Félhülye Johnny Depp mellett a vérnyúl sem vicces

2013.07.10. 19:04

Az ember tényleg igyekszik, hogy ne legyenek túlzott elvárásai egy nyári kasszasikernek szánt, első ránézésre valamiféle szárazföldi Karib-tenger kalózai-ra hajazó, szemfényvesztően látványos kalandfilmtől. Aztán megnézi A magányos lovas-t, és elveszíti minden reményét.

 

A nagyszabású, nyári, hollywoodi sikerfilmekre sok mindent lehet mondani - sokszor felszínesek, túl könnyedek, komolytalanok, csak a látványra építőek, ne adj' isten bugyuták -, de akárhogy is, azt aligha lehet rájuk fogni, hogy ne lennének precízen és profin egymás mögé pakolva Walt Disney-logótól a vége főcímig az adott zsáner kliséi, hogy ezáltal legrosszabb esetben is egy feledhető, ugyanakkor megbízható tucatfilm szülessen. Hát A magányos lovas-ról már ennyi jót sem lehet elmondani.

Johnny Depp A magányos lovas című filmbenForrás: Fórum Hungary

Mert a három A Karib-tenger kalózai-filmjével a tisztes iparosok közé már klubtagságit váltott Gore Verbinski rendezőnek ezúttal már abba beletört a bicskája, hogy eldöntse, mit szeretne kihozni A magányos lovas régi legendájából: fárasztóan debil komédiát vagy hősies, vadnyugati westernt? Márpedig röhejesség és daliásság nehezen fér meg egymással - és ezt a legjobban a film valódi főszereplője, a magányos lovas egyetlen harcostársa, a Tonto nevű indián figurája szemlélteti. Tonto - akinek neve spanyolul bolondot jelent - ugyanis cselekedetei és a kalandfilmek dramaturgiája szerint is a nagy, pozitív hős, az erkölcsök és erények egyetlen, feddhetetlen hordozója, aki felfedi a korrupt hatalmasok - a vadnyugati vasútépítők - rút titkait, és aki végül meggyőzi a lovast, hogy válassza a becsületes életet. Csakhogy Tontót ezzel szemben minden második jelenetben kötöznivaló kreténként ábrázolják, aki kalickát húz a fejére, mondván, fél a macskáktól, és aki olyan grimaszokat vág, mintha Mr. Bean lett volna a leggyakoribb vendég az indiánsátrában.

Épp ilyen az egész - egy botcsinálta seriffről, különc indián segítőtársáról, az elkapni kívánt gazemberről és a nagy amerikai vasúthálózat építéséről szóló - film is: nagyjából a felében a heroikus kalandfilmek kliséi működnek, becsületbeli ügyekkel, a törvény szentségének hangsúlyozásával az önbíráskodással szemben, szomorú családi drámákkal meg mindennel, ami kell. A másik felében viszont olyasmik bukkannak fel, mint a Gyalog Galopp-ból átszökött kannibál vérnyulak (azt szemléltetendő, hogy az elkapni kívánt főgengszter oly gonosz, hogy attól felborult a természet rendje), a sört vedelő, keménykalapot viselő és fára mászó ló, és általában az elkeserítően szellemtelen, gyenge és fárasztó humorizálás. Az a fajta, amit jól jellemez egy jelenet: amikor a lovas kézzel-lábbal, idiótán gesztikulálva próbál az indián törzsfőnökkel beszélni, mert azt hiszi, az nem tud angolul, mire a törzsfőnök megvetően nézve megkérdezi, "mi van vele, napszúrást kapott?".

Armie Hammer, Johnny Depp és Helena Bonham Carter A magányos lovas című filmbenForrás: Fórum Hungary

Verbinski meg sem próbálja közös nevezőre hozni a kétféle hangvételt: a komoly részeket fél perccel egy-egy bődületes marhaság után komolyan kéne venni, mivel azokhoz - vérnyúl ide vagy oda - egyáltalán nem közelít ironikusan. Így aztán azt is nehéz hova tenni, hogy az egyébként is végtelenül nevetséges fő csatajelenetben - amelyhez szemérmetlenül lenyúlta a Skyfall című James Bond-film vonat tetején verekedős ötletét - Rossini Tell Vilmos nyitányát választja aláfestésül, ami persze tiszteletadás az "eredeti" A magányos lovas-rádiójáték (és a későbbi tévé- és filmsorozat) főcímzenéje felé, de mivel az azóta eltelt hat és fél évtizedben ezt a tételt finoman szólva is agyonhasználták a filmekben, így most körülbelül úgy hat, mintha a Benny Hill Show főcímzenéjét vágta volna a képek alá.

Ez a zavarosság az egyetlen dolog A magányos lovas-ban, ami állandó. Nehezen hihető például az is, hogy Verbinski szándékosan akarta úgy formálni filmje népmesei bonyolultságú mondanivalóját, amilyenre végül sikeredett: egy antikapitalista példázattá arról, hogy a pénz rossz, mert mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, és nem mellesleg arról, hogy egész Amerika korrupcióra, csalásra és hazugságokra épült, és ebben a fertőben az lehet csak becsületes, aki nem tartja be a törvényeket.

A magányos lovas Forrás: Fórum Hungary

Rém zavaros a dramaturgia is, és nem csak azért, mert a film teljesen fölöslegesen két és fél órás, legalább egy órával hosszabb annál, mint amilyen terjedelemben el lehetett volna mesélni pontosan ugyanezt a sztorit, legfeljebb valamivel kevésbé unalmasan. De azért is, mert a számos forgatókönyvíró elkövet nagyjából minden hibát, amit el lehet: abszolút felesleges és egy az egyben kihúzható mellékszálakat tesznek a filmbe (mint a Tontót csak még nevetségesebbé tevő, pár évtizeddel később játszódó kerettörténet); hosszan előkészítenek bizonyos eseményeket, majd nem mutatják a végkifejletüket (Tontót például bebörtönzik, de a következő jelenetben már szabadon mászkál a sivatagban); más cselekményszálakat csak vázlatosan dolgoznak ki; és telepakolják a sztorit olyan szerteágazó, jelentéktelen nyúlványokkal, amik csak a figyelem elterelésére jók a lényegről, ami pedig olyan soványka, hogy amúgy is nehéz észrevenni.

Ami viszont ennél is komolyabb probléma, hogy mindkét főhős abszolút szerethetetlen, így lehetetlen velük azonosulni, pedig erre a röpke két és fél órára mégiscsak jól jönne, ha úgy igazán szurkolni lehetne valakiért. De Tonto ugye a félhülye és a tökhülye között ingadozik, míg a lovas egy idegesítő seggfej, aki legalább két és egynegyed órányi filmidőn keresztül képtelen tanulni a hibáiból, képtelen a körülményekhez alkalmazkodni, mindig a legrosszabb döntést hozza, és még akkor is simán hagyná kínhalált halni Tontót, ha nem fűződne önző érdeke a megmentéséhez, amikor az már vagy háromszor megmentette az életét.

Johnny Depp és Armie Hammer A magányos lovas című filmbenForrás: Fórum Hungary

Ahogyan az ő figuráik, úgy A magányos lovas borzasztó hiteltelensége sem siet szerethetővé tenni a filmet: egyrészt hemzseg az olyan megszokott blődségektől, mint hogy soha senki nem lő le senkit, akit rettentően szeretne lelőni, mert amíg lehetősége lenne rá, addig inkább hegyi beszédet tart neki, szinte várva, hogy beüssön végre egy hátráltató körülmény. Másrészt konkrétabb hibákból is sok van, például, hogy bár a film háromnegyede arról szól, hogy szép lassan és komótosan megépül a legelső nyugati vasúti sínpár, de amikor az első vonatokon kell harcolni, akkor hirtelen mégis ott terem több párhuzamos vágány váltórendszerekkel és kereszteződésekkel; vagy hogy amikor a viszonylag stabilan álló gonosztevő meglát a vonat tetejéről lógva lengedezni egy vödröt, inkább ráveti magát, hátha akkor sikerül végre valamin agyonzúznia magát.

Igaz, az tény, hogy legalább a látványvilág impozáns - de nagyon szép a látvány mondjuk a Gellért-hegy tetején ülve is; akkor már érdemesebb ott ücsörögni és nézelődni két és fél órát, onnan legalább kevésbé valószínű, hogy agyhalottként kényszerül távozni az ember. Amely állapot beálltáért sokat tesznek a film magyar változatának munkatársai is: Johnny Depp minden megszólalását olyan kamu törtmagyarban kell élveznie a szinkronizált verziót választó szerencsétleneknek, amiből pedig két mondat is sok lenne ("Én lenni indián, én mutatni neked meg, hol lenni folyónak vége" - így valahogy). És akkor azt a kérdést talán inkább ne is tegyük fel, hogy hogyan sikerült a film eredeti címét (a Lone Ranger arra utal, hogy a lovas az egyetlen, aki életben maradt a Texas Rangerek közül) A magányos lovas-ra fordítani, miközben a címszereplőre éppenséggel egyetlen egy dolog igaz fixen és mindvégig: hogy soha nem lovagol magányosan.

Armie Hammer és Johnny Depp A magányos lovas című filmbenForrás: Fórum Hungary

És akkor eközben mindazoknak, akik voltak olyan fafejek, hogy befizettek a legidegesítőbb találmányra a mozi történetében, a 4DX nevű székmozgatós-füstölős-szaganyagos "moziélményre", még a hátát is végig rugdossa a székbe beépített mechanika, hogy épp csak nem zuhanunk ki a székből minden vágta közepén. Mintha nem lenne e nélkül is épp elég bajunk.