Léos Carax nevét valószínűleg csak a legelvetemültebb filmrajongók ismerik, és új filmjét, a Holy Motorst is minden bizonnyal kevesebben fogják megnézni, mint bármelyik teljesen érdektelen, középszerű tucatfilmet. Pedig rendszeres időközönként, mondjuk minden ötven film után kötelezővé lehetne tenni a megtekintését. És nem azért, mert Kylie Minogue dalra fakad benne, Eva Mendest pedig burkába csomagolják. Egyszerűen azért, mert őrülten zseniális.

Már az alapötlet is abszurd: Monsieur Oscar (Denis Lavant) egy hófehér limuzinnal szeli át Párizs utcáit, és egyik szerepből a másikba lépve egy nap leforgása alatt több életből él meg egy-egy jelenetet. A párhuzamos valóságok mindegyikében magától értetődő természetességgel fogadják jelenlétét, számára viszont az az evidens, hogy ezekben a valóságokban ki-be járkál. A limuzin, amelynek sofőrje egy elegáns középkorú hölgy (Edith Scob), egyben öltözőként szolgál: itt bújik bele soron következő titokzatos "találkozója" előtt a megfelelő jelmezbe, itt készíti el maszkját és frizuráját, és itt tanulmányozza a jelenéséhez szükséges háttérinformációkat tartalmazó dossziékat. De ki ő igazából? Ki a megbízója? Kitől kapja az utasításokat? Miért csinálja ezt? Mióta? És egyáltalán: mégis mi a franc ez az egész?

Forrás: Cirko
Holy Motors | Denis Lavant

Nyilvánvaló, hogy ezekre a kérdésekre nem kapunk válasz, hiszen nem ez a lényeg: nem krimit nézünk. Hogy egész pontosan mit, arra nehéz válaszolni. Egy szürreális ámokfutást, ami az élet olyan alapvető filozófiai kérdéseivel foglalkozik, amelyekről realista eszközökkel már nehéz újat mondani. Nem lehetetlen, de nehéz. Hiszen miről is szólnak Monsieur Oscar útjai? Álarcokat tesz fel, majd vesz le egymás után, reggel jómódú üzletemberként ül be a limuzinba, nem sokkal később görbehátú koldusasszonyként rémisztgeti a járókelőket, azután visszataszító csatornatöltelékként bukkan fel, és még jó néhány szereppel később egy majomcsalád fejeként fejezi be a napot.

Forrás: Cirko
Holy Motors | Eva Mendes

Monsieur Oscar sorsába nem nehéz belelátni a modern ember mindennapjait átható szerepjátékot, ám ha ezt így megfogalmazzuk, azzal menthetetlenül lebutítjuk az összefüggéseket. Hiszen milyen szerencsétlenül közhelyesen hangzik az, hogy mindannyian nap mint nap különféle szerepeket játszunk, egyikből a másikba lépünk, és szinte nem is tudjuk, kik vagyunk valójában a ránk kényszerített álarcok alatt? Ami kimondva bugyuta konyhafilozófia, az Léos Carax kezében valami olyan szürreális őrület, ami alatt egyszer sem jut eszünkbe, hogy milliószor lerágott csontról van szó.

Forrás: Cirko
Holy Motors | Denis Lavant és Kylie Minogue

Ez persze azért is nehéz, mert a film nézése közben vagy azzal vagyunk elfoglalva, hogy kiheverjük az egyik elképedést, mielőtt a következő lecsapna ránk, vagy azzal, hogy azt fontolgatjuk, itthagyjuk az egészet, mert már megint nem értünk semmit. Azután mégis maradunk, mert mazochizmussal vegyes gyermeki kíváncsisággal várjuk, vajon a - hogy is kell ezt szépen mondani? - karakteres arcú Denis Lavant képes-e még az előzőknél is őrültebb figurává átalakulni. És tud: például amikor haldokló öregemberként végső búcsú vesz unokahúgától, majd fogja magát, felkel halottaiból és továbbáll a következő találkozójára. Vagy amikor Monsieur Oscar bérgyilkosként először leszúrja áldozatát, akit ezután saját képmására formál, majd önmagával is végez, így két egyforma férfi vérzik el szépen egymás mellett. Őrület!

Forrás: Cirko
Holy Motors | Denis Lavant és Edith Scob

Hogy igazából mi értelme ennek az egésznek? Ha akarjuk, eszement szórakozás, ha akarjuk, játék az utalásokkal. Egyébként pedig hol máshol lehet ma mindenféle közhelyesség nélkül kimondani olyan dolgokat, hogy az élet egy limuzinút, és egyik szerepnek sincs több értelme a másiknál, mint egy eszement, szürrealista őrületben?