Mindenki nyugodjon meg, lesz para

A dán film új generációjának higgadt fenegyereke, Tobias Lindholm már első önálló rendezésében megmutatja, hogy mindent tud a mesterségről, amelyre idősebb kollegái tanították őt, és a kilencvenes években a világnak a kézi kamerával készült filmekre érzékenyebb felét. Az Emberrablás mégsem egy dogma-film, hanem egy autonóm alkotó munkája, aki a legjobb és legsötétebb dán hagyományokból dolgozik.

Unásig ismert tény, hogy a dán film az utóbbi két-három évtizedben megkérdőjelezhetetlen teljesítményekkel járult hozzá a világ filmművészetéhez. Érdemes elgondolkodni azon, hogy mi a titok, hogy lehet, hogy egy olyan kis országban, mint Dánia ennyi kiváló rendező, operatőr, színész, stb. fér el egymás mellett. Azt hiszem itt az "egymás mellett" a kulcsfogalom: vagyis inkább az "együtt", hiszen ma már nem csak az olyan rendezőóriások jelentik a jéghegy csúcsát, mint Lars von Trier és Thomas Vinterberg, de az utánpótlás, az új nemzedék is jól láthatóan a felszínen van.

Forrás: Vertigo Média Kft.

Egyik legerőteljesebb, a dán film sötétebbik vonulatának élmezőnyéhez sorolható Tobias Lindholm sem a semmiből jött. A skandináv ország filmes - filmipari, filmművészeti - struktúrája, illetve jól szervezettsége egyrészt kitermeli, másrészt fenntartja a legtehetségesebb alkotókat. E struktúrának nem csak a kiváló filmes iskola/iskolák és a kilencvenes években a Dogma 95 mozgalommal befutott kultrendezők a fundamentumai, de a minden szempontból minőségi dán filmsorozatokon is, mint például az egyesült államokbeli remake-jével (The Killing) sikert sikerre halmozó krimi, a Forbidelsen, vagy a Borgen című BAFTA-díjas politikai sorozat, amelynek éppen most készül az amerikai változata.

Ez utóbbiban kulcsszerepet játszott a most 35 éves Lindholm, hiszen húsz részében működött közre forgatókönyvíróként. Írói karrierje tehát némileg megelőzte a rendezőit, és itt elég a Vinterberggel közösen írt Submarinó-ra, vagy az idén nálunk is bemutatott, és Mads Mikkelsennek Cannes-ban a legjobb színész díját hozó A vadászat-ra gondolni, amit szintén közösen írtak. A fiatal filmes első rendezése, az R (2010) is a kollaboráció mintapéldája: Michael Noerrel közösen írta és rendezte. Mindebből jól látszik, hogy valami jól megy Dániában, ha nem csupán egyéni produkciókban - rendezésben, vagy forgatókönyvben - , hanem közösen filmben gondolkodnak.

Forrás: Vertigo Média Kft.

Mindemellett Tobias Lindholm elsősorban forgatókönyvíróként tekint magára, aki kétévente rendez egy filmet. Első önálló rendezése, az Emberrablás az előzmények ismeretében megfelel a vele szemben támasztott elvárásoknak. Ha nem ismerjük az előzményeket, akkor pedig megfelel a jó dán filmekkel szemben támasztott elvárásoknak, vagyis a fiatalember mindent tud arról, hogyan meséljen el egy történetet egy kézi kamera és a színészek segítségével.

Ez a történet az Emberrablás esetében igen egyszerű: a szomáliai partoknál kalózok ejtik túszul a dán tulajdonú Rozen teherszállító hajót és legénységét. Megkezdődik a hónapokig tartó tárgyalás az emberrablók - pontosabban a tolmácsuk (Abdihakin Asgar) - és a koppenhágai irodában ülő cégtulajdonos, Peter C. Ludvigsen (Soren Malling) között. Míg a fókusz eleinte Mikkelt (Johan Philip Asbaek), a hajószakácsot követi, a film második felére fokozatosan áttevődik a tárgyalást vezető vezérigazgatóra, aki minden hagyományos ellenkezésünk ellenére, hogy tudniillik ő lenne a nagytőkés kizsákmányoló, akinek csak a haszon számít, míg szemében az emberélet egy feltépett heringesdobozt sem ér, megszerzi a szimpátiánkat.

Forrás: Vertigo Média Kft.

Ahogy a rendező egy interjúban nyilatkozta az amerikai és az európai filmek közötti különbséget firtató újságírói kérdésre, az amerikai filmekben a személy elsősorban polgár (sheriff, elnök, vagy cégvezető), míg az európai - és különösen a dán - filmekben inkább ember, aki mondjuk éppen válik és eközben old meg egy gyilkossági ügyet. Ebből a szempontból, ahogy azt maga Lindholm is elismeri, az Emberrablás inkább "amerikai" film, hiszen a szereplők itt amellett, hogy férjek és családapák, elsősorban hajószakácsok, cégvezetők, és kalózok. A film kizárólag munkahelyi környezetben mutatja be a karaktereket, ebből következik, hogy ritkán látjuk családtagjaikat, feleségeiket, inkább csak halljuk őket a telefonbeszélgetések közben.

A filmnek és a nézőnek kimondottan jót tesz a csipetnyit felülstilizált dokumentarista vizualitás, amely egyszerre teszi nyomasztóvá - vagyis növeli a feszültséget - és elviselhetővé a produkciót. A színészi játék minden esetben egészen kiválóan sikerült, ami a mesterségbeli tudás mellett nyilván éppen a dogma-hagyományoknak is köszönhető, amely sokkal nagyobb szabadságot hagy a színészeknek, mint a szoros emberfogást használó színészvezetés, így még a thrillerekben és krimikben is felszabadultabb játékot láthatunk, ami persze a végeredményt is többnyire felfelé emeli meg.

Forrás: Vertigo Média Kft.

Az Emberrablás hibátlan film, amelyben minden a helyén van, mint egy gyógyszertárban. A tengerészeti túszszakértő (Gary Skjoldmose Porter) a valós életben is tengerészeti túszszakértő, bár amatőrsége egyáltalán nem látszik meg a játékán, sőt, az egyik jelenetben kivillanó tetoválásait látva, éppen arra gondoltam, hogy biztosan így nézhet ki egy igazi túsztárgyaló.

Mindamellett, hogy izgalmas filmre ül be, aki megnézi az Emberrablás-t, fontos kérdésekkel is kénytelen lesz szembesülni. Miben áll a felelőssége egy vezetőnek mikro- és makroszinten? Mi a felelőssége a társadalomnak? Vajon megérett-e a pusztulásra az a világ, amelynek egyik felén dollármilliókról döntenek percek alatt, míg a másik felén ölni is képesek a megélhetésért, ahol a kalózkodás csak egy szakma?