Abszolút korrekt akciófilm - és ennyi egy átlagos hollywoodi zsánerdarab esetében pont megfelelő is lenne. De Gareth Evans indonéz-amerikai mészáros-szakvizsgáját az utóbbi évek legjobb akciófilmjeként tartja számon a szakma és a masszív rajongótábor - ehhez képest az "abszolút korrekt" szinte semmit nem ér. Pedig ennél többre nemigen lehet taksálni A rajtaütést.

Egy csapat rendőr behatol egy tizenöt emeletes, a válogatott bűnözők által benépesített toronyházba, hogy lecsukják a legfelső szinten tanyázó drogbárót. Az akció balul sül el, és miközben a ház teljes népe rájuk vadászik, a túlélők azért folytatják az öngyilkosnak tűnő küldetést. Ez a két lábon járó sablon a film teljes története, egyetlenegy kisebb csavarral, de az égadta világon minden eredetiség nélkül. Mert bár sok minden jót el lehet mondani a filmről, az tény, hogy a forgatókönyvben nem fért el semmi, ami már eleve kiemelné A rajtaütés-t az átlagból.

Forrás: Parlux

A cselekmény tisztes részét ugyanis ebben a darabban sem lehet mással magyarázni, mint a megfellebbezhetetlen írói akarattal: a főhőssel szemben mindig akkor jelenik meg vagy áll fel a padlóról a következő támadó, amikor már épp ráér vele foglalkozni. Valahogy pont ameddig a főhősnek ki nem fogy a tára, az ellenfélnek is addig van kedve pisztollyal hadonászni, és amikor ő eldobja a fegyvert - nyilván helyzetének szívbéli átérzéséből fakadóan -, senki nem is lő rá többet. Amikor a rendezői instrukció test test elleni harc, akkor a fegyvertelen rendőr simán elsétál a földre hullott, válogatott fegyverek mellett, épp csak meg nem jelenik a feje mellett a szövegbuborék, hogy "áá, machete, az meg kinek kell?". Amikor még nem lehet lezárni a jelenetet, az ellenség képes a nyaki ütőeréből kiálló üvegcsődarabbal még percekig harcolni - és így tovább. Mindez persze megszokott dolog a kevéssé a cselekmény összetettségére, mintsem a darálásra összpontosító szakmunkák esetében - csak épp ez a megszokottságérzés fájó: hogy ez a film sem lett okosabb vagy meglepőbb, mint a többi.

Amiben viszont A rajtaütés az átlagnál is rosszabbul teljesít, az a jellemek kidolgozottsága - ilyesmiről ugyanis egyszerűen nem lehet beszélni. Ramáról, Dzsakarta Rambójáról csak annyit tudunk meg, hogy reggelente kelet felé fordulva imádkozik egy imaszőnyegen térdelve, és hogy a felesége terhes - de semmi többet. A tizenötödik emelet fura uráról még ennyit sem: rettegett maffiavezér - érjük be ennyivel. Így viszont a film tulajdonképpen leredukálódik egy másfél órás húsdarálásra, ahol - mint egy számítógépes játékban, aminek átléptettek a bevezető képsorain - ha szembejön valaki, és nincs rajta rendőregyenruha, azt meg kell ölni. Hiszen fogalmunk sem lehet, mitől is olyan rendkívül rendíthetetlen és profi Rama, ez az elvileg újonc és tapasztalatlan rendőr, és a film eleji kétperces bemutatás ellenére is igen nehéz azonosulni vele.

Forrás: Parlux

A főgonosz különcségeit kidolgozni pedig alighanem a forgatókönyvírás legszórakoztatóbb része lehet (lásd a James Bond- vagy Batman-filmeket), szóval Evans magával is kiszúrt, nem csak a nézőkkel, amikor megspórolta ezt a luxust. Az író-rendező ezzel a nemtörődömséggel egyébként a tág értelemben véve hasonló filmek létfontosságú elemét is negligálta: az összecsapás moralitása egészen odáig van csupaszítva, hogy a jók a rosszak ellen küzdenek, és a "rossz legyőzése" mint cél volna az, ami igazolja a vérontást - a hatásmechanizmus morális része így nem is érvényesülhet. Anélkül viszont egy akciófilm tényleg nem más, mint kortárstánc-előadás, amit kizárólag a testek mozgásának szép koreográfiájáért nézünk.

Ez a párhuzam egyébként nagyon is stimmel, mivel A rajtaütés legnagyobb találmánya és leghatásosabb eleme a sajátos indonéz harcművészet (pencak silat) lendületes bemutatása: ha a sztori és annak kivitelezése nem is, a koreográfia tényleg párját ritkítja. Ezért kerülik olyan látványosan a különféle fegyvereket a szereplők: hiszen tánc, pontosabban küzdősport-bemutatón vesznek részt.

Forrás: Parlux

És ez a film kulcsa: ha nem is a legjobb akciófilm, de mindenképp az elmúlt évek legjobb harcművészeti bemutatója A rajtaütés. Innen nézve pedig minden filmes úri huncutság csak luxus, örüljünk, hogy nem egy tornateremben, kopott tatamin zajlik a demonstráció. És örülünk is, mert Evans azért nagyon ért a feszültségteremtéshez: a szokatlanul kurta bevezető után a film első fél órája annyira tempós, amennyire más filmeknek legfeljebb egy-egy jelenete tud felpörögni. Itt viszont a hihetetlen iram kitart emeletről emeletre, szobából szobába - és, bár fél óra után a valóban tarthatatlan sebesség csökken is valamicskét, azért lassúságról a vége főcímig nem lehet beszélni.

És tulajdonképpen még az sem igaz, hogy filmként itt-ott ne lenne kiemelkedő A rajtaütés. A képi világa például egészen sajátos. A hatalmas bérház szürkéből még szürkébbre kopott, rothadó, penészes gettóvilága önmagában is különleges, de a különféle vizuális trükkök és ötletek is remekek (a torkolattűzzel megvilágított terek, az árnyjáték, a lassítások, az egyedi beállítások), ahogy a harcokat is mindvégig a lehető leghatásosabb szögből és kamerakezeléssel rögzítették. A látványhoz hasonlóan jó ötletek a cselekményben is tucatszám bukkannak fel: mint a szájában machetével a nyolc emelet mélység fölött falat mászó gengszter, a vertikális menekülés a padlón keresztül, vagy egy hűtőszekrény, egy gázpalack és egy kézigránát kreatív találkoztatása - mindezt persze olyan lendületesen, hogy tovább tart a leírást elolvasni, mint amennyi idő alatt a filmben mindez megtörténik. Az pedig, hogy egyetlen tizedmásodperc humor sem fért el benne - még a legmagasabb labdákat sem ütik le -, kis jóindulattal felfogható a Hollywoodtól való függetlenség jelének is.

Forrás: Parlux

Az év filmjére, az akciófilm-műfaj megújítójára, az erőszakfilmek paradigmaváltására alighanem várni kell még. Az év legtökösebben kivitelezett, legfeszültebb és leglátványosabb indonéz erődemonstrációjára viszont nem. Sőt, mondjuk ki: A rajtaütés az év eddigi legjobb indonéz filmje.