Rúgtak egy utolsót Dianába

2013.09.20. 08:47

Nemrég összeszedtük az elmúlt tíz év legjobb életrajzi filmjeit: a Diana nem csupán attól van fényévekre, hogy egy hasonló listára valaha felkerüljön, hanem attól is, hogy a komolyan vehető filmek között említhessük. Unalmas, banális és bután szentimentális, arra azonban jó, hogy elgondolkozzunk a műfaj létjogosultságáról.

 

Felesleges azon morfondírozni, hogy mi vihetett rá Diana hercegné történetének megfilmesítésére egy olyan rendezőt, aki tehetségét a Hitlert utolsó napjairól szóló A bukás-sal, azaz éppen egy kliséktől mentes és a műfaj egyik alapvető kérdésére (hogy tudniillik lehet-e embertelen figurát emberként ábrázolni) izgalmas választ adó életrajzi filmmel bizonyította. Ahogyan azon is hiába tűnődünk, hogy az általában okos szerepválasztásairól ismert Naomi Wattsot vajon mi vonzotta Lady Di megformálásában. Noha nem zárhatjuk ki, hogy szemérmetlen díjhajhászás áll a dolog hátterében, hiszen tragikus sorsú, híres és szép ember megformálásáért joggal lehet Oscarra számítani. De azért ne legyünk ennyire cinikusak. Talán ő is, csakúgy, mint millióan mások, még ma is őszinte kíváncsisággal tekint a walesi hercegnére.

Naomi Watts a Diana című filmbenForrás: Pro Video

Oliver Hirschbiegel filmje egyszerűen nem jó életrajzi film: azzal ugyanis egy rendező nem tesz eleget a műfaj követelményeinek, hogy bulvárlapok címlapjait tökéletesen lemásolja, unalomig ismert híradórészleteket forgat újra, és a médiafogyasztó közönség kollektív tudatába mélyen beégett jeleneteket hűen rekonstruál, majd az ezek között fennmaradó időt egy átlagos romantikus film kliséivel tölti meg. A Diana ugyanis ennyi és nem több: kizárólag a hercegné halálát megelőző két évvel, és Hasnat Khan szívsebészhez (Naveen Andrews) fűződő állítólagos titkos viszonyával foglalkozik, egy a hírek szerint meglehetősen egysíkú, spekulációkra alapozott könyv nyomán.

Mi szükség volt erre az egészre? Miért kellett egy olyan történetből filmet forgatni, amelynek a végkifejletét ismerjük, annak bekövetkeztét azonban tökéletesen semmitmondó események előzik meg? Talán azért, mert egy valódi, bátor filmre, és arra, ami ezzel valószínűleg együtt járna, azaz az érintett családtagok lelkébe gázolásra egyelőre senki sem vállalkozik, így maradt ez a képmutató próbálkozás, amely "tisztelettel kíván a témához nyúlni", pedig csupán hamis és üres.

Naomi Watts a Diana című filmbenForrás: Pro Video

Azok számára, akiket sem Diana élete, sem a halálát övező összeesküvés-elméletek, sem általában a királyi családok szennyesében való turkálás nem tölt el perverz izgalommal, a film érdektelen. Ezekben a figurákban semmi érdekes nincs azon kívül, hogy egyszer híresek voltak. Közkeletű vélekedés, hogy a walesi hercegné izgalmas, komplex személyiség volt. Hogy az igazi Diana tényleg az volt-e, már soha nem tudjuk meg, ez a Diana viszont nem különösebben érdekes. Nem összetett, nem ellentmondásos, ép eszű mai nő azonosulni sem tud vele, bálványnak pedig végképp nem alkalmas.

Hirschbiegel nem egy bonyolult, szenvedélyes nőt ábrázol, hanem egy tizenéves szerelmes fruskát. Velem például utoljára gimis koromban fordult elő, hogy hirtelen elkezdtem hevesen rajongani egy olyan zenekarért, amelyet az a fiú szeretett, akiért éppen odavoltam. A filmbeli Dianával pont ilyen röhejes dolgokat művel a szerelem: a pasija jazz-koncertre jár, hát neki is muszáj gyorsan képbe kerülnie jazz-ügyben.

Naveen Andrews és Naomi Watts a Diana című filmbenForrás: Pro Video

A film hemzseg az ehhez hasonló olcsó, unalomig csépelt kliséktől, és az olyan banális megoldásoktól, mint amikor a szerelmes nő ül az ablakban, a közeliben mutatott telefon pedig naná, hogy nem csöng, valamint azt is megtudjuk, hogy az igazán szenvedélyes szex tévedhetetlen jele, hogy nem az ágyban, hanem az ágy mellett, a földön végződik, persze úgy, hogy a résztvevők elegendő párnával és selyemlepedővel bástyázzák körül magukat, mivel annyira nem fűti őket a szenvedély, hogy kicsit is kényelmetlen legyen nekik.

És ha mindez nem volna elég, a tragikus autóbaleset okára is választ kapunk, a buta ponyvaregények színvonalához méltót: a paparazzókat Diana szabadította magára, mivel ő hívta fel őket csak azért, hogy a vele szakító Hasnatot féltékennyé tegye a fotókkal.

Naomi Watts a Diana című filmbenForrás: Pro Video

Persze mit is kérnénk számon? A realitást? Az igazság keresését? Nem az a fő gond, hogy az egész sztori innen-onnan összeszedett feltételezéseken alapul, hanem az, hogy nem sikerült egyetlen grammnyi élettel sem megtölteni a jeleneteket. Miért gondolnánk azt, hogy a híres emberek zárt ajtók között úgy beszélgetnek, mintha minden mondatuk nyomtatásba kerülne? Most tényleg muszáj megkérdezni egy szívsebésztől, hogy szerinte valóban összetörhet-e az ember szíve?

Pedig nem lett volna lehetetlen feladat életet lehelni ezekbe az elképzelt párbeszédekbe. A hasonló anyagból (vagyis puszta feltételezésekből) dolgozó Stephen Frearsnek A királynő-vel sikerült rendkívül érzékeny, okos filmet készítenie a Diana halálát követő napokról. Abban a filmben valóban örülünk, hogy bebocsátást nyerünk a Buckingham-palota falai közé, mert izgalmas dolgok szemtanúi leszünk. Lehet, hogy nem úgy, és nem az történt, amit a vásznon látunk, de ez nem fontos. Minden igazinak tűnik.

Naomi Watts a Diana című filmbenForrás: Pro Video

A Diana kudarca rámutat, hogy nem minden híres ember élete kínál elegendő alapanyagot egy filmhez. Nem elég egyszerűen csak felmondani a leckét, arra ott vannak a dokumentumfilmek. És nem mindig érdekes betekinteni a színfalak mögé, vagy legalábbis nem sokkal érdekesebb, mint kinyitni egy pletykalapot.