Kristen Stewart még a biztosítékot sem veri ki

2013.03.25. 9:45

Az Úton filmváltozata azoknak is élvezhetetlen, akik olvasták a regényt, és azoknak is, akik nem. Pedig az emberiség sajnos csak erre a két részre osztható.

Vannak megfilmesíthetetlen regények, még ha sokkal kevesebb is, mint ahányra ezt mondják. A Pi életé-nek például köze sincs a megfilmesíthetetlenséghez: minden oldalán érdekes dolgok történnek, látványos ötleten alapszik, a cselekmény izgalmas lehetőségeket rejt - attól, hogy drága az animáció, egy csónakon pedig nem tartózkodhat kamasz fiúból is meg tigrisből is élő példány (legalább is pár percnél tovább nem), még nem jelenti azt, hogy ne lehetne belőle nyugodtan filmet készíteni. Amiből nem lehet, az Jack Kerouac Úton-ja: nem is a "nem lehet", inkább az "egyáltalán nem érdemes" írja körül megfelelően a tényállást.

Forrás: Parlux
Úton | Sam Riley, Kristen Stewart és Garrett Hedlund

Az Úton címen kiadott, alaposan szerkesztett, megannyi szexuális tartalomtól megtisztított, más szóval cenzúrázott regényben csakúgy, ahogyan a nemrégiben olvashatóvá vált, Kerouac vágatlan és szertelen kéziratát tartalmazó "eredeti tekercsben" - nem történik semmi. Pár srác keresztül-kasul stoppol, vezet vagy buszozik az Egyesült Államokon, végül Mexikón, felszed egy-két nőt és szakít egy-két nővel. De ez a regény nem erről szól - ha ennyiről szólna, tized ennyien, sőt ezred ennyien se vették volna meg, pláne nem lett volna belőle kultregény.

Ez a több száz oldalas monológ részben azért nagyszerű, mert egészen különleges a nyelvezete, a stílusa, részben pedig azért, mert a Sal - az eredeti tekercsben Jack Kerouac - nevű narrátor világlátása, megállapításai, kommentárjai, hol szenvtelen, hol szenvedélyes megszólalása, az ő leírásaiból kibontakozó jellemek összetettsége révén végül egészen pontosan tud megragadni több sorsot, több életet úgy, ahogyan azt puszta cselekvésekkel nem lehetne. A regény hangulatfestő ereje, a sikeresen átadott életérzés miatt olyan pontosan ismerünk meg legalább két embert (a két főszereplőt, Salt és az ő Dean nevű barátját), ahogyan talán még ők sem ismerhetnék saját magukat.

Forrás: Parlux
Úton | Garrett Hedlund

Ezt pedig nem lehet filmen reprodukálni. Egy őrülten tehetséges rendező - rohanjuk kicsit előre: Walter Salles nem az - filmes eszközökkel szerencsés esetben és ihletett állapotban létrehozhat olyan mozgóképet, amely ugyanilyen hatást tud kiváltani, de egy ilyen, nyilván erősen álomszerű, a realizmusnak még a gondolatát is undorodva elvető filmnek az Úton legfeljebb ihletője lehetne. Ha viszont nem áll a producerek rendelkezésére ilyen tehetség, és a felkért rendező a regény cselekményére koncentrál, a megszokott narratívát használja, keblére öleli a realizmust, akkor abból aligha sülhet ki sokkal jobb próbálkozás, mint ez a jellegtelen, se íze-se bűze, Úton című csuklógyakorlat.

Ha sokkal jobb nem is, azért valamivel jobb még így is kisülhetett volna belőle. Ha például Salles és a forgatókönyvíró Jose Rivera nem akart volna görcsösen kigyomlálni mindent a könyvből, ami a józan ésszel megmagyarázhatatlan, hogy az utolsó szóig érthetővé tegyék az egészet a leggügyébbek számára is; mintha rettegtek volna szegény hülye néző reklamálásától egy-egy megmagyarázhatatlan rész miatt. (Mintha az életben minden veszekedés, minden vágy, minden érzés pontosan érthető és átlátható lenne, és soha senki nem találkozott volna még egyetlen kiismerhetetlenül kerge fickóval sem.) Így az ő kezeik közt az Úton egy ékegyszerű példabeszéddé silányodik egy fiúról, Deanről, aki még nem elég érett ahhoz, hogy tisztességes, felelősségteljes életet éljen, lehorgonyozzon egy nő mellett, és gyereket neveljen, hanem ezzel szemben nem bírja bulizás és utazgatás nélkül, nem követve író barátja, Sal példáját, aki a film végére decens hölggyel a karján, elegáns öltönyben siet hangversenyre, mert benőtt a feje lágya, ahogy azt kell.

Forrás: Parlux
Úton | Sam Riley és Alice Braga

Az most mindegy, hogy ez mennyire van vagy nincs (egyébként nincs) összhangban a könyvvel: ha egy rendezőnek elrugaszkodni van kedve az alaptól, áldás rá. A baj az, hogy ez így unalmas és eléggé érdektelen. Na meg ami a cselekmény összefoglalására igaz, az igaz a film összes momentumára is. Eleve érthetetlen, hogy mit látnak az emberek ebben az elvileg mindenkit élete megváltoztatásra, végtelen utazásokra és féktelenségre indító Deanben, mivel ez a figura a filmben éppen ugyanolyan, mint bárki más, vagy mint a srác, aki tegnap szembejött veled az utcán, vagy holnap fog elmenni melletted. Nem őrült a szónak sem a jó, sem a rossz értelmében (a könyvben mindkettőben az, de oké, hagyjuk a regényt), nem nagydumás, nem lehengerlő. Semmilyen.

Aztán: a filmben nincsenek szélsőségek, soha nincsen pénzhiány, soha nincsen nélkülözés, éhezés, a stoppolás is mintha valamiféle hippi szórakozás lenne csak - és akkor ennyit arról, hogy majd valami hangulattal, életérzéssel telne meg a moziterem. És nincsenek életszerű "logikátlanságok": egy könyves összehasonlítás ezt jól szemléltetheti. Dean élete szerelme, Marylou és a főszereplő Sal között végig erős szexuális vibrálás van, de a regényben sem Dean jelenlétében és kérésére, sem Dean távozása után nem jön össze közöttük a dolog - ahogy Sal megállapítja, ő csak kettejük kapcsolatának erősítésére volt jó. (A regény talán legérdekesebb, legéletszagúbb pontja ez.) A filmben ennek nyoma sincs: Sal és Marylou abban a percben egymásnak esik, amint Dean lelépett. Az: az élet. Ez: egy hollywoodi tinifilm.

Forrás: Parlux
Úton | Sam Riley és Garrett Hedlund

De Salles nem csak olyan dolgokat nem képes abszolválni, amikhez tényleg csodásan egyéni rendezői tehetség kéne, de olyanokat sem, amiket alighanem oktatnak a filmes iskolában. Sehogy sem találja (vagy nem is keresi? - még rosszabb) az eszközöket arra, hogy nyomatékot adjon egy-egy momentumnak, az egyik szerelmet a másik fölé emelje valahogyan, érzékeltesse az emberek állapotának változásait (bolond és még bolondabb, szétcsúszott és egészen szétesett), vagy a legegyszerűbbnél összetettebb érzéseket sejtessen. Így viszont, mivel a film tényleg nem szorítkozik másra, mint a regény cselekményére, az pedig ugye nemigen létezik, a filmben sem igen történik semmi. Emberek - vagyis nem különösebben tehetséges színészek és Kristen Stewart, aki szintén nem különösebben tehetséges, viszont nem is színész - autókáznak, összejönnek, dugnak, szakítanak, drogoznak, isznak, zenélnek.

Ami plusz van, az meg inkább bár ne lenne: némi butácska polgárpukkasztás ez csupán. A meztelen Kristen Stewart ráereszti a két ötcombú asszonyt Sam Riley és Garrett Hedlund félszemű bohócaira a kocsiban - ez a jelenet a film teljes marketingstratégiája -, máskor Hedlund és Steve Buscemi üvöltve hódolnak a meleg szex örömeinek, és kivillan néhány mell. (Más nem: ahhoz sem elég bátor ez a film, hogy felvállalja azt a botrányos tényt, hogy még a nők sem bugyiban kefélnek.)

Forrás: Parlux
Úton | Kristen Stewart

A regény rajongói tehát hoppon maradnak, mert a filmben a könyvjelenetek felének szolgai reprodukciója megvan ugyan, csak abból nincs semmi, ami miatt Kerouac művét szerették. Akik meg nem ismerik az Úton-t, csak pisloghatnak, hogy akkor ez most mi is, mert életérzésnek sovány, történetnek jelentéktelen, és bár a természetképei szépek, sajnos természetfilmnek sem elég jó, mert Amerika csodás botanikájából legfeljebb a vadkenderről lehet belőle megtudni ezt-azt. De hogy senki ki ne maradjon a társadalomból, még azoknak sem lehet elég jó a film, akik réges-régen olvasták a regényt, és akkor is utálták: ez az Úton a könyvvel szemben még billegő asztalláb alá sem jó támasztéknak.