Az új évezred első éveinek legjobb filmjei közül kettő is eszünkbe juthat a Tajtékos napokról, hiszen Audrey Tautounak az Amélie csodálatos életét, Michel Gondry rendezőnek pedig az Egy makulátlan elme örök ragyogását nem sikerült soha felülmúlnia. Most végre mindketten kiléptek saját árnyékukból, ráadásul úgy, hogy Boris Vian regényének legújabb adaptációjával egyik emlegetett remekmű emlékét sem kellett megtagadniuk. A Tajtékos napok ugyanis bámulatos, pszichedelikus ötletorgia arról, hogy a szerelembe néha igenis belehal az ember. Kritika három héttel a magyar bemutató előtt.

Amikor bejelentették, hogy Michel Gondry, az Egy makulátlan elme örök ragyogása, Az álom tudománya és a kilencvenes évekből egy rakás kultikus videoklip rendezője készíti el Boris Vian klasszikusának új adaptációját, rögtön tökéletes kombinációra lehetett gyanakodni. Elvégre Gondry az említett munkáiban teljesen meggyőzően tudta ötvözni az infantilis látványelemekben tobzódó féktelen kreativitást a valódi érzelmekkel és úgy alakított ki jól felismerhető, egyedi vizuális stílust, hogy az nem ment a történetek kárára. Sajnos későbbi próbálkozásairól ez kevésbé mondható el és a Tekerd vissza, haver!, a Zöld darázs, majd a függetlenfilmes gyökerekhez való visszatérésnek szánt The We and the I kifejezetten fárasztóra sikeredtek és felmerült a sötét gyanú, hogy túl hamar kiáltottuk ki zseninek a francia csodabogarat.

Forrás: MTVA
Tajtékos napok | Audrey Tautou és Romain Duris

A Tajtékos napok láttán azonban az ember percek alatt újra emlékezni kezd arra, hogy miért is szeretett bele annak idején Gondry ellenállhatatlanul kattant stílusába. Valószínűbb tehát, hogy Gondry még mindig zseniális rendező, csak a forgatókönyvírást nem kellene minden áron erőltetnie. Boris Vian regénye azonban legalább olyan erős alapanyag, mint az Egy makulátlan elme... Charlie Kaufman által jegyzett forgatókönyve volt és Gondry nagyon szépen, elegánsan belevitte a saját stílusjegyeit anélkül, hogy bármit is át kellett volna írnia.

Michel Gondryhoz hasonló magas elvárások áldozata volt az utóbbi években Audrey Tautou is, akit Amélie-ként ismert és szeretett meg a nemzetközi nagyközönség, de a hazájában a filmsznobok sohasem bocsájtották meg neki az Amélie csodálatos élete káprázatos világsikerét. A többségnek tehát Tautou örökre Amélie maradt, de ez egyes francia művészlelkek szemében édeskevés; ők nem osztják a nemzetközi lelkesedést, mert szerintük a film szuvenírboltok Párizsát idézi, a város kulturális sokszínűségét figyelmen kívül hagyja és összességében hamis idillt sugall.


Tautou előtt mindenesetre megnyílt a nemzetközi áttörés lehetősége, de a rémes A Da Vinci-kód után a hollywoodi karrier elúszott, így maradtak a franciaországi kosztümös drámák és az Amélie árnyékában teljesen elsikkadt romantikus komédiák. A való életben kissé egy citromba harapott porcelánbaba benyomását keltő színésznőről egyre kevésbé feltételezte bárki, hogy vissza tud kapaszkodni az élvonalba és ő maga is meglepődött, amikor Gondry felajánlotta neki a Tajtékos napok női főszerepét. Azaz nem csak, hogy felajánlotta, de konkrétan egy kikacsintásokkal (például Tom Hanksre, Tautou partnerére A Da Vinci-kód-ban) teli képregényt rajzolt neki, hogy megnyerje a közös munkára. A színésznő a Premiere magazinnak azt nyilatkozta, hogy ő ugyan a Tajtékos napok-on nőtt fel, de mégis olyan bizarrnak érezte a felkérést "mintha Haneke akarna Sophie Marceau-val forgatni". 

A lényeg, hogy a Boris Vian - Michel Gondry párosítás telitalálatnak bizonyult és Audrey Tautou nemzetközi húzónévként való megnyerése is jó ötlet, hiába idősebb a regénybeli Chloénál és külső leírás alapján sem feltétlenül rá gondolna az olvasó. Hasonló szerencsés elrugaszkodás Omar Sy, az Életrevalók sztárjának szerepeltetése, aki most is olyan könnyed, a vászonról kicsattanó karizmát áraszt, hogy korrekt rendezői kontroll nélkül könnyedén lenyúlhatna minden jelenetet. A férfi főszereplő pedig Romain Duris, aki a Lakótársat keresünk-sorozatban (közvetlenül a Tajtékos napok után forgatták a harmadik részt, a Casse-tete chinois-t) már bizonyította, hogy remekül együtt tud működni Tautouval. Minden adott volt tehát, hogy a Le Monde által a huszadik század egyik legjelentősebb regényének kikürtölt Tajtékos napok-ból méltó adaptáció készüljön.

Forrás: MTVA
Tajtékos napok |  Romain Duris, Audrey Tautou és Omar Sy

Nem ez az első filmváltozat egyébként: 1968-ban Charles Belmont, 2001-ben pedig a japán Gő Riju filmesítették meg a különleges tüdőbetegségben szenvedő lány szerelmi történetét. A japán verziót nem láttuk, de a 68-as francia film bőven hagyott kívánnivalót maga után, főleg, hogy kifejezetten száraz, már-már realista módon közelített Vian szürreális elemektől hemzsegő novellájához, sőt, még az egereket is kihagyták belőle. Michel Gondry azonban élvezettel vetette bele magát a különleges látványvilág megteremtésébe egerestől-koktélkeverő zongorástól.

Az eredmény egy vizuális ötletorgia, ami a cselekményben hűen követi a regényt, de szinte minden kockában hozzá tud tenni pár olyan finomságot, amely láttán a könyv ismerői és a látványos filmek kedvelői is elégedetten kapkodhatják a fejüket. Pazar megoldás például, ahogy a betegszoba egyre megy össze, ahogy a szereplők rongybabalábakat növesztenek tánc közben, vagy ahogy a film tónusai a szerelem elvesztésének közeledtével fokozatosan egyre sötétebbek lesznek és a végén minden szabályosan fekete-fehér. Sikerül megragadni a történet időtlenségét is azzal, hogy a látvány egyszerre retró és futurisztikus, pár jelenetben pedig egyenesen pszichedelikus hatást kelt a temérdek bámulatosan bizarr ötlet tobzódása.

Forrás: MTVA
Tajtékos napok | Aissa Maiga, Gad Elmaleh és Charlotte Lebon

Külön diadal, hogy Gondry a Hollywoodban túlhasznált CGI-trükkök nélkül dolgozott, filmje mégis irtó drágának néz ki és megkockáztatom, hogy még a 3D is jól állna neki (amitől feltehetően pont a bóvlinak kinéző Zöld darázs tántoríthatta el). Kattant ötletekből és vizuális bravúrokból bőven akadt elég persze Gondry kevésbé sikerült filmjeiben is, ezért minden azon állt vagy bukott, hogy Boris Vian szürreális világának megkreálásán túl a tragikus szerelmi történetet is sikerül-e hitelesen átültetni a vászonra. Biztos vagyok benne, hogy a Tajtékos napok az átlag mozinéző számára túl elvont lesz és hiba is lenne félretájékoztatni a közönséget, hogy azt higgyék, egy bájos, bohókás, francia szerelmesfilmmel van dolguk.

A Tajtékos napok tele van bájos-bohókás-franciás momentumokkal, de alapvetően mégis egy olyan párról szól, akiknek a lány halálos betegségével kell megküzdenie. A tüdőben burjánzó növény, amelynek hatását a beteg köré helyezett virágokkal lehet enyhíteni, lehet, hogy az elképzelhető legcukibb metafora a rákra, de Gondry nem sunnyogta el a tragikus végkifejletet. Filmje így valóban emlékeztet az aranyos ötletekben az Amélie-re és az abszurd fordulatokban az Egy makulátlan elme örök ragyogásá-ra, de végeredményben sokkal sötétebb, lehangolóbb és fájdalmasabb filmélmény, mert szembesít azzal, hogy a szerelem, így vagy úgy, de csak egyféleképpen érhet véget.

- - - - - - - - - - - - - - -

A Tajtékos napok-at Brüsszelben láttuk, a magyar mozikban május 23-tól vetítik.