A punci a pénznél is nagyobb hatalom

2013.06.06. 13:56

A Transz egy halálosan profin felépített thriller, tényleg meglepő csavarokkal. Danny Boyle megint bevisz minket a susnyásba, és mi megint élvezzük.

Vannak rendezők, akiknek azért szeretjük a filmjeit, mert annyira életszerűek a szituációk és a figurák, amiket bemutatnak, hogy rögtön magunkra ismerünk bennük. Danny Boyle nem ezek közé a rendezők közé tartozik. Az ő zsenijének mindig is az volt a lényege, hogy felfokozott valóságokat, stilizált világokat teremt, amik beszippantják az embert és borzasztó erős hatást váltanak ki, és közben eszünkbe sem jut számon kérni rajta a valószerűséget. Pont a megtörtént eseten alapuló 127 órá-ban fokozta ezt a végletekig: egy sivatagban rekedt ember ötnapos szenvedését tudta színes-szagos-pörgős videoklippé tenni. És ott sikerült neki még az a bravúr is, hogy másfél órányi féktelen száguldás végére odabiggyesztett egy hatásos, érzelmes befejezést.

Forrás: InterCom
Vincent Cassel, James McAvoy és Rosario Dawson a Transz-ban

Boyle új filmje, a Transz című thriller hasonló felépítésű, de itt sokkal bonyolultabb történettel, több figurával és komplexebb érzelmi végkifejlettel zsonglőrködik. A tipikus Boyle-os kezdés rögtön behúz: a főhős, Simon (James McAvoy) narrációja magyarázza gördülékenyen a műkincsrablás fortélyait, megszólal a zene, és máris egy profin koreografált festményrablásba csöppenünk. Ha nem is dübörög annyira az adrenalin, mint a Trainspotting nyitójelenete alatt, azért felkap minket a lendület, Boyle megint visz minket magával az újabb fantáziavilágába.

Forrás: InterCom
Rosario Dawson a Transz-ban

Az egyik aukciósháznál dolgozó Simon segít Francknek (Vincent Cassel) és embereinek elrabolni egy minimum 25 millió fontot érő Goya-festményt, de átvágja a társait, és elrejti valahova a képet. A gond csak az, hogy a rablás során Franck lezúz egy hatalmasat Simonnak, aki a súlyos fejsérülés miatt amnéziás lesz, és nem emlékszik, hova dugta a képet. Miután Franckék látványosam megkínozták Simont, és meggyőződtek róla, hogy tényleg nem emlékszik semmire, elküldik hipnoterápiára a lágy hangon duruzsoló, szexis Elizabeth Lambhez (Rosario Dawson), hátha ott elő tudják bányászni az agyából az elásott információt.

Forrás: InterCom
Vincent Cassel és James McAvoy a Transz-ban

Boyle egy egyre zavarosabbnak tűnő, de roppant szórakoztató útvesztőben vezet minket kézen fogva, szép sorban mindegyik szereplőről elhitet velünk valamit és annak ellenkezőjét is, hogy végül több, tényleg meglepő csavarral zárja le a történetet, amiről első filmje a Sekély sírhant is eszünkbe juthat. Közben egy elemelt valóságban vagyunk, amit a hallucinatórikus jelenetek mellett a belső terek is jeleznek: a legtöbb időt Simon, Franck és Elizabeth lakásában töltjük, amelyek nemcsak jómódról árulkodnak, hanem mind olyanok, mintha álmodnánk őket, folyamatosan érezzük, hogy valami nem stimmel, de nehéz megfogalmazni, hogy mi is az. Boyle állandó operatőre, Anthony Dod Mantle megint brillírozik, furcsa beállításokkal, megdöntött kamerával, üvegfalak, rácsok és keretek mögül fényképezett szereplőkkel távolítja a realitást, és emlékeztet minket folyton arra, hogy filmet nézünk.

Forrás: InterCom
Rosario Dawson a Transz-ban

A titokzatoskodó történetet Boyle teleszórja explicit, hatásvadász vizuális elemekkel. Ahogy korábbi filmjeiben, most is élvezettel dob be gyomorforgató testi képeket, vért, kínzást, rothadást, agyvelőt, de miután gyomorba vág, mindig jelzi, hogy ezeket sem kell komolyan vennünk: a vér után vörösbort mutat, az agyvelő után ketchupot, csak játszik velünk, amit egy fejbelövést követő szürreális, mesteri számítógépes trükkel tesz egészen egyértelművé. És igen, Dawson meztelen, hipnotikus punciját is megkapjuk, ami itt azt a régi bölcsességet igazolja, hogy a szex még a pénznél és a fegyvernél is nagyobb hatalom.

Forrás: InterCom
Rosario Dawson és James McAvoy a Transz-ban

Bár marad egy-két ellentmondás a sztoriban, a film egy nagyon ügyesen felépített konstrukció, tele az igazságot finoman jelző, de csak utólag értelmezhető vizuális, verbális és zenei jelekkel, amiket a két író, John Hodge és Joe Ahearne (a Transz az ő 2001-es tévéfilmjének a remake-je) nagyon elegánsan helyez el. Boyle minden eddiginél komolyabban hazardíroz: az erős stilizáltság miatt figuráit most sem tekintjük élőlényeknek, izgalmas rejtvényfejtésben, nem pedig lélektani drámában veszünk részt, a végén váratlanul mégis érzelmekkel bombáz minket. Ha nem vesztünk el teljesen az útvesztőjében, még meg is rendülünk.