Melyik a legjobb zombifilm?

2013.07.07. 22:00

A Z világháború tényleg székhez szögezett minket, pedig nem vagyunk kimondott zombirajongók. Erről eszünkbe jutott, hogy darabolás ide, hullagyalázás oda, igazi remekművek is akadnak a zombifilmek műfajában. Rögtön el is kezdtük keresni a legjobbakat. A spanyoloknak elég volt egy kézikamera és egy körlépcső, hogy félelmünkben kiugorjunk a fotelből, Peter Jackson annyi művért öntött szét, hogy ránk is fröccsent, Cillian Murphy-ben pedig megtaláltuk a zombiapokalipszis utáni idők legszimpatikusabb hősét. Itt a tíz film, amelyek miatt szeretni fogod a zombikat.

 

10. Holtak hajnala (Dawn of the Dead, 2004)
Rendező: Zack Snyder

Holtak hajnala Forrás: UIP Dunafilm

Sokat elmond Zack Snyder munkásságáról, hogy ő rendezte ugyan a kultikus Watchmen adaptációját, illetve az új Supermant is, de mindmáig a 2004-es Holtak hajnala a legjobb filmje. Aki eddig azért nem adott esélyt ennek az alkotásnak, mert a zsáner egyik legnagyobb klasszikusának a remake-je, az egy profin összerakott, végig feszült és élvezetes horrortól fosztotta meg magát. A készítők meg sem próbálták az eredeti mű társadalomkritikáját átültetni a mába, és inkább arra összpontosítottak, hogy a film belezős, illetve akció vonulata működjön. A Holtak hajnala a 21. század tempójához igazítva küldi rá az emberiségre a zombiinváziót. Kevesebb duma, több vérengzés.

A legszembetűnőbb hasonlóság a '78-as eredetivel, hogy ismét egy plázában találnak menedékre az emberek. Szerencsére a karaktereket sem hanyagolja el a film, és az akciók szüneteiben is akadnak emlékezetes pillanatok, például a mindig hidegvérű férfi vallomása arról, hogy mi a foglalkozása, vagy a rendőr sakkmeccse a szomszéd háztetőn rekedt túlélővel. Nem bűvészkedik a műfajjal a Holtak hajnala. Pontosan azt szállítja, ami először jut eszünkbe a zombifilm szó hallatán, azt viszont pontosan, hiba nélkül.

* * *

9. Eleven testek (Warm Bodies, 2013)
Rendező: Jonathan Levine

Eleven testek Forrás: Pro Video

Szerencsére a zombifilm nem olyan, mint a lángos, hogy csak egyféleképpen ízletes, mégpedig sajtos-tejfölösen, hanem eredményesen lehet vele kísérletezgetni. A Dead Snow-ban náci élőhalottak terrorizálják az embereket, a Dance of the Dead egy tipikus szalagavatós tinifilm, csak éppen zombik táncolnak a középiskola nagytermében, az Eleven testek pedig azt a bravúrt hajtotta végre, hogy a Rómeó és Júliá-t mesélte újra a zombifilm mitológiájának ötletes felhasználásával. Az emberekre vadászó zombisrác (Nicholas Hoult) első látásra beleszeret Julie-ba (Teresa Palmer), így ahelyett, hogy az éhségét enyhítené, inkább megmenti a lányt életét, és elcipeli az otthonába, egy utasszállító repülőgép belsejébe.

Ahhoz persze, hogy működjön a film, jelentős változtatásokat kellett eszközölni a zombik tulajdonságain. Az Eleven testek-ben az érzelmek képesek legyőzni a halált, és megtörténhet az a csoda, hogy egy élőhalott szíve újra megdobban. Igen, ez egy műfajához képest botrányosan naiv és életigenlő film, de pont ez a varázsa: a többi zombifilmtől eltérően itt megtalálják az újrakezdés biztos módját az apokalipszis után. A Zombieland-del ellentétben még a frappánsnak szánt kikacsintások, popkulturális utalások sem tengenek túl az Eleven testek-ben. Pontosan annyi van, amennyi elégséges ahhoz, hogy könnyedén lehessen azonosulni a főszereplő fiatalokkal.

* * *

8. A pokol hét kapuja (The Beyond, 1981)
Rendező: Lucio Fulci

A pokol hét kapuja Forrás: Ultrafilm Kft.

A Zombi nagy sikere után Lucio Fulci gyors egymásutánban leforgatott még három zombifilmet. Ezek közül A pokol hét kapuja került fel a listára, mert egyrészt tobzódik az olasz rendezőre jellemző explicit erőszakábrázolásban, másrészt ebben a filmjében jelenik meg legtisztábban Fulci azon törekvése, hogy elszakadva a hagyományos történetmesélés kötöttségeitől, horrorjelenetek laza füzéréből álló rémálommal sokkolja a nézőit. Koherens cselekmény híján, az egyedülálló hangulata teszi felejthetetlen élménnyé A pokol hét kapujá-t. Rögtön az első jelenetsorban csónakokon érkeznek parasztok egy louisianai hotelbe, hogy ott brutálisan meggyilkoljanak egy festőt. Láncokkal ütlegelik - Fulci kamerája mintha csak élvezkedne a látványban, mindannyiszor rázoomol a frissen nyílt sebhelyekre -, aztán kiszögezik, oltott mésszel leöntik, és végül befalazzák a szerencsétlent.

Fél évszázaddal később, egy vízvezetékszerelő megtalálja a festő holttestét, és ezzel megnyitja a Pokol egyik kapuját a hotel pincéjében. Az idő előrehaladtával egyre megmagyarázhatatlanabb események történnek: tarantulák falják fel az egyik szereplő arcát a könyvtárban, zombik bukkannak fel a legváratlanabb helyeken, az egyikük még Fulci karrierjét végigkísérő mániáját is beteljesíti, és kinyomja az egyik szereplő szemét. A filmre a koronát a hihetetlenül lehangoló befejezést teszi fel. Végképp kihullik a racionalitás védőhálójából a két főszereplő, és előbb a térben, aztán a dimenziók között ugrálva egy olyan helyre kerülnek, ahonnan nincs menekvés.

* * *

7. Holtak hajnala (Dawn of the Dead, 1978)
Rendező: George A. Romero

Holtak hajnala Forrás: Anchor Bay Entertainment

Ahogy Fulci, úgy Romero nélkül sincs zombilista. És tévedés ne essék, nem tisztességből került be a legjobbak közé a Holtak hajnala. Az egy dolog, hogy Az élőhalottak éjszakája mellett ez a film tett talán a legtöbbet a műfaj népszerűvé válásáért, illetve a szabályrendszerének a kialakulásáért, de ha mindezt félretesszük, akkor is egy remek filmet kapunk, azóta már sokszor elismételt, de ettől még érvényes társadalomkritikával. Talán egyedül a zombik kezdetleges sminkje okozhat fennakadást a mű élvezetében. A mai élethű maszkok helyett, itt még a legtöbb élőhalott arca annyival el van intézve, hogy szürkés-kékes festékkel bekenték. A harapásnyomokkal, szétcincált holttestekkel, szétrobbanó testrészekkel azonban már nincs hiba.

Fergeteges ötlet volt Romerótól, hogy a helikopterrel menekülő négy főszereplő egy vidéki plázában húzza meg magát. Hiába van tele élőhalottakkal az épület, és az előtte lévő parkoló, nem tudtak ellenállni a több tucatnyi őrizetlenül hagyott bolt csábításának. A fogyasztói társadalom berögződései nem múlnak el az apokalipszis után sem: a négy ember vígan válogat a jobbára feleslegessé vált áruk tömkelege között, a zombik pedig megszokásból akarnak bejutni a bevásárlóközpontba, mert életük során is mindig oda vágytak. A kétes minőségű idillnek egy motorosbanda felbukkanása vet véget. Törnek-zúznak, fosztogatnak, és annyira értelmetlen vérfürdőt rendeznek, hogy az ember már egy kicsit megsajnálja a zombikat.

* * *

6. [Rec] (2007)
Rendező: Jaume Balagueró és Paco Plaza

[Rec] Forrás: Cirko Film

Manapság ha egy horror áldokumentarista, és kézikamerás felvételekkel próbál ijesztgetni, az biztos jel arra, hogy egy fantáziátlan tucatdarabbal van dolgunk, 2007-ben viszont egy spanyol rendezőpárosnak az Ideglelés receptjét felhasználva sikerült ismét félelmetessé tennie a zombifilmet. Egy riporternő és az operatőre a tűzoltók éjszakai műszakjáról forgat egy műsort. Az este egészen addig eseménytelennek ígérkezik, amíg egy belvárosi, többszintes épületbe nem riasztják őket.

[Rec] dramaturgiáját tanítani lehetne: már az első tíz perc is magával ragad, ahogy a riportercsaj elkeseredetten próbál valami izgalmasat felvenni az ürességtől kongó tűzoltókapitányságon. Később pedig tényleg az elviselhetetlenségig növeli a film a káoszt és a feszültséget. A lakást hermetikusan lezárták a hivatalos szervek, a bentragadtak pedig egymás után fertőződnek meg a vírussal. Emlékszem, amikor először láttam a [Rec]-et, többször is majd kiugrottam a székből, és amikor a végén elmegy a villany, és csak a kamera éjjellátó funkciójának segítségével látnak valamicskét a túlélők, na ott már én is majdnem annyira magamon kívül voltam, mint a riporternő. Ez a két spanyol egy egyszer használatos trükköt sütött el ugyan, de tette mindezt olyan magas hatásfokkal, hogy az eredmény minden idők legijesztőbb zombifilmje lett.

* * *

5. Re-Animator - Az újraélesztő (1985)
Rendező: Stuart Gordon

Re-Animator - Az újraélesztő Forrás: Ultrafilm Kft.

Legalább annyira Frankenstein-történet, mint zombifilm a Re-Animator, de annyira zseniális mindegyik perce, hogy nem volt szívem lehagyni a listáról. Stuart Gordon és munkatársai azzal a céllal vágtak neki a filmnek, hogy ők most új szintre emelik a horrorokban megtapasztalható vérengzést és gusztustalankodást. És ez sikerült is nekik. Igencsak perverz fantáziára vall például az a jelenet, amelyben egy fémasztalhoz kötözött meztelen nőt nyalogat egy felizgult levágott fej. Tökéletes ívet ír le a film: az elején kapunk ugyan egy kis ízelítőt a finálé őrületéből, egy zürichi professzor feje pukkad szét, de utána sokáig semmi, és nagyon helyesen a karakterekre koncentrál a Re-Animator.

Herbert West (Jeffrey Combs) a filmbéli őrült tudósok mintapéldánya. Semmi más nem érdekli, csak hogy a kutatása sikerrel záruljon, és képes legyen a halottakat visszahozni az élők sorába. Munkatársnak beszervezi a jószívű, de könnyen befolyásolható Dant (Bruce Abott), akit a szintén orvosnak készülő barátnője (Barbara Crampton) sem tud visszatartani attól, hogy részt vegyen West bizarr kísérleteiben. Ritka szimpatikus szerelmespárt alkotnak ők ketten: őszintén lehet nekik szurkolni, hogy éljék meg a végefőcímet. Meglepődve olvastam, hogy sokan horror-vígjátéknak tartják a Re-Animator-t. Az elején talán elmosolyodtam párszor, de később, ahogy egyre betegebb irányt vesznek a történések, én inkább megbabonázva ültem a székben. Lassan már harminc éves a film, de még mindig képes meghökkenteni az effektjeivel, a téma pedig a halált legyőzni akaró emberről örök. Csak egyetérteni tudok azokkal, akik a horror egyik alapműveként tartják számon a Re-Animator-t.

* * *

4. Hullajó (Dead Alive, 1992)
Rendező: Peter Jackson

Hullajó Forrás: Flamex

Mielőtt még örökre összeforrt volna Peter Jackson neve A Gyűrűk Urá-val, karrierje korai szakaszában egész pályás letámadást indított a jó ízlés ellen. Gyakran hangoztatott érdekesség a Hullajó-val kapcsolatban, hogy ebben a filmben használták el a legtöbb művért. Simán hihetőnek hangzik ez az állítás, ami az utolsó fél órában lezajlik, az maga a nagybetűs őrület. Egy házibulit megzavarnak a pincéből kiszabaduló zombik, aminek következtében pár perc alatt megváltozik az egész mulatság célja. Már nem lerészegedni és becsajozni akarnak a résztvevők, hanem az éhségüket akarják enyhíteni emberhússal. A főszereplő végül egy fűnyíróban találja meg a tökéletes eszközt a tébolyult tömeg megrendszabályozására. A film végére én is úgy éreztem magam, mintha több liter vér fröcskölődött volna rám, és ami még nagyobb csoda, hogy ez egyáltalán nem zavart, mert rettenetesen szórakoztatott ez a direkt paródiába hajló mészárszék.

A sok gusztustalanság mellett egy imádnivaló romantikus történetet is elénk tár a Hullajó. A helyi kisboltban dolgozó Paquita a nagymamája kártyavetéséből tudja meg, hogy ki lesz élete szerelme, Rogerrel való kapcsolatát azonban jelentősen megnehezíti, hogy a félénk fiúhoz betegesen ragaszkodik az anyja. Az biztos, hogy nincs még egy olyan film, amely ennyire szemléletesen ábrázolta volna az anyaméhtől való elszakadás nehézségét.

* * *

3. 28 nappal később (28 Days Later, 2002)
Rendező: Danny Boyle

28 nappal később Forrás: InterCom

A film bemutatásakor a zsáner rajongói körében nagy felzúdulást keltett, hogy a zombik nem vánszorognak, hanem úgy rohannak, mintha távfutók lennének. Voltak, akik azt is kétségbe vonták, hogy a 28 nappal később egyáltalán zombifilm-e, mondván, hogy a vörös szemű emberek nem élőhalottak, hanem egy veszettséghez hasonló vírus támadta meg őket. Szerencsére ezek a viták már teljességgel érdektelenek 2013-ban. Több mint tíz év távlatából már nyilvánvaló, hogy a Boyle-Garland szerzőpáros filmje megújította a műfajt, és már nincs visszatérés a poroszkáló élőholtakhoz. A zombik veszélyesebbek és halálosabbak, mint valaha.

A 28 nappal később persze nem csupán egy profin kivitelezett vérfürdő. A zsáner fontos részét képező társadalomkritikát is a 21. századhoz igazította. A zombi az önmagát felemésztő emberiség szimbóluma, az elhagyatott londoni látképek egy lehetséges jövőt vetítenek előre, a túlélők pontos karakterrajzai pedig azzal szembesítenek minket, hogy milyen szélsőséges reakciókra képesek az emberek egy ilyen válsághelyzetben. A szakaszát vezető katonatiszt megháborodik, és semmilyen eszköztől nem riad vissza annak érdekében, hogy ő legyen a civilizáció újjáépítője. A kémikuslány (Naomie Harris) szép lassan rájön, hogy nem csupán a túlélésről szólhat az élet az apokalipszis után, az eleinte határozatlan biciklifutár (Cillian Murphy) pedig hőssé válik a film végére. Intelligencia, érzelem, mészárlás: a 28 nappal később ritkán látott egységbe forrasztotta a zombifilmek szentháromságát.

* * *

2. Haláli hullák hajnala (Shaun of the Dead, 2004)
Rendező: Edgar Wright

Haláli hullák hajnala Forrás: Caesar Film International

Ismerek olyan embert, aki szerint ez az elmúlt évtized második legjobb filmje. Nálam nem került be az első tízbe, de az ismerős rajongását ezzel együtt teljességgel megértem, és egy zombifilmes listában simán kijár a második helyezés a Haláli hullák hajnalá-nak. Hogy miért? Hát mert minden snittjében van legalább egy remek poén, és ezek általában nincsenek a képünkbe tolva, az ember vagy észreveszi őket, vagy nem. Továbbá azért, mert a két főszereplő a filmtörténet egyik legszerethetőbb lúzer-párosát alkotja. Mindketten vészesen közelednek a harminchoz, de Ednek (Nick Frost) még mindig az jelenti a legnagyobb örömöt, ha átvideójátékozhatja a napot egy kanapéba süppedve, és Shaun (Simon Pegg) is csak pár bátortalan lépéssel jár előtte. Van ugyan munkája és barátnője, de a film elején Liz (Kate Ashfield) jól leszidja azért, hogy semmi változatosság nincs a kapcsolatukban, és az esti program is abban merül ki, hogy eljárnak a helyi kocsmába, a Winchesterbe. Erre a problémahalmazra jön rá a zombiinvázió.

Szenzációs, ahogy a film eljátszik a zombifilmek szokásos mondanivalójával, miszerint nincs akkora különbség élőhalott és ember között, mint ahogy az elsőre látszódik. Amikor Shaun másnaposan kikecmereg az ágyból, ugyanolyan ólomnehéz léptekkel közelíti meg a fürdőszobát, ahogy a zombik járnak. Vagy például az a jelenetsor is parádés, amikor Shaun félálomban másodszorra is megejti reggeli sétáját a kisboltba, és nem veszi észre, hogy az utca lakói és a járókelők már mind élőhalottak. Így kell viccet csinálni egy olyan unalomig ragozott témából, mint például a nagyvárosi elidegenedés. A Wright-Pegg-Frost trió zseniális humorérzékkel mutatja be a felnőni képtelen huszonéves-generációt, és emellett hihetetlen nagy kreativitással nyúl hozzá a zombifilm kliséihez. Ez a film még azoknak is bátran ajánlható, akiket egyáltalán nem hoznak lázba az élőhalottak.

* * *

1. Dellamorte Dellamore (1994)
Rendező: Michele Soavi

Micsoda?! Egy alig ismert olasz film lett az első helyezett? Hát pedig ez egy csodálnivaló mestermű, amelynek egy kilencvenes évek legjobb filmjeit összegyűjtő listán is helye lenne. Viszonylagos ismeretlenségét tippem szerint az állandóan és szélsőségesen változó hangvételének köszönheti. Nem tudok más filmet mondani, amihez hasonlítani lehetne: egyszerre horror, megejtő szerelmi történet, groteszk vígjáték és egzisztencialista dráma. Francesco Dellamorte (Rupert Everett) egy temetőben gondnok, és egy szokatlan pluszfeladat hárul rá: a holtak a haláluk utáni hetedik napon felkelnek, és miután ártalmatlanította a zombikat, neki és az együgyű asszisztensének kell őket visszatenniük a sírjukba.

Dellamorte Dellamore Forrás: Urania Film

A filmet Dario Argento tanítványa, Michele Soavi rendezte és a mester hatása meg is látszik a művön: minden egyes beállítás felér egy bűvészmutatvánnyal. Például mikor Dellamorte egy sírkövön szexel álmai nőjével (Anna Falchi), egy snittben a lánynak szárnyai nőnek, mivel úgy fényképezték, hogy pont egy angyal szobra álljon mögötte. Anna Falci egyébként annyira eszeveszettül gyönyörű, hogy amikor zombiként tér vissza, még akkor is teljesen érthető, hogy a több helyen foszladozó bőr ellenére is kívánja őt a temetői gondnok.

Már többször láttam a filmet, de még mindig bajban vagyok, ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogy tulajdonképpen miről is szól. Talán azzal az állapottal próbál minket szembesíteni, amikor félünk az élettől, és inkább nem teszünk semmit. Furcsaságokkal kezdődik a Dellamorte Dellamore, és aztán fokozatosan egyre felfoghatatlanabb lesz a történet. Az álomnő újra és újra visszatér, Francesco a Halállal beszélget, aztán mészárlásba kezd, Gnaghi pedig szerelmes lesz egy lányba, akinek a fejét egy kibelezett tévékészülékbe rakja, és úgy beszélget vele. De ezek a részletek félrevezetőek, mert így kiemelve alig árulnak el valamit a film varázslatos, nehezen körbeírható hangulatáról. Ez egy véres, kegyetlen, erotikus, és néha megindítóan érzelmes mozgóképre rögzített költemény, amely ugródeszkának használja a zombifilmet, hogy aztán elrugaszkodjon az ismeretlenbe.