A pedofíliánál is van rosszabb

A remény paradicsoma
Vágólapra másolva!
Ulrich Seidl csak látszólag fogta vissza magát Paradicsom-trilógiájának záró darabjában: bár nincsenek explicit pedofil jelenetek, sem szadista nevelőktől szenvedő kiskamaszok, van viszont némi humor, azért ez a film sem állít kevesebbet, mint hogy élni rossz. 
Vágólapra másolva!

A mizantrópia osztrák krónikása, a németajkú filmkészítés egyik legsötétebb világképű rendezője, Ulrich Seidl Paradicsom-trilógiájának harmadik része már megint nem arról szól, amiről első ránézésre úgy tűnik, majd szólni fog. Hiába mutat meg egy fogyókúrás tábort a benne gyakorlatozó, túlsúlyos tinikkel meg a visszafogottan félhülye instruktorokkal, sőt hiába pengeti meg lágyan egy pedofília-dráma húrjait, A remény paradicsoma végső soron ugyanarról szól, amiről a Kenyában pénzért szerelmet vásárolni kívánó anya és a Jézusba testileg-lelkileg szerelmes nagynéni sorsát bemutató első és második rész: hogy milyen végtelenül reménytelen, elrontott dolog is ez a mi életünk a földön.

A remény paradicsoma Forrás: Anjou Lafayette

Hiszen, így Seidl, itt van egymás mellett ez a rengeteg ember, az egymáshoz legközelebbiek még beszélik is egymás nyelvét, mégsem tudja senki sem, hogyan is kéne boldogulnia a többiekkel. Nem csak egymás megértésének lehetősége hiányzik fájóan, de az egymáshoz közeledés képessége is: senkinek nincs fogalma sem arról, hol és hogyan kell valami szeretethez hasonlót keresni, vagy ha tudja is, előbb-utóbb mindenki vakvágányra jut. Seidltől - bár a második részben (A hit paradicsoma) túl közel merészkedett hozzá - az első részhez (Szerelmet a feketepiacról) hasonlóan most is roppant távol áll mindenféle didaxis: A remény paradicsoma komplex, többrétegű film, amelyet bár barátságosabb hangvétele miatt könnyebb megnézni, mint a rendező bármely másik játékfilmjét, értelmezni kifejezetten nehéz. Nincsen egy lineáris folyamat, ami egy nyugvópontból valamiféle tragédiához vezet - itt minden mindennel összefügg. Itt a maguk teljességében ábrázolni kívánt életek vannak - és ennek a teljességnek a meghibásodott, törött pontjai vezetnek ahhoz, hogy a film végére most is olyan komor hangulatba kerüljön minden néző, ami Seidl filmjeinél megszokott.

Ezt a komorságot ezúttal is a magára hagyatottság, magára utaltság és az univerzális elveszettség érzése okozza. Melanie, a testes kamaszlány egy fogyitáborban tölti nyarának egy részét, suta tornagyakorlatok és idióta csapatépítés között („Ha jó a kedved, üsd a hájadat”, paskolják hasukat a gyerekek az ének ritmusára) váltogatva. De hiába várjuk, nem kerülnek elő a kollégiumi élet sötét és sokszor megénekelt részletei, nincsenek szadista tanárok, sem szenvedő gyerekek, mert Seidlt nem ez érdekli. Hanem az, ahogyan kibontakozik a teljes kommunikációs és problémakezelési káosz.

A remény paradicsoma Forrás: Anjou Lafayette

Nincs egy perc sem a filmben, amikor valami is pontosan úgy történne, hogy az bárki számára is igazán komfortos legyen. A tanárok nem olyan feladatokat adnak, amik valóban hatni tudnának a motiválatlan gyerekekre; a gyerekek szinte zsigerből szegülnek szembe minden tiltásnak; a nevelők ostoba módszerekkel büntetnek. A kamaszoknak pedig fogalmuk sincs, hogy amit valóban szeretnének - nyilván a szerelmet -, azt hol és hogyan kéne keresni (jobb híján elszöknek hát lerészegedni és pasizni a falusi diszkóba). És bár a tétek eleinte kicsik, Melanie-n egyre jobban látszik, hogy iszonyatosan komoly belső hiányt akarna valamivel kitölteni; hogy valami nagyon lényeges dolog hiányzik az életéből. Nem is a szeretet rá a jó szó, hanem a más emberek közelsége - bizalommal, megértéssel, és mindennel, ami normális esetben megvan ember és ember között, és aminek hiányáról ki tudja, hányadik filmjét mutatja be Ulrich Seidl.

És ugyanerről az elhagyatottságról, és a látszat ellenére nem a pedofíliáról szól a másik fő cselekményszál is, amelyben Melanie, szobatársnői romantikus-szexuális történeteinek hatásától nem függetlenül, felfedezi magában a szerelmet, amelyet a tábor ötvenes, nem túl bizalomgerjesztő orvosa iránt táplál. Korábban egy groteszk és príma jelenetben a lány és minden szobatársa megbeszélték, hogy anyjuktól elvált apjukkal hogyan tartják, vagy még inkább nem tartják a kapcsolatot; máskor pedig azt látni, hogy Melanie sikertelenül hívogatja telefonon az anyját is. Így aztán nem meglepő, hogy a lány képtelen szétválasztani a fejében az apára, szülőre való vágyakozást, az egyszerű emberi közelségre ácsingózást és a szerelmet. (Nagyon szép jelenet, amelyben Melanie az erdőbe csábítja a doktort, de vágya a szemünk alatt alakul át, és végül csak belebújik a férfi, az apafigura karjaiba.)

A remény paradicsoma Forrás: Anjou Lafayette

Hasonlóképp - és ez újabb, megint máshogy ábrázolt válfaja annak, ahogyan senki nem tud normálisan mit kezdeni a másikkal - az orvos is alig-alig képes a helyén kezelni a lány közeledését, és nem hányni fittyet sem az erkölcs, sem az orvosi etikai szabályaira és törvényeire. Seidlnél nem a világ zökkent ki, hanem az emberek benne, és nincs senki, aki helyretolja őket.

Hogy egy ilyen pesszimista és kiábrándult végkicsengésű filmet mégis a trilógia legkönnyebben nézhető darabjának lehet nevezni, az talán az alapszituáció, azaz maga a fogyókúrás tábor abszurditásának köszönhető. Mert Seidl hagyja, hogy ez az abszurd vezesse a kezét: a zsírpaskoló kis énekes csapat, az esetlenül bukfencező dagi gyerekek a zsíros hajú tornatanár előtt, meg a többi hasonló, enyhén gunyoros momentum különös hangulatot ad a filmnek. Egyúttal azért teret engednek a nem is túl visszafogott társadalomkritikának is: mennyi mindent elmond már pusztán az a szülőkről, hogy fejlődésben lévő, kövérségüket pár év múlva úgyis kinövő gyerekeiket ilyen táborokba küldik. Vagy hogy ráerőltetik a testkultuszt azokra a gyerekekre, akiknek apátlanul, anyátlanul, normális kapcsolatok nélkül épp nem a testük a legkomolyabb problémájuk.

A remény paradicsoma Forrás: Anjou Lafayette

Persze a vizualitásra mindig rengeteget adó Seidlt a látvány tekintetében is megihletik ezek a testek: folyamatos, lappangó feszültséget generál azzal, hogy a gömbölyded, puha figurákat, akiket mindig a legelőnytelenebb szögekből mutat meg, akiknek mindig kegyetlenül kihangsúlyozza a mai szépségideállal szembemenő vonásait, jéghideg, kockás-szimmetrikus szocreál terekbe helyezi. És persze - mint mindig - sokat elmond a beállításokkal is: az a jelenet, amelyben Melanie-ban végül túlcsordul minden, ami rossz, annak köszönheti roppant hatásosságát, ahogyan fényképezték. Meg persze sok múlik az egészen lenyűgöző, természetes tehetséget és maximális hitelességet mutató színésznőn, Melanie Lenzen is, aki amatőrségében semmiben nem marad el (sőt) a profi színészek szintén mélyen átélt, hibátlan játéka mögött.

Ulrich Seidl megint kifejtette, hogy ebben az életben semmi sem úgy működik, ahogyan kéne; trilógiájának három darabját egyszerre megnézve a legtöbben alighanem mérlegelni kezdenék egy hídra tett kirándulás vagy egy teljes doboz nyugtató meg egy üveg vodka beszerzésének lehetőségét. Fogyitáborok üzemeltetőinek ugyanakkor még egy fontos tanulsággal szolgál A remény paradicsoma: a konyha ajtaját éjjel-nappal zárva tartva sok kellemetlenséget meg lehet spórolni egy hasonló műintézményben.