A Ködben nem háborús thriller, hanem súlyos erkölcsi kérdéseket feltenni és megválaszolni próbáló erdőmélyi dráma, amelyből egyebek közt kiderül, hogy a katarzis a fegyverek közt olyan ritka vendég, hogy talán nem is létezik. Szergej Loznyica, az új orosz-fehérorosz sztárrendező fesztiválkedvenc filmje megérkezett a magyar művészmozikba.

Oroszországban mindig is nagy kultuszuk volt a háborús filmeknek, ami érthető, hiszen magát a második világháborút - avagy a nagy honvédő háborút - sem csak a szovjet időkben övezte mélységes, kikezdhetetlen tisztelet. A kelleténél kicsit egyszerűbben fogalmazva: az oroszok zömének szemében nem a kommunista hódítók iktatták ki Hitlert és a nácikat, és nem is Joszif Visszarionovics Sztálin, hanem az emberek maguk, iszonyatos áldozatok árán. A történelmi események 1990 előtti és utáni megítélésében vannak különbségek, de a lényeg, hogy a háború emlékének ápolása és értelmezése a kommunista rendszer összeomlása után sem maradt abba. Folytatódik ez a filmvásznon is, és bár egyes hangsúlyok eltolódhatnak, a téma feldolgozásának módjai mélyülhetnek, árnyaltabbá válhatnak, a megközelítés alapjában véve nem változik.

Forrás: Cirkó

Nem nagyon van mozi, amelyben a szovjet katona akár csak a nagyhatalmi csatározások játékszereként bukkanhatna fel, arról meg egyenesen szó sem lehet, hogy vérengző vadállatként hajkurássza az ártatlanokat a megszállt területeken. Nem mellesleg: nagyjából a későbbi fegyveres konfliktusokra, lokális háborúkra - Afganisztán, Csecsenföld, Dél-Oszétia - reflektáló újabb művekre is igazak a fenti állítások. Esetleg annyi kiegészítéssel, hogy a hősök itt - mint Alekszej Balabanov Háború vagy Fjodor Bondarcsuk A 9. század című, roppant népszerű munkáiban - nemcsak hősök, áldozatok is.

Mindazonáltal a szovjet időkben sem csak hamis eposzok születtek az 1941 és 1945 közötti borzalmakról és/vagy az össznépi helytállásról. Szergej Loznyica Ködben (V tumanye) című, a tavalyi cannes-i filmfesztiválon díjazott, ezen a héten hazánkba érkezett filmje láttán két előzmény is eszembe jutott hirtelen: Andrej Tarkovszkij Iván gyermekkora és Elem Klimov Jöjj és lásd! című művei. Utóbbi különösen passzol ide, nyilván, mert ugyanúgy a fehérorosz erdőkben, a partizánok közt játszódik, illetve, mert sokkal-sokkal sűrűbb világot ábrázol, mint a filmipar és -művészet háborús összteljesítményének átlaga. Érdekes még, hogy mindkettő alapjául jól ismert és nagyra becsült belorusz írók művei szolgáltak, Klimov Alesz Adamovics, Loznyica Vaszil Bikov írására épített.

Forrás: Cirkó

Szergej Loznyica munkásságát Magyarországon kevesen ismerhetik: a 49 éves rendező Fehéroroszországban született, előbb mérnöki diplomát szerzett, és már túl volt a harmincon, amikor a filmfőiskolát is elvégezte. Dokumentumfilmekkel kezdett, 2001-ben Németországba költözött. Első játékfilmjét 2010-ben forgatta német és ukrán pénzből, Ukrajnában, Mojo szcsasztye (magyarra inkább Az én szerencsém, mint Az én boldogságom címen fordítandó) címmel, amelyre nemcsak Cannes-ban kapták fel a fejüket a kritikusok, komolyat visszhangzott Oroszországban is. Többen nyíltan oroszellenes pamfletként értelmezték - köztük az idős és tekintélyes rendező, Karen Sahnazarov -, a szintén ismert kolléga, Andrej Zvjagincev ellenben az utóbbi évek legnagyobb orosz nyelvű durranását vélte felfedezni benne. A Ködben is nemzetközi együttműködés eredményeként születhetett meg - német, holland, lett, orosz és fehérorosz pénzeknek és erőfeszítéseknek hála -, és az előzmények után egyenes úton juthatott el a menő fesztiválokra.

Az új Loznyica-film valójában egy háromszereplős kamaradarab, csak nem négy fal között, hanem az erdők mélyén játszódik, 1942-ben, a náci megszállás idején. A német csapatok már Oroszország szívében járnak, egész Belarusz az övék, az élet a körülményekhez képest békésen zajlik, a rendet kollaboráns fehéroroszokból álló milícia tartja fenn, a lángot bujdosó partizánok őrzik. Szusenya, a faluban mindenki által becsült és tisztelt vasutas belekeveredik egy szabotázsakcióba, lebukik, de a németek ahelyett, hogy őt is felakasztanák három társával együtt, szabadon engedik. Egyrészt bosszúból, mert nem hajlandó besúgóként együttműködni velük, másrészt, hogy ily módon csalják csapdába a partizánokat, akik nem hagyhatják, hogy egy áruló - hiszen különben hogy engedhették volna el - életben maradjon.

Forrás: Cirkó

Ez még csak a kiindulópontja a további konfliktusok és fordulatok sorozatának, de többet nem árulok el, maradjunk annyiban, hogy történik egy és más, amire nem számít a néző. Ezzel együtt nem háborús thrillerről van szó, hanem súlyos erkölcsi kérdéseket feltenni és megválaszolni próbáló drámáról. A végére kiderül, hogy nagyok csak a kérdések lehetnek, a válaszok aligha, a katarzis meg olyan ritka vendég, hogy szinte nem is létezik.

A Ködben az a típusú film, amelynek már az első kockáiról süt, hogy minden rendben lesz vele, stílusban marad, nélkülözni fog minden túlzást és harsányságot. Csendes, visszafogott, lassú, szinte akciómentes, de feszültséggel és szikár, mégis szép képekkel teli két órára számítson, aki beül rá. Az általam ez ideig nem ismert színészek is kiválóak - ez már csak így szokás az oroszoknál -, és azt is csak halkan jegyzem meg, hogy az a bizonyos feszültség sokkal inkább intellektuális és morális, mint érzelmi. A torok nem szorul, a könnyek nem jönnek - de hát ahogy arra már utaltam, a belorusz erdőket messze kerüli a megtisztulás és az emelkedettség.