Verd magad véresre, Isten is megsegít

2013.08.23. 14:29

Egy ötvenesnek kinéző, negyvenes háziasszony leveti virágmintás otthonkáját, nagymamabugyijában a feszület elé térdel, korbáccsal véresre veri a hátát, majd feláll, és megköszöni az egészet Jézusnak. És ez még csak az első jelenet Ulrich Seidl Paradise-trilógiájának második részéből, A hit paradicsomából.

 

Nem kell ismerni az osztrák rendező munkásságát, sem a trilógia első, Kenyában boldogságot kereső és petyhüdt fekete péniszeket találó, elhízott fehér nőkről szóló, Paradise: Love című darabját ahhoz, hogy pár perc alatt megmutassa magát Ulrich Seidl iszonyatosan zavarba ejtő, a komfortzónából acélbetétes bakanccsal kirugdosó, sajátos stílusa. Seidl belökdösi a nézőt azon a bizonyos negyedik falon, ott egyedül hagyja, és vasbetonnal zárja el mögötte a kijáratot: ilyesmi érzés az ő kameráján keresztül nézni a világ piszkosszürke és az esztétikusságot hírből sem ismerő, megereszkedett mellekkel, igénytelenséggel, ápolatlansággal, ízléstelen alsógatyákkal, hónaljszőrrel teli szegleteit.

Maria Hofstätter A hit paradicsoma című filmbenForrás: Anjou Lafayette

A hit paradicsomá-t (Paradies: Glaube) ugyanaz a hiperrealizmust és a naturalizmust részvéttelen hidegséggel keverő látásmód és az empátia lehetőségének teljes hiánya jellemzi, mint az előző filmet; nincs kivel együtt érezni, nincs kivel azonosulni - még a vélt rendezői szemszöggel sem, mert a rendező kivonja magát a történetből. Mintha csak egy-egy kamera maradt volna ott a lakások bizonyos pontjain, akár nem is a legmegfelelőbb helyen (persze ez a torzó-esztétika valójában inkább kelti a megkomponáltság, mintsem a véletlenszerűség érzését), s ezek veszik fel ezeknek az így vagy úgy visszataszító embereknek az életét. Félrenézni pedig nem lehet, ha az ember feszengve a föld alá süllyedne, akkor sem; amikor a deréktól lefelé béna, kerekes székes férfi esetlenül ütögetni kezdi szánandó feleségét, aki addig hadakozik vele, amíg fel nem borítja a tolószéket, akkor sem.

A hit paradicsomá-nak cselekménye csak annyiban kapcsolódik a Paradise: Love-hoz, hogy az itteni főszereplő az ottani testvére (és majd a harmadik rész kamaszlányának nagynénje), és hogy ebben is egy lehetséges életstratégia kudarca énekeltetik meg. Az elvakultan vallásos, hol szöges övet magára szorító, hol lehorzsolódó térdén a lakásán végigcsúszva imádkozó Anna Maria azzal tölti szabadságát, hogy Bécs külvárosainak bevándorlóit keresi fel, hóna alatt egy derékig érő Szűz Mária-szoborral, hogy a katolicizmus tanait hirdesse nekik, ezzel segítve a beilleszkedésüket, és ezzel próbálva közelebb jutni a szent célhoz, Ausztria újra-katolizálásához. S miközben hol a hitének dogmáit kérdőjelezik meg, hol romhalmazokban kellene félhülyéket térítenie, hol pedig alkoholisták vetik rá magukat, lakásában megjelenik egy férfi is - mint kiderül, Anna Maria muszlim férje, aki két éve, alighanem a bénulást okozó baleset óta távol volt. A nő isteni próbatételként fogja fel az érkezését, a férfi pedig egyre dühösebb és dühösebb lesz a vallási fanatizmust látva.

A hit paradicsoma Forrás: Anjou Lafayette

Seidl nem csak filmes stílusában, hanem a történetvezetésben is igyekezett megközelíteni a lehető legteljesebb valósághűséget - e törekvés csúcsa a cselekmény tetőpontjainak, a katartikus pillanatoknak, a megvilágosodásoknak a hiánya. Azaz Anna Maria nem valamilyen nagy buktatón átesve jut el a Seidlnél nyilvánvaló kudarcélményig, a hit mint életszervező elv működésképtelenségének belátásáig, mint "a filmekben", csak fokozatosan efelé haladva - mint "az életben".

Ez a folyamat viszont olyan mértani pontossággal van felépítve, hogy az néhol már túlzásnak, minél nagyobbat mondani akaró polgárpukkasztásnak, üres tabudöntögetésnek tűnik. Erős például Anna Maria szexualitásának ábrázolása: Jézust abnormálisan, nem gondolatként, hanem emberként szereti, az ágya mellett álló arcmáshoz zavarba ejtő szeretettel beszél, s a feszületet is túl intimen csókolgatja. S amikor egyszer hazafelé menet vad orgiát vesz észre a sötét parkban a bokrok mögött, képtelen hitéhez hűen bűnt kiáltani, csak földbe gyökerezett lábbal bámulja az explicit jelenetet.

Maria Hofstätter A hit paradicsoma című filmbenForrás: Anjou Lafayette

Mindez tökéletesen lefesti a nő vágyát a saját szexualitása teljes elnyomására, az ennek sikertelensége miatti Isten-szeretet torzulását, az ösztönös érzések elfojtásának képtelenségét, és ezek különös, perverz összefüggéseit. Ezek után már teljesen felesleges csak azért is megmutatni, hogy a nő egy hatalmas feszülettel maszturbál: ez a gondolat úgyis megszületik minden néző agyában, és ott erős hatása is van. Ha viszont megmutatják, az épp olyan komolytalanná válik, mint egy tizenhat éves srácokból álló sátánista metalzenekar első dalszövege - s ahhoz hasonlóan nincs is más célja, mint a sokkolás.

Ilyesfajta túlzás az is, hogy a férj éppen muszlim. E nélkül is tökéletesen érthető és hiteles ugyanis kettejük egyre durvuló párharca, hiszen a férfi egyrészt félig oktalanul, félig okkal megcsalva érzi magát, emellett bosszantja a nő iránta mutatott közömbösségének és a vallással szembeni odaadó lelkesedésének ellentmondása. Az erre pluszban rárakódó markáns vallási különbségtétel - amelynek egyébként nem is lesz szerepe a filmben - nem ad mást hozzá mindehhez, mint egy "na persze"-érzést és némi morgást a túlzott kiszámítottság felett.

Nabil Saleh és Maria Hofstätter A hit paradicsoma című filmbenForrás: Anjou Lafayette

Ha jóindulatúan el is feledkezünk a hasonló túlzásokról, maga a történet akkor sem mond el sok olyasmit, amit ne fejtett volna már ki megannyi más film is a fanatizmus természetéről, a vallási dogmák szó szerinti, bigott értelmezésének problémáiról, a nemiség megtagadásának képtelenségéről. Igaz, ha egyetlen filmet kellene választani, amely egy minden előkép nélküli néző számára a legjobb lehetőséget teremti meg a sorolt témákban való elmélyülésre, A hit paradicsoma is az esélyesek között lenne hihetetlenül erős képi világa és hatásos elbeszélésmódja, meg a profi és amatőr színészek lenyűgöző és végtelenül átélt alakításai miatt. Mégis, ahogyan a Paradise: Love, úgy A hit paradicsoma is a film második rétege, mögöttes tartalma miatt válik igazán figyelemre méltó alkotássá. Azzal, ahogyan kérlelhetetlen, hiteles pesszimizmussal fogalmazza meg, hogy milyen nyomorult hely a világ.

Hogy a jócselekedetért egyáltalán nem kap az ember az égtől, a sorstól vagy az élettől semmiféle jutalmat, hiába is várna ilyesmit. És hogy az is lehet, a teremtő Isten kegyetlenül kiszúrt velünk: bajokat, próbatételeket rengeteget küld ránk, de nem teremtett hozzá az emberbe tehetséget, képességet azok elviselésére és helyes módon való átvészelésére. Mert a hit, az elvek mellé nem társul birkatürelem és rendíthetetlenség, hogy elviseljük mindazt, ami megpróbál megingatni benne. Márpedig a vétkezés újabb bajt hoz ránk, és így tovább - egyetlen képességünk állandó csak: a szenvedésé. Ha hiszel: szenvedsz, épp úgy, mint a hitetlenek, esetleg valamivel még jobban is, mert nekik legalább megadatott a tudatlanságból eredő vétkezés lehetősége.

Nabil Saleh A hit paradicsoma című filmbenForrás: Anjou Lafayette

Ulrich Seidl nem kevesebbet vállal, mint hogy a hitet forgassa fel és verje agyon nézőjében. Nem csinálja tökéletesen, de így is bizonyos, hogy lesz, akinél sikerrel jár. Mondják, ha egy film vitára ingerel, ha meg tud mozgatni az emberben valamit, az már csak jó lehet. Ezek szerint nincs is jobb tehát a hívők meggyőződését halálveszélyesen kompromittáló A hit paradicsomá-nál.