Aki mesterművet várt, magára vessen, aki pedig egy új Moulin Rouge!-t, örüljön, hogy nem kapta meg. Baz Luhrmann A nagy Gatsby-je nagyon tisztességes, szinte minden igényt kielégítő filmadaptáció - de annál nem több.

F. Scott Fitzgerald nagyon tudta, hogyan lehet a végsőkig és kicsit még azon is túl fokozni az olvasók várakozását a nagy Gatsbyre, a regény főhősére, a húszas évek New Yorkjának leghíresebb figurájára - és azzal is ugyanennyire tisztában volt, hogyan lehet kigáncsolni és aztán jóízűen kiröhögni a felajzott olvasóközönséget. A könyv első hatvan oldalán ugyanis legfeljebb csak távolról és sötétben látni a címszereplőt, miközben mindenki egyre vadabb pletykákat mond el róla, hogy az ember már ne is tudja elképzelni a hős hatalmasságát vagy legendás romlottságát. Aztán amikor a narrátor - és az ő révén az olvasó - először találkozik vele, fel sem ismeri, azt sem tudja, hogy egy ideje már hozzá beszél, és Gatsbynek úgy kell exkuzálnia magát, hogy még nem mutatkozott be. (A világirodalom talán valaha volt legérdekesebb belépője ez.)

Forrás: InterCom
A nagy Gatsby | Leonardo DiCaprio

Hát ez filmen nem mutatna valami jól - és Baz Luhrmann pontosan tisztában is van ezzel. Filmjének az ominózus belépőjelenetében hol a fényűző parti képeit látjuk, hol a házigazdát lábtól felfelé fokozatosan bemutatva - és amikor a kamera az archoz ér, Leonardo DiCaprio kimondja, hogy "én vagyok Gatsby", a háttérben kilövik a látványosan szétrobbanó tűzijátékokat. Ahogy Luhrmann tökéletesen kifordítja Fitzgerald ötletét, ahogy pontosan megteremti az irodalmi belépő - ha ellentétes eszközökkel is, de - ugyanolyan hatásos filmes variációját, az egészen nagyszerű: abban felcsillan a tehetség ígérete. A tehetségé, amely nem azonos a jó képességek meglétével, a profizmussal, az ügyességgel, az ötletességgel, de még ezek együttesével sem. És amelynek birtoklásáról Baz Luhrmann engem - szemben a Moulin Rouge! népes rajongótáborával - mindeddig nem győzött meg.

És nem győz meg A nagy Gatsby-vel sem - amely "csak" egy jó képességű ember által profin, ügyesen és ötletesen megrendezett, nagyon tisztességes és a legtöbb igényt kielégítő regényadaptáció, nem egy olyan kisebb gyengeséggel, amelyek azért meggátolják, hogy magasan kiemelkedjen a jó filmek közül, és csúcsaival megkapargassa a mesterművek talpát.

Forrás: InterCom
A nagy Gatsby | Carey Mulligan

A regényadaptációról mint műfajról Luhrmann például semmiképp sem mond el sok újdonságot: egy meglehetősen elcsépelt ötlettel a narrátor, Nick egy pszichológusnak számol be a múltban Gatsbyvel és baráti körével megesett eseményekről, és a doktor tanácsára kezdi leírni emlékeit. Így aztán amit a rendező nem tud vagy akar lineáris cselekményvezetéssel és egészen realista eszközökkel érzékeltetni, azt Nick egyszerűen "felolvassa". Ez persze nem tesz rosszat a filmnek, mégis elegánsabb lehetne, ha Tobey Maguire eljátszaná, és nem elmondaná például, hogy mikor rendül meg a bizalma Gatsbyben, és mikor nyeri vissza azt. Meg aztán Luhrmann tartja magát az olyan tömegfilmes alapszabályokhoz, hogy ha valami fontos a történetben, azt túl azon, hogy érthetően kell ábrázolni, még egyszer az egyik, aztán később egy másik szereplővel is ki kell mondatni. És a rendezőt azért azzal sem lehet megvádolni, hogy önérzetesen és kitartóan messzire kerülné a giccset - ha nem is merészkedik benne olyan mélyre, hogy az már fájjon.

Igaz, aki zseniális filmtörténeti mérföldkövet várt A nagy Gatsby-től, az magára vessen, elvégre senki nem ígért ilyesmit. Túlzó elvárások nélkül pedig máris jóval nehezebb csalódni. Hiszen Luhrmann filmje igazán hangulatos és látványos adaptáció, nem egy remek színészi alakítással és Fitzgerald történetének szinte betűhű tolmácsolásával. Ez az a fajta filmadaptáció, amelyben még a pontok és a vesszők is vászonra kerültek, ami ez esetben nemcsak azért igaz, mert a film tényleg a lehető legteljesebb mértékben szóról szóra követi a regényt (talán egyetlenegy technikai jellegű, jelentéktelen egyszerűsítés van benne), de azért is, mert az emlékeit leíró Nick meg a film grafikusának jóvoltából a szöveg tényleg igen gyakran megjelenik a vásznon a maga konkrétságában.

Forrás: InterCom
A nagy Gatsby | Carey Mulligan és Leonardo DiCaprio

Az egyszerű bróker, Nick New York külvárosába költözik, a dúsgazdagok tőszomszédságába, szembe unokatestvérével, a gyönyörű Daisyvel és az ő csélcsap férjével, Tommal. Szomszédja Jay Gatsby, akiről idővel kiderül, hogy öt évvel korábbi romantikus érzései mit sem csitultak Daisy iránt, és emiatt szeretné visszahozni azt, ami elmúlt, mert őszintén hisz benne, hogy ez lehetséges.

A húszas évek gazdagsága és a gazdasági világválság az alsóbb rétegeken már érezhető szele, Gatsby mesés báljai, a csodálatos sportautók, az estélyik, a kastélyok mind fényes lehetőséget adnak a remek látványvilágra - és Luhrmann mindezt ki is használja. Pazar kosztümorgia ez a film, olyan színkavalkáddal, hogy a szivárvány a nyári égbolton ehhez képest hangyafoci a lepukkant Junoszty-tévén, és olyan belső felvételekkel, hogy az Enteriőr magazin teljes évadját meg lehetne tölteni csak A nagy Gatsby-ből származó jelenetfotókkal.

Forrás: InterCom
A nagy Gatsby | Elizabeth Debicki és Tobey Maguire

Mindez persze nem érvényesülhetne igazán, ha nem volna olyan hangulatos a film a sajátos századelős "autós üldözésekkel", a regényben leírt vidékek lenyűgöző életre álmodásával (a legizgalmasabb nem is a fényűzés, hanem a New Yorkot a gazdagnegyedtől elválasztó salaksivatag), na meg persze a grandiózus bálokkal. Luhrmann persze nem bírja megállni, hogy újra elővegye, ami a Moulin Rouge!-nál már bejött, és modern zenét kever a korhű hangulat alá, de ilyen kis mennyiségben - na meg az elképesztő koreográfiával kiegészülve - ez nagyon jót tesz a filmnek, ami így nem is válik olyanná, mint amilyen a Moulin Rouge! volt (mintha Tímár Péter egy Tapsi Hapsi-epizódot rendezett volna az Operettszínházban). Ám az nagy csalódás, hogy még az a rendező is, akiről elsőként mindenkinek a filmzene szó ugrik be, máskor ugyanolyan hatásvadász, klisés és milliószor hallott aláfestő zenéket használ, mint a legutolsó romantikus film a feltörekvő tévécsatornák vasárnap kora délutáni műsorsávjában.

A film sikeréért tett nagy erőfeszítéseket azonban mérhetetlen igazságtalanság lenne csak Luhrmann vagy F. Scott Fitzgerald számlájára írni - A nagy Gatsby nagyságáért legalábbis igen sokat tesz Leonardo DiCaprio is, aki talán még sosem volt ennyire sokszínű: itt egy filmen belül játszik szemérmetlenül hiteles nagyvilági gengsztert, a naiv szerelemtől szinte kisgyerekké váló romantikus hőst és nagyformátumú filantrópot. S mindezek végig egyszerre is jelen vannak a játékában, miközben tartózkodik a túlzásoktól - nagyszabású alakítás az övé. Carey Mulligan (Daisy) sem marad el tőle sokban, ami a hitelességet illeti: szép, ahogy tipródik az önérzete, a társadalmi elvárások és a vágyai között, de még szebb, ahogyan megtörik ebben a küzdelemben.

Forrás: InterCom
A nagy Gatsby | Carey Mulligan, Joel Edgerton és Leonardo DiCaprio

A többiek leginkább egy-egy jellemvonás kitartásáért felelősek, és nem is vallanak benne kudarcot, az egy Tobey Maguire-t (Nick) kivéve: ő az elsőtől az utolsó percig olyan képet vág, mint aki épp rendkívül meg van döbbenve egy mindenki más számára jelentéktelen dolgon. Egy jelenetben kellene igazi és kirobbanó érzelmeket mutatnia, arról viszont nehéz olyan mondatot megfogalmazni, amelyben nem szerepel a "nevetséges" szó, így ezt inkább hagyjuk is.

Baz Luhrmann keze közt A nagy Gatsby inkább szól a szerelemről és az amerikai álomról, mintsem arról, amit - legalábbis számomra - leginkább jelentett a regény: egy mindenki által félreértett, sok jó közt a legrosszabbként kezelt, miközben mindenki mással szemben egyes-egyedül tiszta ember sorstragédiájáról. Ha nem is erre hegyezi ki a történetet, Luhrmann azért ezt az értelmezést is lehetővé teszi, szép, de nem giccses lezárást adva filmjének, ráadásul okosan rávilágítva a cím értelmére (amiben a "great" inkább nagyszerűt, mintsem nagyot jelent). Na tessék, így aztán nekem sem kellett csalódnom.