A francia válás nehezebb, mint az iráni

Vágólapra másolva!
Két évvel a nyugodtan remekműnek nevezhető Nader és Simin után az iráni Asghar Farhadi megcsinálta első külföldön forgatott, francia nyelvű filmjét, a Le passé-t (A múlt), amelyet a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában mutattak be péntek reggel. Izgalmasnak és egyben rizikósnak tűnt, hogy a Le passé ugyanazzal a témával foglalkozik, mint a Nader és Simin: egy házaspár válásával. Mint kiderült, a két filmben még sokkal több közös van, mint az alaptéma.Bérénice Bejo és Ali Mosaffa a Le passé-banA válófélben levő Ahmad (Ali Mosaffa) és Marie (Bérénice Bejo) közt, bár négy éve nemcsak külön élnek, hanem két különböző országban (Marie Párizsban maradt, iráni férje visszaköltözött Teheránba, miután szakítottak), még mindig megmaradt valamiféle intimitás, ez rögtön nyilvánvaló abból, ahogyan egymásra néznek-mosolyognak a reptéren, amikor Ahmed megérkezik, hogy véglegesítsék a válást. Ez az, amihez Farhadi csodálatosan ért, és most kiderült, hogy zsenije külföldön is működik: a színészek teljesen természetesek, millió apró emberi gesztusuk van, fel sem merül, hogy szerepet játszanak.Marie új családja meglehetősen bonyolult: Marie új párjával, Samirral (Tahar Rahim), két lány- és egy fiúgyerekkel él egy fedél alatt. A két lány Marie-nak egy Ahmedet megelőző kapcsolatából született, a kisfiú Samiré. Ahmed megtudja, hogy a tizenhat éves nagylány és Marie közt pár hónapja pattanásig feszült a viszony, és ahelyett, hogy gyorsan aláírná a válási papírokat és hazautazna, belekeveredik Marie új életének borzasztó bonyolult problémáiba. A helyzet lényegében ugyanaz, mint a Nader és Simin-ben: a válófélben levő párnak együtt kell megoldania egy erkölcsileg és érzelmileg is rengeteg nehezen megválaszolható kérdést felvető, szó szerint emberpróbáló helyzetet ahhoz, hogy továbbléphessenek. És mindkét filmben azt kell szem előtt tartaniuk, hogy ne tegyék tönkre egy minden rezdülésükre érzékeny kamaszlány életét.Bérénice Bejo és Tahar Rahim a Le passé-banAmikor Mosaffa és Bejo van a vásznon, a film csodálatos. Megint azt érezni, amit a Nader és Simin-nél, hogy a rendező és színészei úgy töltik meg élettel a filmet, hogy ha csak a lakásfelújítás és a gyereknevelés gyakorlati kérdéseit boncolgatná két óráig, azt is szívesen néznének, mert él, lüktet, lélegzik az egész úgy, ahogy kevés film. Amikor viszont Marie és Samir kapcsolatába látunk bele, az már sokkal kevésbé meggyőző. Nincs igazi kémia a két színész közt, ami a sztori előrehaladtával részben magyarázatot is nyer, de mégis el kéne hinnünk, hogy ez a két ember ilyen vagy olyan okokból, de egymásra talált, és éppen közös életet terveznek. Közben pedig Rahim úgy jön-megy, mintha egy másik filmből keveredett volna ide véletlenül, és most látná életében először a többi szereplőt.Tahar Rahim, Bérénice Bejo és Ali Mosaffa a Le passé-banEgyre súlyosabb titkok és vétségek tárulnak fel, de ahelyett, hogy nekünk is egyre inkább elszorulna a torkunk, azon vesszük észre magunkat, hogy egyre kevésbé involválódunk az érzelmi helyett technikai kérdések felé eltolódó sztoriban. Hosszú időt tölt azzal a film, hogy kibogozza egy bizonyos, sorsdöntő email pontos útvonalát, de a ki, kinek, hogyan küldte, és egyáltalán elolvasták-e kérdések parodisztikusan kilógnak ebből a filmből, és megnehezítik, hogy átéljük a szereplők szenvedését. Ennek az utolsó, béna krimibe hajló szakasznak a kigyomlálásával erősebb film lett volna sokkal a Le passé, de a film első fele miatt még így elmondható, hogy Farhadi nem bukott bele abba, hogy exportálta a tehetségét.
Vágólapra másolva!