Engem leginkább az étkezőkocsi motivál

2013.03.04. 19:15

A Magyar Nemzeti Filmalap és a filmhu által szervezett harmadik Filmíró Hétvége vendége az angol Sir Alan Parker volt. Az Éjféli Expressz, az Angyalszív és az Evita rendezője elmesélte, hogy miért iszonyú Mickey Rourke-kal és Oliver Stone-nal dolgozni, hogy milyen élmény, amikor valaki elhányja magát a filmjén, és hogy hogyan viselte el Robert De Niro műkörmeit.

Szombaton reggel telt ház fogadta Alan Parkert a Corvin moziban. Nekem első pillantásra egy kedves angol öregúr ugrott be róla, aki egy karosszékben ül, és a kandalló tüze mellett az unokáinak mesél mindarról, amit megtanult az életben. "Az írónak írnia kell" - mondta többször is. Sosem tanult írást vagy rendezést, összes tapasztalatát a gyakorlatban szerezte. "Csak, ha csinálod, akkor leszel egyre jobb." A 2003-as David Gale élete óta nem jelentkezett új filmmel, de ettől még az utóbbi éveket forgatókönyvírással töltötte.  Elmondása szerint nem az a fontos és említésre méltó, hogy az ember pénzt kap a munkájáért (ebből a négy-öt tervből még nem született film, de a fejében rendezett filmfesztiválon mind győztes alkotás), hanem, hogy megírta őket, és ezzel is csak jobb lett abban, amit csinál, és ezt csak tanácsolni tudja minden jelen lévő fiatal tehetségnek. Illetve azt is, hogy inkább válasszák az írói pályát a rendezői helyett - sokkal könnyebb a munka, és az ebédszünetek is hosszabbak.

Fotó: Valuska Gábor (filmhu)
Alan Parker a Corvin moziban

"Az első vázlat mindig rossz" - idézi Ernest Hemingwayt. Általában két hónap alatt írja meg a forgatókönyveit, amit körülbelül egyéves csiszolgatási, szépítgetési fázis követ, hiszen mindig lehet mit javítani rajta. "Addig nem vagy író, amíg csak te tartod magad annak - csak amikor a munkád elkészülte után már más is annak tart." Rendezői fejjel ő nem irodalmi munkaként tekint a forgatókönyveire, hanem, mint térképekre, melyek jó eséllyel elviszik őt a lehető legjobb filmes célhoz.

A térkép említésénél megjegyzi, hogy ez akár szó szerint is érthető: szereti kinyomtatni az elkészült oldalakat, és egy pub csöndes sarkában átolvasni őket, állítása szerint a monitor előtt ülve sok dolgot nem vesz észre az ember, amit nyomtatásban szinte azonnal. Egyik legfontosabb tippje ez volt, de persze sok más apróságot is megosztott velünk: véleménye szerint olyasmiről kell írnunk, amit ismerünk, így tudjuk a legkönnyebben elérni, hogy önmagukért beszélő sorokat vessünk papírra, olyan dialógusokat írjunk, melyek a karakter külső jellemzőinek említése nélkül is elárulják a szereplő mibenlétét. Semmit sem kell túlbonyolítani, minimális szómennyiséggel lehet a legjobban leírni a jeleneteket, ami persze nehéz és sokszor elkalandozik munka közben az ember. Madarász Isti filmrendező, aki itt mint moderátor működött, Bob Dylant hozta fel példaként: ő leginkább vonaton tudott alkotni, ahol nem volt hová menekülnie, ez motiválta őt. Parkert - elmondása szerint - leginkább az étkezőkocsi motiválja.

Fotó: Valuska Gábor (filmhu)
Alan Parker mesterkurzusa a Corvin moziban

Karrierje során legtöbbször írója és rendezője is volt a filmjeinek: azokban a különleges esetekben is gyakran változtatott a forgatókönyvön, amikor hivatalosan nem ő volt az író, de mint mondta, ez nem mindig olyan egyszerű. A '78-as Éjféli expressz Oliver Stone első forgatókönyv-írói munkája, Parker második rendezése volt. Élete legszörnyűbb pillanatai között tartja számon a Stone-nal való találkozásokat, elviselhetetlen fickónak tartja, mindazonáltal az egyik legnagyszerűbb forgatókönyvírónak is (Stone végül Oscart is kapott ezért a munkájáért). Ennek szöges ellentéte a '82-es Válás előtt, amelyet Bo Goldman írt: Parker lelkesen mesélte, hogy teljes volt az összhang közöttük. Leültek, meghallgatták egymás ötleteit, nyitottak voltak minden elképzelésre, ennek köszönhetően sokkal többet tudtak magukból beletenni a filmbe.

Az együttműködés jellemző a rendezői munkamódszerére is: minden forgatás megkezdése előtt levelet ír a stábnak, amelyben bátorítja őket. Ő a rendező és ő irányítja a dolgokat, de nem "diktátor", együtt csinálják a filmet, mindenki azon van, hogy a lehető legjobb alkotás kerüljön ki a kezeik közül. "Egy film két év a készítők életéből - a nézőéből viszont csak két óra. Beleölheted minden energiádat, ha a közönségnek végül nem tetszik." A legjobb végeredményt szerinte csak csapatmunkával lehet elérni.

Forrás: alanparker.com
Alan Parker és Mickey Rourke az Angyalszív forgatásán

A csapatmunkát sok esetben a színészei nehezítették meg: egyik "kedvenc" forgatása a a '87-es Angyalszív. A Harry Angelt játszó Mickey Rourke pályája csúcsán volt, mégis az egyik legmegterhelőbb ember, akivel valaha dolgozott (a Sátán szerepére eredetileg Marlon Brandót kérték fel... micsoda forgatás lett volna...). Mindent bokszmeccsként fogott fel, mindenben neki kellett a legjobbnak lennie. Az egyik közös jelenetében Robert De Niróval, elkezdett improvizálni, De Niro természetesen rákontrázott. Addig folytatódott mindez, míg Parkernek le kellett állítania őket: már fogalma sem volt, miről beszélgetnek, "halálra improvizálták" a jelenetet. Mindkettőjüket nagyszerű színésznek tartja, de Rourke akaratossága mellett De Niro maximalizmusával is meg kellett birkóznia: egy hirtelen ötlettől vezérelve kitalálta, hogy a karakterhez hosszabb körmök illenének, illetve egy párizsi látogatása során majdnem felvásárolt egy egész üzletet, csak mert nem tudta eldönteni, hogy a kínálatból pontosan melyik sétapálca is illene a Sátánhoz.

A kérdésre, hogy miért rendez mindig más típusú filmeket, gyakran idézett válasza a: "mert megtehetem", de mint elmondta, nem ez az igazi indok. Egyszerűen csak nem szeret épp divatos témákat boncolgatni, és két év múlva, amikor elkészül a film, az a bizonyos téma már amúgy sem lesz divatos. Ráadásul szerinte a létező összes film tíz különböző történet közül dolgozza fel valamelyiket, pont ezért tartja azt az egyetlen járható útnak, ha ezeket különböző zsánerekben boncolgatja. Már legelső filmje is ebben a szellemiségben született: az 1976-os Bugsy Malone-t úgy tartja számon, mint "klasszikus amerikai gengszteres musical gyerekekkel" (a film rengeteg elismerésben részesült, Parker mégis arra a legbüszkébb, hogy Angliában máig ez a legjátszottabb iskolai darab).

Forrás: alanparker.com
Alan Parker és Bob Geldof A fal forgatásán

Egy nézői kérdés arra irányult, hogy mennyire kell belebújni a karakter bőrébe ahhoz, hogy megértsük, mennyire kell kötődnünk hozzá - például, ha egy sorozatgyilkosról írunk. Parker szerint nem fontos a bőrébe bújnunk (főleg akkor, ha egy sorozatgyilkosról beszélünk), de mindenképpen meg kell őt értenünk, tisztában kell lennünk a cselekedetei okával, hiszen csak így tudjuk megérinteni a nézőt. Ugyanezt átvezette a történet megjelenésére is: "Amikor a fiam osztálytársai megtudták, hogy én rendeztem a Pink Floyd - A fal-at, nem hitték el. Amikor azt is megtudták, hogy nem drogoztam közben, azt még kevésbé hitték el." Nem véletlen a diákok reagálása, hiszen a Fal felkavaró képei szinte forgatókönyv nélkül készültek el: egyedül Roger Waters húszoldalas, zavaros jegyzete állt rendelkezésükre, illetve maga a zene. Sok ötletet - mely végül a kész filmbe is belekerült - a forgatás napján találtak ki.

Forrás: alanparker.com
Brad Davis és Alan Parker az Éjféli expressz forgatásán

Filmjeiben gyakran központi szerepet játszik az erőszak, de mint mondja, ez nem szándékos, nem a "vérre utazik": csak van, amikor ezt követeli meg a történet. Az Éjféli expressz egyik első tesztvetítéséről kirohant egy nő a mára már híressé vált nyelvkiharapós jelenetnél, és úgy alakult, hogy pont Alan Parker előtt hányta el magát. A rendező csak annyit kérdezett: "Ennyire rossz volt?" De említésre méltó még az Angyalszív szexjelenete is, amelyik a véresővel együtt mindenkit megrázott, ám a forgatása egészen más okból volt felkavaró. Egy apró szobában vették fel, ahol Rourke-on és Lisa Bonet-n kívül csak páran voltak jelen, a többiek a teraszon várakoztak. Egyedül Parker tudta, hogy a mennyezetre szerelt csapokból vér is fog folyni: ezért aztán teljes káosz tört ki, amikor elkezdett zuhogni, főleg, hogy a főszereplők félig részegek voltak, az operatőr pedig ordítva próbálta védeni a kameráját. A teraszon állók mindebből csak az üvöltéseket észlelték, illetve azokat a talpig véres embereket, akik pár perc elteltével kiléptek a szobából.

Forrás: alanparker.com
Alan Parker az Angyalszív véres szexjelenetének forgatása közben

Az előző Mesterkurzus vendége, Joe Eszterhas (magyar származása ellenére) ízig-vérig amerikai filmes, mondta Alan Parker, aki bár húsz évig lakott Los Angelesben, és élete java részében amerikai filmeket forgatott, mégis angol fejjel gondolkozik az álomgyárról. Szerinte az amerikai mozi a közönség mozija - senki sem tudja pontosan, hogy az adott film vajon tetszeni fog-e a nézőknek, ezért nyúlnak gyakran folytatásokhoz vagy éppen adaptációkhoz, ami biztos siker. Mint mondja, "Amerikában elővarázsolják a nyulat a kalapból". Európa máig nem tudta eldönteni, hogy milyen típusú filmeket is akar készíteni: közönségfilmeket, művészfilmeket vagy a kettő keverékét, ezért kerül néha szörnyű állapotba a szakma - a nyúl itt is megjelenik, de lelövik. Parker szerint nem érdemes az amerikai mintát követni, hisz nem lehet vele felvenni a versenyt. Európai művészfilmet könnyű csinálni - ellenben senki sem nézi meg: "Azt, hogy két ember beszélget egy asztal mellett, eddig még csak Woody Allennek sikerült érdekfeszítővé tennie." Valamiféle középutat kellene találni, amiben kreatív filmek születnének - azt viszont, hogy ezt végül sokan meg is nézzék, az egyik legnehezebb feladatnak tartja.

Fotó: Valuska Gábor (filmhu)
Andy Vajna, Szabó István és Alan Parker a Corvin mozi előtt

Parker elmondta, hogy még bizonyosan nem ért véget a filmes pályafutása, főleg, hogy Andy Vajna - akivel a '96-os Evita óta nem dolgoztak együtt - most újra megpróbálja rábeszélni egy forgatókönyvre. A múltban nem bánt meg semmit, még azt sem, hogy nem vállalta a második Harry Potter-film megrendezését, mert nem értette a történetet: "Még most, pár milliárd dollár után is így döntenék." A fia szerint már nyugdíjba vonult, de ő ezt nem észlelte. Búcsúzóul még rajzolt nekünk egyet (évtizedek óta alkot karikaturistaként is), mi pedig a heves tapsolás közben arra gondolunk: "Ha hazamegyek, írni fogok valamit. Írnom kell valamit."