Így öltök ti

Húsba vágó drámapedagógia brutális kínzásokról, kegyetlen gyilkosságokról és nemi erőszakról. A The Act of Killing című filmbe beleremegett a Berlinale.

Indonéziában nem az az igazán borzalmas, hogy a hatvanas években irdatlan tömegmészárlások zajlottak egy katonai puccs után - ilyesmi sajnos többfele megesett. Hanem az, hogy annak elkövetői büszkén vállalják szörnyűséges tetteiket, azok a hivatalos propagandának és az állami tévé talkshow-inak szerves részét képezik, az általuk létrehozott állami paramilitáris szervezet pedig még most is irányítja az országot.

Joshua Oppenheimer dokumentumfilmes nyolc éven át forgatott alkotásában az atrocitások túlélőinek félelmébe ütközve jutott arra a következtetésre, hogy a feltáráshoz nem az áldozatokkal, hanem az elkövetőkkel kell felvennie a kapcsolatot. Így jutott el egy olyan idős figurához, aki amellett, hogy büszkén meséli el a gyomorforgató és sok mocskot hagyó agyonverés helyett kitalált dróttal fojtásos tiszta gyilkossági módszerét, arra is hajlandó, hogy egy filmet forgasson azokról az időkről, amikor tízezerszámra nyírták ki a "kommunistákat".

A film ötlete onnan eredt, hogy magukat mozigengsztereknek hívták az amerikai filmekből ihletődött megoldásaik és gesztusaik miatt, valamint abból, hogy a ma is nyilvánosan védelmi pénzt szedő helyi maffiaként működő figurák hatalma a kegyetlenségükbe vetett hitből táplálkozik, ezért annak népszerűsítése csak jól jöhet nekik. Így aztán az amerikai filmes segítségével elkezdik - rendkívül béna színpadi megoldásokkal, ügyetlen sminkekkel és amatőr színészi játékkal - újrajátszani a kor jeleneteit. Anmar, az egész projekt középpontja pedig mindezekhez az abszurditásig hihetetlen giccses táncjeleneteket forgat, amelyek - legalábbis kezdeti meglátása szerint - egy gyönyörű családi filmmé tették volna a produkciót.

A csoda azonban ezután történik meg, a vásznon, a szemünk előtt. A rengeteg ember megkínzásáért, megöléséért és még ki tudja miért felelős ember szeme előtt elkezd valóság és fikció összemosódni, és a forgatás végére teljesen összetörik. Ahogy ő maga játssza a jeleneteket, vagy megnézi a felvételeket, elkezdi átélni saját áldozatainak lelkiállapotát, és azok a cselekedetek, amelyek véres valóságukban büszkeséggel töltötték el, most elborzasztják és tönkreteszik. Olyan dolognak lehetünk tanúi a The Act of Killing alatt, aminek létezésében már nem hittünk: a mozi képes megváltoztatni a valóságot. És mindez a megrázó nézői tapasztalat (amelyben nekünk volt részünk) eltörpül az Indonéziában kiváltott hatás mellett, amit Oppenheimer berlini beszélgetése során idézett fel. A végső filmet hivatalosan persze nem lehetett bemutatni, de két hónap alatt vetítések százaira került sor civil és emberjogi szervezetek szervezésében.