád annyival vonzóbb a valóságnál, hogy teljesen beszippantja a nézőt, és amíg a film tart, ez nem igazán tűnik problémának. Persze ehhez kell Depp is, aki a túlhúzott Duke szerepében fergeteges alakítást nyújt.

* * *

3. Withnail - Mi ketten (Withnail and I, 1987)

Bruce Robinson filmje iszonyatosan vicces, azzal együtt, hogy egy végtelenül lehangoló közeget fest le. Withnail (Richard E. Grant) és barátja (Paul McGann) állástalan színészek a 60-as évek végén, akik egy fűtetlen, egyre kaotikusabbá váló londoni házban laknak, és főleg ivással töltik a napjaikat. Withnail excentrikus, kissé paranoiás figura, aki nyilvánvalóan soha nem érezte túl otthonosan magát a való világban, de mostanra annyira belecsúszott a függőségbe, hogy ha nincs más, az öngyújtófolyadékot is megpróbálja meginni.

Forrás: AFP

Tervük, hogy vidékre menekülnek a nyomasztó Londonból, csakis balul sülhet el, és a kiruccanás egyre szürreálisabb fordulatokat vesz - Withnail sehova sem menekülhet a káoszból, hiszen saját maga generálja. A film végére egyértelművé válik, hogy míg barátja számára a társadalomból való kivonulás csak egy életszakasz volt, Withnailnek nincsen hova visszatérnie, és ha lenne is, már rég túlvan azon a ponton, amikor még visszafordulhatott volna. Az egész film alatt zajló féktelen dorbézolás után a szomorkás zárójelenet elgondolkodtató: az is lehet, hogy Withnail előbb volt depressziós, csak aztán lett alkoholista.

* * *

2. Brandon - Shame (2011)

A függőséggel foglalkozó filmek többsége vagy arra a drámai fordulópontra van kihegyezve, amikor a főhős elég erőssé válik ahhoz, hogy leszámoljon az addikciójával, vagy azt a kétségbeejtő folyamatot mutatja be, ahogyan eljut a végpontra, a teljes szétesésig vagy a halálig. Steve McQueen felkavaró filmje ezzel szemben csak egy pillanatnyi állapotot tár elénk, úgy, hogy nem magyarázza meg, hogyan jutott el a főhős odáig, ahol most van, és igazából nem árulja el azt sem, mi lesz ezután, a múltról és a jövőről is csak találgathatunk. Hiányérzetünk viszont nincs, mert Michael Fassbender velőig hatoló alakítása mellett minden más fölösleges sallang lenne.

Forrás: AFP

Fassbender egy Brandon nevű szexfüggőt játszik, akinek totálisan üres az élete, se emberi kapcsolatai, se érzelmei nincsenek, csak a folyamatos pótcselekvés, aminek feltehetően az a funkciója, hogy elfedjen, elfeledtessen egy traumát. Ha találgatni akarunk, deviáns szexuális viselkedése alapján valószínűsíthetjük, hogy Brandont a húgával együtt szexuálisan zaklatták gyerekkorukban ("nem vagyunk rossz emberek, csak rossz helyről jöttünk" - mondja a húg), de ez csak spekuláció. Brandon egyensúlyát ugyan kibillenti egy drámai esemény, ami talán kiszakíthatja a függősége körforgásából, de mi csak a kétértelmű tekintetét látjuk, úgy búcsúzunk tőle.

* * *

1. Ben Sanderson - Las Vegas, végállomás (Leaving Las Vegas, 1995)

Ez a film is azt bizonyítja, hogy némelyik művész a saját függőségéből tud leginkább ihletet meríteni. Mike Figgis drámája John O'Brien önéletrajzi regényén alapul, aki 33 évesen, pár héttel azután, hogy elkezdődött a film forgatása, öngyilkos lett. Főhőse, Ben (Nicolas Cage) egy korábban sikeres forgatókönyvíró, aki a film kezdetén már olyan állapotban van, hogy "nem emlékszik, hogy azért kezdett inni, mert elhagyta a felesége, vagy azért hagyta el a felesége, mert elkezdett inni". Amikor kirúgják a munkahelyéről, úgy dönt, már csak egy dolgot szeretne az életben: Las Vegasba menni, és halálra inni magát.

Forrás: AFP

A tervét kicsit megbonyolítja, hogy Vegasban egymásba szeretnek egy prostituálttal (Elizabeth Shue), de persze ez nem egy lányregény, amiben a szerelem mindent megold. Cage - aki alapos előtanulmányokat végzett a filmhez - frenetikusan játssza az életről már lemondott alkoholistát, aki akár épp a részeg feldobottság állapotában van, akár elvonási tünetektől remeg szétizzadva, a következményekkel már egyáltalán nem törődik. Ma nézve a filmet, főleg az üti szíven az embert, hogy az elmúlt évek során Nicolas Cage egyre közelebb került ahhoz, hogy az életében is reprodukálja itt nyújtott Oscar-díjas alakítását.