A Kényszerleszállás, annak ellenére, amit a cím sugall, nem egy jó kis repülős akciófilm. A középpontban nem rettegő utasok, légörvények és bravúros pilótamanőver áll, bár ezek is mind benne vannak Robert Zemeckis filmjében. A lényeg itt az a totál szétcsúszott alak, akire a kaktuszodat sem bíznád, mégis ő tartja a levegőben a többtonnás monstrumot, amin ülsz. Kár, hogy az izgalmasnak induló film a végére úgy ellaposodik, hogy már a hollywoodi tucatfilm színvonalát is csak alulról súrolja.

Nem valószínű, hogy sokan látták, úgyhogy elmesélem, hogy Billy Wildernek - a legendás hollywoodi író-rendezőnek, akinek vígjátékai klasszikussá váltak - 1945-ben volt egy Férfiszenvedély című filmje. Egy alkoholista férfi négy napjáról szól, és egy akkoriban újszerű dramaturgiát alkalmazott. A legtöbb hollywoodi történettel szemben (ami jól indul, és rosszul végződik, vagy rosszul indul, és jól végződik) ez a film rosszul indul, és a 101 perces játékidőből kábé 100 percig úgy tűnik, hogy még rosszabbul végződik. Ez egy iszonyú nyomasztó történetmesélési technika. Mínuszból indulunk, és megyünk egyre mélyebben a mínusz tartományba. Aztán Wilder az utolsó pillanatban megkegyelmez nekünk, és nem döglünk bele. Illetve nem hal bele a főhősünk. Rájön, hogy bajban van, és itt ennyi elég a győzelemhez.

Forrás: UIP Dunafilm
Kényszerleszállás | Denzel Washington

Robert Zemeckis (vagy John Gatins forgatókönyvíró) tehát nem tett mást, mint leemelte ezt a rég elfeledett, ám Wilderhez méltóan szellemes, okos, magas színvonalú filmet, leporolgatta, és költött belőle egy XXI. századi verziót. Nem kellett feltalálnia a spanyolviaszt. Nem kellett hónapokat töprengenie azon, honnan hova, és hogy volna a leghatásosabb. Készen kapta. És készen kapott hozzá egy olyan színészt is (Denzel Washingtont), aki bármit el tud játszani, akinél jelenleg nincs karizmatikusabb, összetettebb személyiség a hollywoodi vezető színészek között.

Nem jelenti ez azt persze, hogy ebből már könnyű főzni. Mert még kellett egy hiteles, mai sztori, és kellett hozzá teremteni egy világot. De eleinte úgy tűnik, mintha ezzel is megbirkóztak volna. A film egy példaértékű jelenettel indul. Reggel van. Lehet, hogy valakinek ez már dél, vagy akár délután, de a mi két főhősünknek, akik most kászálódnak ki az ágyból egy átdorbézolt éjszaka után, nekik nagyon is reggel. A nő meztelen testtel lép ki a paplan alól, és nem takargatja magát. Komótosan jön-megy a szobában, kicsit illegeti magát a pasinak, aki még kinyitni is alig bírja a szemét, nemhogy mereszteni, és szép lassan felöltözik. Elindul. A fickó pedig (Denzel Washington kortalan alakja) előbb szív egy kis spanglit, aztán ráiszik, végül jöhet egy csík koksz is. Nagyjából mindent megtudtunk, amit érdemes róluk tudni.

Forrás: UIP Dunafilm
Kényszerleszállás | Denzel Washington

És már ott is vagyunk a reptéren, ahol mindketten dolgoznak, és felszállnak egy gépre, amit majd a fickó irányít, míg a nő a narancslét kínálgatja. És pontosan azt érezzük, amit a  rendező akar, hogy rohadtul be lennénk szarva, ha épp erre a gépre szólna a jegyünk. Denzel Washinton (illetve Whip Whitaker pilóta) persze marhára magabiztos, elvégre dolgozik benne a kokain. Kicsit magabiztosabb is a kelleténél, szintén a kokónak köszönhetően. Szóval hazardírozik az utasok életével, és ezt teljesen rendben lévőnek találja. Viszont amikor tényleg ott a baj, akkor is topon van - hogy ezt még mindig a kokain hatásának tudhatjuk-e be, vagy az ő valós lelki erejének, ezt mindenki döntse el maga. Lehozza a gépet, ami önmagában csodával határos, 120 utasból csak négy veszik oda. Whitakert nemzeti hősként ünneplik, de a bensőjében már elkezdi szívós aknamunkáját a bűntudat és a felelősségérzet.

Ha tehát egy percre visszanézünk még a Férfiszenvedély-re, meg kell állapítsuk, hogy az új változat alaphelyzete jól ki van találva. Maga a kényszerleszállás kellően katartikus pillanat ahhoz, hogy a főhősnek motivációt adjon, a körülményei pedig kellően ambivalensek, hogy legyen mit boncolgatni további egy órán keresztül. Az egysíkú, segítő női társ helyett itt egy zűrös múltú junkie-t kap maga mellé, aki épp csak egy lépéssel jár előtte - ezért is jár egy jó pont. És dicséretes az is, ahogy a színesbőrű és fehér szereplőkkel sakkoztak, mert nem érződik benne a politikai korrektség görcse.

Forrás: UIP Dunafilm
Kényszerleszállás | Denzel Washington és Kelly Reilly

És mégis a film - akárcsak a benne szereplő repülő - egy ponton zuhanórepülésbe kezd. Csak sajnos Robert Zemeckis nem olyan jó pilóta (legyen bár feltehetően józan), mint a főhőse, ő nem tudja szépen letenni. Zemeckis sokáig számított afféle csodagyereknek Hollywoodban, Spielberg kijelölt utódjának. De azt nem lehet mondani, hogy a giccstől valaha is irtózott volna. Mindig is kokettált vele, és hol sikerült jól egyensúlyoznia (Forrest Gump, Kapcsolat), hol nem (Polar Expressz). Ezért aztán vele kapcsolatban sem az nem számít meglepetésnek, hogy tökéletes profizmussal tud útjára indítani egy filmet, sem pedig az, hogy a végére nyáltengerbe fullad. Ezért nem lett belőle végül nagy rendező, ezért is vergődik évek óta. Mert csak majdnem nagy tehetség. Az utóbbi tíz évben valamin mindig elcsúszik.

Ez a "valami" ezúttal nem a szereposztás volt, az kifogástalan. Denzel Washingtonban nem az a nagy szám, hogy el tud játszani bármit, és nem is az, hogy hihetetlen szuggesztív alkat. Hanem az, hogy félelmetes, sötét erők tombolnak benne, a néző szimpátiáját mégis megingathatatlanul birtokolja. Mint egy oroszlán, aki iszonyatos erejét önmaga ellen fordítja. Nem lehet nem drukkolni neki, bármit is tesz, bármennyit is árt önmagának vagy a környezetének. És higgyék el, a végsőkig próbára teszi a türelmünket. Még amikor élete legnagyobb, nagy nyilvánosság előtt zajló hazugságára készül, akkor is annak drukkolunk, hogy jól jöjjön ki belőle. Már magunk sem tudjuk, hogy ezt úgy érje-e el, hogy az igazságot szembeköpi, vagy inkább úgy, hogy feladja magát. De bárhogy is lesz, mellette állunk - és ez az ő igazi érdeme.

Forrás: UIP Dunafilm
Kényszerleszállás | Bruce Greenwood, Don Cheadle és Denzel Washington

Zemeckis másik dicséretes választása Kelly Reilly a főhős partnerének szánt narkós lány szerepére. Azt ugyan egy percig sem sikerül elhitetni, hogy ezt a két embert nem a szerencsétlenségük és a magányuk sodorta össze, hanem valódi vonzódás egymás iránt, de Reilly önmagában kellemes jelenség, és jó látni őt felnőtt nőként. Micsoda különbség a Lakótársat keresünk bájos, ír fruskájához képest! Érdekes egy percig elképzelni, lehetne-e még belőle hollywoodi sztárt faragni. Valószínűleg nem, de Zemeckistől feltétlenül bátor húzás volt őt bízni meg ezzel a szereppel.

Don Cheadle, John Goodman, és Melissa Leo hozza a formáját, ahogy Bruce Greenwood is, csak ő az a fajta remek epizódszínész, akinek sosem jegyezzük meg a nevét. Egyszóval a színészeken nem múlott, igazi karakterek voltak. A forgatókönyvön ment el a film. Gondosan kivitelezett mélyrepüléssel sikerül elérnie, hogy a végére már semmit se higgyünk el, sőt, nekünk legyen kínos. Mert azt azért már tényleg nehéz bevennie a mi kelet-európai gyomrunknak, amikor a tékozló apához megtérő fiú az utolsó jelenetben azzal fejezi ki megbocsátását, hogy azt mondja neki: "A felvételihez írnom kell egy esszét, és én azt a címet adtam neki: a legcsodálatosabb ember, akivel sosem találkoztam. Tudnál segíteni benne?" És nem röhögik el.