Kapd be, Katherine Heigl!

2013.02.14. 23:59

Hollywood továbbra is rózsaszín, a valósággal kevés hasonlóságot mutató képet fest a párkapcsolatokról, de legalább a független filmesek hajlandók beismerni, hogy a szerelem rohadt egy dolog. Reménytelen, ijesztő, illuzórikus, ráadásul elmúlik. Valentin-nap alkalmából összeszedtük tíz kedvenc nem hazudós romantikus filmünket az elmúlt két évből.

"Kapd be, Katherine Heigl! Hazudós dög!" - robban ki Mila Kunisból A csúf igazság plakátja láttán a Barátság extrákkal-ban. Az utóbbi film valójában persze csak annyiban különbözik az előbbitől, hogy kicsit kidolgozottabbak benne a figurák, és egy fokkal hihetőbb akadályokat állítottak a két főhős közé, de a végkifejlet ugyanaz: a lány és a fiú egymáséi lesznek, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A Barátság extrákkal-ban és testvérfilmjében, a Csak szexre kellesz-ben legalább annyi újszerűség volt, hogy tudomást vettek olyan tényekről, mint hogy manapság a fiatal nők jelentős része keményen dolgozik és karriert épít, nem csak a nagy ő után futkározik naphosszat, meg hogy aki épp nem él párkapcsolatban, annak is van igénye szexre - még akkor is, ha történetesen nőnemű.

Forrás: AFP
Mila Kunis és Justin Timberlake a Barátság extrákkal-ban

Szóval időnként Hollywood is mutatja jeleit annak, hogy megérkezett a 21. századba, de alapvetően azért még mindig a Katherine Heiglek, Jennifer Anistonok, Sandra Bullockok, sőt Julia Robertsek világa hódít a vásznon. Azaz a romantikus komédiák cirka 100 perce szabályszerűen úgy zajlik, hogy mondvacsinált - sokszor megalázóan ostoba - akadályokat gördítenek a két főhős klisés poénokkal tarkított útjába, de ettől még az első perctől fogva pontosan tudjuk, hogy az utolsó percben majd összejönnek.

Ezzel szemben a független filmesek mintha mostanában ráeszméltek volna, hogy a szerelem és a párkapcsolat nem olyan egyszerű, hogy feltesszük a rózsaszín szemüveget, és minden szép. Csak tavaly legalább tucatnyi olyan független romantikus komédiát mutattak be az USA-ban, amely nemcsak azt lépte meg, hogy elszakadt a műfaj sablonjaitól, de eljutott oda, hogy azt firtassa, ma egyáltalán működőképesek-e még a hosszú távú monogám párkapcsolatok. Ezekből a filmekből az a kép rajzolódik ki, hogy a vágyak alapvetően nem változtak, a figurák többsége majd meghal, annyira ácsingózik az intimitásra, de a valóság sokszor keresztülhúzza a számításaikat.

Ez időnként a külső körülményeket jelenti (például munkahelyi nehézségeket vagy lehetőségeket, amelyek elszakítják a párt), de még gyakrabban saját igényeket, amelyek gyakran nem, vagy csak nagyon nehezen összeegyeztethetők a párkapcsolattal. Rengetegszer megjelenik a kötődésre, elköteleződésre való képtelenség, vagy legalábbis annak a bátor kimondása, hogy ez nagyon is létező, óriási para. Végül is a mai amerikai fiatalokat a "valósítsd meg önmagad!" lózung jegyében nevelték, nem csoda, ha kiderül, hogy a remekül felépített univerzumukban nem mindig akad hely egy másik, persze szintén őrülten önmegvalósító és független lénynek, vagy legalábbis az a minimum, hogy az érzelmi összebútorozás elképesztően nagy kavarodást okoz.

Forrás: AFP
Natalie Portman és Ashton Kutcher a Csak szexre kellesz-ben

A végtelenbe kitolt kamaszkor egy másik gyakran megjelenő probléma: aki huszon- vagy harmincévesen még nem tudja, hogy igazából kicsoda is ő, és mit akar kezdeni magával, az hiába vágyik a szerelemre, még nem érett egy párkapcsolatra. Az ezzel foglalkozó filmekben, ha egyáltalán van hepiend, az annak a belátása, hogy ebben az életszakaszban a legtöbb, amit adhat az embernek egy - szükségképpen elvetélt - kapcsolat, hogy elkezdi megismerni önmagát.

Szerencsére ezeket a tanulságokat a cikkünkben összegyűjtött tíz film cseppet sem szájbarágósan adja át, hanem olyan érzékenységgel, természetességgel és közvetlenséggel, ami erősen sejteti, hogy a fiatal filmesek (nem meglepő módon) sokszor személyes tapasztalataikból merítettek. Többségük vígjáték ugyan, de mivel a szerelem működésképtelenségéről is szólnak, legalább annyira szomorkásak, amennyire viccesek.

10. Hello I Must Be Going (2012)
Rendező:
Todd Louiso

Forrás: AFP
Melanie Lynskey és Christopher Abbott a Hello I Must Be Going-ban

Amynek (Melanie Lynskey), a harminc körüli főhősnőnek feltehetően egyszer már volt egy akkurátusan kialakított felnőtt élete, de valami félrecsúszott, a férje elhagyta, és most hirtelen megint a kamaszkorban találja magát: hazaköltözött a szüleihez, ahol depressziósan bóklászik naphosszat, se állása, se pasija, se elképzelése arról, hogy mihez kezdjen. Összeismerkedik a tizenkilenc éves Jeremyvel (Christopher Abbott), akivel rögtön egymásnak esnek - feltehetően, mert ugyanolyan elveszettek, csak éppen ez Jeremy életkorában teljesen természetes, Amynél pedig már kissé éretlen. Egy ilyen románcnak nyilván nincs jövője, de mindkettejüknek segít abban, hogy legalább elkezdjék kapizsgálni, hogy merre is tartanak.

* * *

 

9. Ötéves jegyesség (The Five-Year Engagement, 2012)
Rendező:
Nicholas Stoller

Forrás: AFP
Emily Blunt és Jason Segel az Ötéves jegyesség-ben

A cikkünkben szereplő filmek közül ennek a leghagyományosabb a felépítése, korán sejthető, hogy megkapjuk a végén a hepiendet. A felvetett főprobléma viszont eléggé valószerű: Violet (Emily Blunt) és Tom (Jason Segel) boldog fiatal pár, eldöntik, hogy összeházasodnak, de aztán kiderül, hogy a szakmai lehetőségeik ütik egymást. San Franciscóból Michiganbe költöznek, mert a pszichológus Violet ott kap egy posztdoktori lehetőséget, a szakács Tomnak viszont ez körülbelül olyan, mintha az Északi-sarkra száműzték volna. A komplikációk egy része idétlenség, de az alapkérdés, hogy még fenntartható intézmény-e a mai fiatalokétól teljesen különböző életmódra kitalált házasság, egyáltalán nem az.

* * *

8. A jövő (The Future, 2011)
Rendező:
Miranda July

Forrás: AFP
Hamish Linklater és Miranda July A jövő-ben

Van, aki meghatóan őszintének, van, aki elviselhetetlenül modorosnak találja Miranda July (Te meg én és minden ismerősünk) sajátos stílusát, szerintünk egyszerre igaz rá mindkettő. Ez a film az elköteleződésről szól, arról, hogy két ember képes-e kitartani az elhatározása mellett, hogy együtt marad, és lemond az ezzel össze nem egyeztethető álmokról. A Miranda July által játszott Sophie és pasija, Jason (Hamish Linklater) elhatározza, hogy befogad egy sérült, beteg macskát, de a cicát csak egy hónap múlva lehet elvinni a menhelyről. Mintha a gyerekvállalás gondolatától paráznának be, mindketten megkattannak kicsit, és különböző furcsa módokon megpróbálják kiélni magukat a hátralevő kis időben. Rájönnek ugyanis, hogy a macska nemcsak kettejüket köti össze, hanem a választott életüket is véglegesíti: kénytelenek beismerni maguknak, hogy minden más mellékvágány, amit addig lehetőségként babusgattak, valójában már csak fantázia, és ez most már így marad.

* * *

7. Liberal Arts (2012)
Rendező:
Josh Radnor

Forrás: AFP
Elizabeth Olsen és Josh Radnor a Liberal Arts-ban

Ez a film is a Hello I Must Be Going-os helyzetről szól, csak fordított (gyakoribb) felállásban: egy harmincöt éves fickó (Josh Radnor) friss szakításból lábadozva ellátogat az egyetemre, ahova járt, és megismerkedik egy tizenkilenc éves lánnyal (Elizabeth Olsen), akivel plátói, de szoros viszonyba kerülnek. A lány alig várja, hogy felnőjön, és azt hiszi, az idősebb pasi majd meggyorsítja valamiképpen ezt a folyamatot, a fickó pedig a lány révén jut el odáig, hogy elkezdjen a saját korának megfelelően viselkedni, és érett kapcsolatot kezdjen valaki mással. Ezeket a tanulságokat egyébként kerek perec ki is mondják a filmben, de még ez sem árt neki, annyira aranyos.

* * *

6. Lola Versus (2012)
Rendező:
Daryl Wein

Forrás: AFP
Greta Gerwig és Joel Kinnaman a Lola Versus-ban

A film elején összetörik Lola (Greta Gerwig) szívét és azt a tévhitét, hogy sínen van az élete: vőlegénye (Joel Kinnaman) a küszöbön álló esküvő előtt szakít vele. A játékidő nagy része ezután azzal telik, hogy a gyászoló, 29 éves lány különböző romantikus és szexuális kapcsolatokkal próbálkozik, de egyik nagyobb kudarc, mint a másik. Az ide-oda kapkodó, akaratlanul is egy csomó embert megbántó Lolán lehet nevetni, de közben együtt is érzünk vele, a hosszú párkapcsolat utáni tipikus talajvesztettséget produkálja, joga van hozzá. Ez a film véletlenül sem az igazi megtalálásáról, de még csak nem is a kereséséről szól, hanem arról a felismerésről, hogy meg kell tanulni egyedül jól lenni, mielőtt jól lehetünk valaki mással együtt.

* * *

5. Fejbenjáró bűn (Ruby Sparks, 2012)
Rendező:
Jonathan Dayton, Valerie Feris

Forrás: AFP
Zoe Kazan és Paul Dano a Fejbenjáró bűn-ben

Az egész film egy nagyon szellemes metafora, amely azt illusztrálja, hogy amíg egy férfi érzelmileg annyira éretlen, hogy olyan álomnőről fantáziál, aki minden kívánságát lesi, és mindenben alkalmazkodik hozzá, addig esélye sincs a boldogságra. Calvin (Paul Dano) egy egykor sikeres, ma kissé szétcsúszott fiatal író, aki véletlenül életre kelti az általa megírt nőt, Rubyt (Zoe Kazan). A kapcsolatuk egy ideig jól alakul, de aztán a narcisztikus Calvin elkezdi nehezményezni Ruby önállóságát, és úgy dönt, átírja Rubyt sokkal ragaszkodóbbá. A lány innentől kezdve szó szerint rátapad Calvinre, ami megint csak elviselhetetlenné válik a fiú számára, és újbóli átírásokat tesz szükségessé. Végül Calvin belátja, hogy sehova nem vezet a kapcsolata ezzel az árnyéknővel, és eljut oda, hogy meghozza az egyetlen felnőtt döntést, amelyet hozhat: szabad akarattal ruházza fel Rubyt.

* * *

4. Save the Date (2012)
Rendező:
Michael Mohan

Forrás: AFP
Geoffrey Arend és Lizzy Caplan a Save the Date-ben

A bűbájos Lizzy Caplan egy Sarah nevű, elköteleződésparás lányt alakít, ami üdítő, mert ezt a szerepet általában a férfiaknak tartják fent a forgatókönyvírók. Sarah szabályosan elmenekül, amikor a helyzetet teljesen félreértelmező pasija (Geoffrey Arend) nyilvánosan megkéri a kezét, és hamar új románcba kezd Mark Webber figurájával. Életszerű, hogy Sarah férjhez menni készülő nővére és annak vőlegénye figyelmezteti a srácot, hogy Sarah mindig kikészíti a pasijait, de persze a lelkes fiú nem hallgat rájuk. Itt egy váratlan esemény szól bele az egyik kapcsolatból a másikba sodródó, lehorgonyozni képtelen Sarah életébe - kérdés, hogy készen áll-e a hirtelen megkövetelt felnőttségre.

* * *

3. Celeste & Jesse Forever (2012)
Rendező:
Lee Toland Krieger

Forrás: AFP
Rashida Jones és Andy Samberg a Celeste & Jesse Forever-ben

Míg a romantikus filmek többsége az összejövés nehézségeiről szól, ez a film az elszakadás gyötrelmeit mutatja be. Celeste (Rashida Jones) és Jesse (Andy Samberg) válófélben van, de még mindig imádják egymást, folyton együtt lógnak, sőt egy helyen laknak. Már a legjobb barátaik is könyörögnek nekik, hogy szálljanak le egymásról, mert ez nem normális. Hogy miért mentek szét, azt pontosan nem tudjuk, de sejthetően köze volt ahhoz, hogy Celeste gyorsabban nőtt fel, mint Jesse: míg a csaj a szakmájában sikeres, pörgős és határozott, a fiú halogatós, bizonytalan, állástalan művész. Valójában itt is az intim kapcsolatoktól való félelem áll a középpontban: mindketten rettegnek, hogy soha többé nem találnak olyan embert, aki elfogadja őket olyannak, amilyenek, és kétségbeesetten kapaszkodnak abba az egy emberbe, aki nem utasította el őket, pedig már az összes gyengeségüket látta. Ha nem olyan fiatalon találkoztak volna, amikor az ember még naivan feltárja önmagát a másik előtt, valószínűleg ez sem jött volna össze soha.

* * *

2. Édesnégyes (Your Sister's Sister, 2011)
Rendező:
Lynn Shelton

Forrás: AFP
Mark Duplass, Emily Blunt és Rosemarie DeWitt az Édesnégyes-ben

Sokáig úgy tűnik, egy kissé túlbonyolított romantikus vígjátékot nézünk, amelyben halmozódnak a keresztbe-kasul alakuló érzelmek: Iris (Emily Blunt) pasija meghalt, ő pedig beleszeret a pasi öccsébe (Mark Duplass), akivel mellesleg jó barátok. A gyászoló öcs ugyan viszonozza Iris érzéseit, de ezt magának sem meri bevallani, és egy részeg estén lefekszik Iris (amúgy leszbikus) nővérével, Hannah-val (Rosemarie DeWitt). Szerencsére a film csak néhol hagyatkozik a kavarodást kiaknázó béna poénokra, sokkal inkább a valódi dilemmákat firtatja, azaz, hogy elég bátrak lesznek-e a figurák ahhoz, hogy felvállalják egymás előtt az érzéseiket, és tudnak-e őszinték lenni magukhoz és a többiekhez. A legvégén viszont bedob egy még izgalmasabb témát az író-rendező, mégpedig, hogy az élet hozhatja úgy, hogy ostobaság a hagyományos családmodellhez ragaszkodni, amikor egy teljesen más felállás tenné boldoggá az összes résztvevőt, és egy olyan alternatív család ötletét veti fel, amelyben kényelmesen elfér egy heteroszexuális szerelmespár, egy leszbikus és egy gyerek is.

* * *

1. Like Crazy (2011)
Rendező:
Drake Doremus

Forrás: AFP
Anton Yelchin és Felicity Jones a Like Crazy-ben

Talán ez a legromantikusabb és legbájosabb film a cikkünkben szereplők közül, és talán a legkevésbé kiábrándult is. Az angol Anna (Felicity Jones) és az amerikai Jacob (Anton Yelchin) iszonyú természetességgel, abszolút hihetően bolondul egymásba, hogy aztán, amikor már mi is teljesen beléjük szerettünk, módszeresen apró darabokra törjék a szívünket azzal, hogy lépésről lépésre, hitelesen bemutatják, miért nem tart még egy álomszép szerelem sem örökké. Náluk főleg a távolság gyilkol: érzelmileg megtépázza őket a különlét, és minél sikeresebben alakul szakmailag a kényszerűségből külön folyó életük, annál kisebb az esélye, hogy feladják, amit elértek, azért, hogy együtt lehessenek. Annyira finom eszközökkel dolgozó, megható film, hogy otrombaságnak tűnik leírni, de ha egy mondatban kell összefoglalni a tanulságát, mégiscsak ez az: a szerelem rohadtul nem győz le minden akadályt.