Néha mulatságos, máskor meg elképesztően izgalmas kalandokba keveredtünk a Miskolcon megrendezett Jameson CineFest filmfesztiválon. Megfigyeltük, ahogy egy diáklány éjszakánként minden kívánságát teljesítette egy vak filmsztárnak, elkóborolt csirkét kerestünk a bozótosban, elképedve néztünk egy prostituáltat, ahogy egy exfutballista méretes péniszét simogatva ábrándozik, vagy éppen egy slam poetry esten szembesültünk a fiatal fellépők versbe szedett filmes műveltségével, illetve kamaszos frusztrációival. A csúcspont péntek este jött el, amikor előbb A világvége vetítésén kaptuk meg a tökéletes moziélményt, aztán meg egy földalatti teremben botladoztunk sámánszerű kántálásra.

 

A tizedik évébe lépő Jameson CineFest filmfesztivál elért arra a szintre, hogy igazából már nincs szüksége a bevezetőben ellőtt kötelező dicséretekre. Igen, a CineFest a legmenőbb filmes rendezvény az országban, ahol ráadásul önfeledt viszkizés kíséri, illetve követi a vetítéseket. Aki kicsit is filmrajongónak tartja magát ma Magyarországon, az tisztában van azzal, hogy minden szeptemberben van egy bő hét, amikor egy hazai viszonylatban páratlanul erős válogatást tekinthet meg az év fesztiválsikereiből (Adéle élete, Fiatal és gyönyörű, Nebraska), filmtörténeti jelentőségű klasszikusokból (Diadalmas szerelem, A legénylakás, Mephisto). illetve fiatal rendezők kevésbé ismert alkotásaiból. Azt sem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy minden vetítés ingyenes.

Csak saját felelősségre Forrás: CineFest filmfesztivál

A CineFest programjának hagyományosan az az egyik fő erőssége, hogy ügyesen egyensúlyozik az elszállt művészfilmes víziók, és a közönségcsalogató alkotások között. Ez ebben az évben sem volt másképp. Egy hajószerencsétlenségről, és annak következményeiről szóló Csak saját felelősségre (For Those in Peril) című skót drámában például annyira nem ismert könyörületet a rendező, hogy nehezen megindokolható gyakorisággal fárasztotta a szemünket szemcsés homevideo-részletekkel a család archívumából. A főszereplő srác arcán is olyan sokat időzött a kamera, hogy simán meg lehet volna számolni, hogy pontosan hány pattanása van. Az első háromnegyed óra során minden türelmünkre szükség volt, hogy ne menjünk ki a teremből.

Aztán viszont, azzal párhuzamosan, hogy a társai halálán magát túltenni képtelen főszereplő egyre mélyebbre süllyed az őrületbe, a film is visszaszerezte az elvesztett érdeklődésünket. A hihetetlenül erős, meseszerű finálét pedig egyenesen lenyűgözve néztük. A CineFest sokszor egy ugrás az ismeretlenbe, ami után elkerülhetetlen, hogy néhányszor úgy jöjjünk ki a teremből, hogy ehelyett jobb lett volna elmenni sörözni, de máskor meg szuper élményekkel gazdagodva távozunk egy olyan film vetítéséről, amelynek a létezéséről pár nappal azelőtt még nem is tudtunk.

Don Jon Forrás: Big Bang Media

A másig végletet többek között Joseph Gordon-Levitt könnyed rendezői bemutatkozása, a Don Jon (kritikánk) képviselte, amelyben a pornófüggő főszereplő milliók álmát valósítja meg azzal, hogy összejön Scarlett Johanssonnal. Gordon-Levitt még külön videóüzenetet is küldött a közönség számára. Aminek mondjuk olyan a hangulata, mintha pár elfogyasztott fröccs után hirtelen egy kamerát toltak volna a színész arcába, hogy most mondjon valamit, de ezzel együtt is egy kedves gesztus volt, és jól jelzi a CineFest jelenlegi helyzetét a fesztiválok rangsorában. A fiatal, feltörekvő rendezők (múlt évben Benh Zeitlin és Peter Strickland, idén Sean Ellis és Timo Vuorensola) a világ minden tájáról örömmel adják a filmjeiket, és sok esetben el is kísérik, azonban a filmek igazán híres szereplőivel (Scarlett Johansson, Robert Redford, Daniel Radcliffe) még csak a vásznon keresztül tudunk találkozni.

A filmes mustra legnagyobb látványosságait már láttuk korábban, így most elsősorban a versenyprogram kevésbé ismert indulói között vadásztunk remekművekre. A csalódásokat most hagyjuk, és inkább koncentráljunk azokra az alkotásokra, amelyeket bátran tudunk ajánlani megtekintésre.

cinefestForrás: CineFest filmfesztivál

Brit Marling egy ügynököt alakít A Kelet (The East) című filmben, akinek az a feladata, hogy beépüljön egy ökoterrorista szervezetbe. Az egészet úgy kell elképzelni, mintha John Le Carré legújabb kémtörténetét egy Arcade Fire-klip hangulatában vitték volna vászonra. Lehet törvénytelen eszközökkel, akár erőszakkal harcolni egy súlyos bűnöket elkövető rendszer ellen? Ezt a sokszor körbejárt morális dilemmát teszi azzal ismét relevánssá és izgalmassá a film, hogy a környezetvédelmet választotta témájául. A történet alakulása nem tartogat nagy meglepetéseket, viszont tele van a film apró finomságokkal, enigmatikus karakterekkel, és a hangulatteremtés terén is elsőrangú alkotás. A hazai mozikba sajnos nem fog eljutni A Kelet, viszont október 31-től meg lehet venni DVD-n.

A fesztiválok mindig is ideális közeget biztosítottak a tabudöntögető filmeknek, és ilyenből az idei év versenyprogramjában kettő is akadt. A jövő-ben (Il futuro) egy világtól elzárkózó, magányos, egykori filmsztárt (Rutger Hauer) látogat éjszakánként egy olasz diáklány. Bianca kezdetben azért bocsátja áruba a testét, hogy megtalálhassa a vak óriás széfjét a házban, de aztán lassanként beleszeret a kiöregedett színészbe. A lány narrációja néha feleslegesnek tűnik, viszont a legfontosabb, Hauer, és az apró termetű, törékeny Manuella Martelli valószínűtlen párosa remekül működik.

Te és az éjszaka Forrás: CineFest filmfesztivál

Összehasonlítva A jövő-t, a francia Te és az éjszaká-val, az előbbi csak egy kedves és ártalmatlan tinifantáziának tűnik. Az utóbbi valósággal sportot űz abból, hogy minél többször meghökkentse a nézőjét. A nemes egyszerűséggel Kurva névre hallgató szereplő Eric Cantona óriási péniszét simogatva meséli el visszatérő álmát, amelyben meztelen férfiakat kerülget, és mindig ahogy belép egy újabb vörös szobába évtizedeket öregszik. Később puncija nedvével fröcsköli arcon az egykori futballistát. A film egyetlen hibája, hogy túl korán éri el a csúcspontját, és azután a lezárás már erőtlennek hat. A zavarbaejtően furcsa erotikus fantáziákhoz és a végletesen stilizált képi világhoz tökéletesen illett az M83 érzelmes electropop zenéje.

A Metro Manilá-hoz fűzött várakozásainkat alaposan megemelte az a frissen kapott hír a vetítés előtt, hogy ezt a filmet indítja idén Nagy-Britannia az Oscar idegen nyelvű kategóriájában. A programfüzet "intenzív thrillernek" harangozta be a Fülöp-szigeteken játszódó történetet, ami végül is helytálló megállapítás, azzal a megjegyzéssel, hogy csak nagyon lassan, ugyanakkor szisztematikusan építkezve éri el a film a zsánertől elvárt magas hőfokot. A rizstermesztésből megélni képtelen Oscar úgy dönt, hogy családjával felköltöznek a fővárosba. Több megalázó próbálkozás után, végül egy pénzszállító cégnél kap munkát. Egy gyors meggazdagodással kecsegtető, veszélyes világ tárul fel előtte, amelyben egyre nehezebb döntések meghozására kényszerül, hogy maradjon esélye megmenteni a családját a teljes elszegényedéstől. Sokat kellett várni a sokasodó kérdésekre mind választ adó zárlatra, de megtérült a megelőlegezett bizalom, mivel fergetegesre sikerült a befejezés.

Metro Manila Forrás: CineFest filmfesztivál

A sok komoly téma után pontosan egy olyan könnyed, szerethető, bravúros poénokban bővelkedő filmre volt szükségünk, mint amilyen A nyár császárai (The Kings of Summer) volt. Sokaknak ismerős lehet az az érzés, amikor kamaszként cikinek tartottuk a szüleinket. Jon Toy, és a legjobb barátja Patrick, úgy dönt, hogy egy percig sem hajlandóak tovább egy fedél alatt lakni az őseikkel - inkább elköltöznek az erdőbe, és felépítik a saját házukat. Harmadiknak hozzájuk csapódik a flúgos Biaggio, akinek kizárólag totál nem oda illő, észbontóan nagy baromságok hagyják el a száját.

A nyár császárai józanul át nem gondolt szabadságvágy filmje, amelyben kardokkal indulnak el vadászni, hogy aztán azt hazudják a boltban vett csirkéről, hogy az erdőben kóborolt. Hibaként annyi róható fel a filmnek, hogy egyszerűen már túl sok benne a poén. A szereplők még a legdrámaibb pillanatokban is képesek frappáns riposztokra, olyanokra, amik egy összezavarodott kamasznak, vagy apának biztos nem jutnának az eszébe. Ezek nélkül őszintébb, szívbe markolóbb film lehetett volna A nyár császárai a dacos tinédzserkorról.

A nyár császárai Forrás: Jameson CineFest

Tavaly szomorúan konstatáltuk, hogy hiába volt akkor is bivalyerős a program, a vetítések jellemzően félházzal mentek a nagyteremben. Idén egy hétfő kora esti vetítéssel (A Kelet) kezdtük a fesztivált, a kezdés előtt pár perccel már majdnem teljesen tele volt a nagyterem, és csak a harmadik sorban találtunk szabad széket. Az Adéle élete (kritikánk) akkora tömeget vonzott, hogy többen már nem fértek be a vetítésre, ami - Cannes-i fődíj ide vagy oda - egészen szép eredmény egy 180 perces leszbikus szerelmi történetből. Aminek különösen örültünk, hogy még az 1946-ban készült Diadalmas szerelem is kis híján teltházzal ment. Nagyon úgy tűnik, hogy Miskolc és a CineFest végérvényesen egymásra talált, és most már akkora számban látogatják az előadásokat, amennyit azok egyébként megérdemelnének.

Az igazi őrület a pénteki A világvége (The World's End) előtt szabadult el. Az előző vetítés (Metro Manilla) végeztével, hiába állt még a színpadon a brit versenyfilm rendezője (Sean Ellis), és válaszolt a közönség kérdésre, a kint várakozók elkezdtek beáramolni, és gyors helykeresésbe kezdtek. Látva a tömeg nagyságát, nem kockáztattunk, inkább maradtunk a székeinkben. Akkora volt az érdeklődés, hogy a héten először, az erkélyt is megnyitották, és oldalt is végig álltak az emberek. Sean Ellis azzal viccelődött, hogy majd a film végeztével visszajön egy újabb kérdezz-felelekre, csak akkor már A világvégé-ről fog beszélni. Jó volt látni, hogy mehet még eseményszámba egy filmvetítés, hogy az emberek várnak rá, felkészülnek, aztán azon görcsölnek, hogy bejussanak. Péntek ismét megbizonyosodtunk arról, hogy a mai napig nincs alkalmasabb hely egy film élvezetéhez a mozinál. Az apró bosszúságokat, a képbe belelógó fejeket, könnyedén feledtette a csurig megtöltött, duruzsoló, nevető moziterem mágikus hangulata.

A világvége Forrás: CineFest filmfesztivál

Fontos tanulsága volt az idei fesztiválnak, hogy nem szabad görcsösen ragaszkodni az előzetesen összeállított menetrendhez. Ki kell használni, hogy sokszor mind a három teremben egyszerre mennek vetítések, és ha végképp nem tetszik, amit látunk, fel lehet állni, és megpróbálkozni valami teljesen mással. Így futottunk bele például Szívem most lázadó című, a Miskolci Egyetem antropológusai által készített dokumentumfilmbe. Az avasi lakótelep az egyik első dolog, ami manapság először eszébe jut az embernek a városról, és egyáltalán nem pozitív kontextusban. Ez a doksi a problémákról nem felejtkezik el, de a média által sugárzott képnél egy sokkal kiegyensúlyozottabbat fest az Avasról.

A Szívem most lázadó a telepen működő Kék Vonal Komputer Klubház mindennapjait mutatja be, ahol a környékbeli gyerekeknek szerveznek kreatív délutáni programokat. Az egyik kiskamasz így foglalta össze frappánsan a tevékenységeik körét: "A fiúk szaltóznak, a lányok filmet készítenek és énekelnek." És tényleg, láthatjuk az egyik kislányt csodaszép hangon Szandit énekelni, a srácokat pedig parkourözni az avasi lépcsőkön. "Hogy könnyebben el tudjak futni a rendőrök elől." - Válaszolta az egyikük arra a kérdésre, hogy miért kezdett bele ebbe a sportba. A vetítést még élvezetesebbé tette, hogy nézők nagy részének köze volt valamilyen a formában a filmhez, így állandóan ment a sustorgás: "Nézd, az a befont hajú én vagyok!"

A legszerencsésebb választás a Boldogunk leszünk... majd egyszer című lengyel dokumentumfilm volt. Találomra ültünk be rá, és egy-két perc kellett csak ahhoz, hogy teljesen elfelejtsük a félidőben otthagyott, jószándékú, ámde formailag teljesen elhibázott Dicsőséges dezertőr-t, és önfeledten nevessünk a nagymamájával élő, 15 éves főszereplő srác ügyetlen, de annál őszintébb próbálkozásán, hogy ő most filmet fog készíteni.

Egy mobiltelefonnal járja a várost, és mindenkinek azt a kérdést teszi fel életkortól függően, hogy mi akart lenni kiskorában, illetve mi akar lenni majd felnőttként. Később ugyanezt eljátssza az iskolájában, és helyenként egészen hajmeresztő válaszokat kap. Egy vézna gyerek terrorista akar lenni, egy modellnek készülő lány egy napra Eva Braun szeretne lenni, egy másik pedig 24 órára kipróbálná milyen férfinak lenni. A sok nevetés mellett, a végére olyan érzésünk volt, hogy megismertünk egy lengyel várost az ott élők álmaiból, és még az állandóan veszekedő és parancsolgató nagymamát is megszerettük. Rajongásunkkal nem voltunk egyedül - Pawel Wysoczanski munkája elnyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat.

A filmek mellett egyéb kulturális programokat is kínált a CineFest. Két színpadon folytak esténként a koncertek. A nagyobbikon olyan országos ismertségű előadók váltották egymást, mint a Heaven Street Seven, vagy Odett, a kisebbiken pedig helyi zenekaroknak biztosítottak fellépési lehetőséget. Miskolc első romkocsmájában pedig slam poetry estet rendeztek, ahol a fesztivál profiljához illeszkedve híres filmekről (Ponyvaregény, Félelem és reszketés Las Vegasban, stb) kellett verselniük a fiatal fellépőknek.

A kijelölt témát persze sokan szabadon kezelték: volt, aki a Harcosok klubja kapcsán beszólt a miniszterelnöknek ("Ha lenne egy tumorom, Orbánnak nevezném"), mások pedig szerelmi csalódások, kamaszos frusztrációk kiadására használták fel a színpadot. A színvonal szélsőségesen hullámzó volt (Brad Pitiáner és hasonló poénok), azért viszont mindenképpen kijár a tisztelet, hogy összehoztak egy láthatóan működőképes közösséget. Kívülállóként néztünk egy magát remekül elszórakoztató társaságot, és ez a néha értetlenkedéssel, vagy ámuldozással párosuló pozíció szürreális színezetet adott az egész eseménynek.

Jameson LoungeForrás: CineFest

Fontos, hogy a vetítések közti időben nem szabad túl sokáig leragadni a Művészetek Háza elé felállított Jameson Lounge-ban, hanem el kell indulni felfedezni a várost. A sétálóutca környéke tele van hangulatos kiskocsmákkal, amelyek a budapestihez képest jóval barátibb árakkal dolgoznak. Majdnem egy hetet töltöttünk Miskolcon, de egy pillanatra sem volt olyan érzésünk, hogy nem tudunk mit csinálni itt.

És most nem csupán a mindenki által ismert látnivalókra gondoltunk, a diósgyőri várra, a barlangfürdőre, vagy éppen Lillafüredre. A Művészetek Házától öt percnyi sétára van az avasi pincesor, amelyről csak azért hiszi el az ember hogy Miskolcon van, mert a magasabb részeiről visszatekintve feltárul a város panelrengetege. Egy keskeny völgyben megbújva egymást érik a különböző stílusban épült, jól karbantartott, vagy éppen omladozó, jellemzően aprócska házak. Egy néni kérésére az elkóborolt csirkéjét kerestük az útszéli bozótosban.

Miskolci illegálpartiFotó: Bujdosó Bori - Origo

Péntek este még egyszer visszatértünk az avasi pincesorra, mivel kaptunk egy tippet, hogy buli lesz a Tinta Egyesület házában. A slam poetry estre már elhasználtuk a szürreális jelzőt, így nem maradt szavunk annak a leírására, amit ott találtunk. A pince lépcsőjén legyalogolva majdnem teljes sötétség, és füstölő szaga fogadott. Óvatos léptekkel indultunk el a zene irányába. A folyosó egy földalatti szobányi méretű terembe nyílt, ahol hordók és borosüvegek helyett hat-nyolc ember állt, a gyertyákkal megvilágított együttes pedig sámánisztikus zenét adott elő dobokkal, visszhangzó énekkel. Ez az éjszaka csak úgy lehetett volna még tökéletesebb, hogyha a sötétből hirtelen előugrik Grandpierre Atilla, és magához ragadva a mikrofont eszeveszett kozmikus kántálásba kezd.

* * *

A 10. Cinefest díjazottjai:

A fesztivál fődíját, a német Katrin Gebbe filmje, a Tore tánca (Tore tanzt) nyerte. A film elnyerte a FICC, azaz a Nemzetközi Filmklubszövetség díját is.

A zsűri nagydíját a cannes-i Arany Kamera-díjas, szingapúri Ilo Ilo kapta. Az alkotás két másik elismerést is kapott: a nemzetközi ökumenikus zsűri és a FIPRESCI-zsűri díját.

Az izraeli Isten hozott és részvétünk (Welcome and Our Condolences) lett a legjobb kisjátékfilm, a lengyel Boldogok leszünk... majd egyszer pedig a legjobb dokumentumfilm. Az animációs blokk fődíját a magyar Nyuszi és Őz, Vácz Péter alkotása nyerte.