A Carrie egy korrekt módon induló tinidráma a beilleszkedés nehézségeiről, amelyet aztán a szörnyen amatőr, a horror műfaját rossz viccé silányító lezárás tesz élvezhetetlenné. Csalódásunkban visszanyúltunk Brian De Palma 1976-os feldolgozásához. Kiderült, hogy Stephen King regényéből fantasztikusan jó filmet is lehet csinálni, csak ehhez kell egy Hitchcockon nevelkedett, lenyűgözően tehetséges rendező is.

 

Egyszerre a legjobb és a legrosszabb dolog, amit az ember tehet, hogy a Brian De Palma-féle változatot is megnézi az új Carrie mellett. A legjobb, mert láthat egy horrorklasszikust, amelynek létezése a sok közül az egyik tökéletes érv annak az állításnak a bizonyítására, hogy a hetvenes években készültek a legizgalmasabb filmek Hollywoodban. A legrosszabb pedig azért, mert a régi ismeretében a 2013-as remake egy dühítően elhibázott filmmé silányul. Hibái felnagyítódnak, önmagukban néha működőképes változtatásai egyszeriben szükségtelennek, mi több gyávaságnak tűnnek.

Chloe Moretz a Carrie című filmbenForrás: Fórum Hungary

Aki közvetlenül az idei verzió megtekintése előtt nézte újból az 1976-os Carrie-t, az egyszerűen borzalmasnak nevezte az új filmet. Én csak utólag elevenítettem fel a sok éve látott eredetit, és mivel az csak homályosan élt bennem, a moziban legalább az első kétharmadát tudtam élvezni a mostani Carrie-nek. Aztán a katasztrofálisan hatástalanra sikeredett báli jelenet, és azt követő, bántóan ötlettelen lezárás engem is kijózanított. Ez is csak egy újabb, teljességgel felesleges remake.

Pedig nem volt ördögtől való ötlet Stephen King regényét újból feldolgozni. Időtlen történetet mesél el a beilleszkedés iránti vágyról, és annak nehézségeiről, az ember saját testéhez való viszonyáról, mindezt a horror zsánerébe csomagolva. Ha egy remake kell ahhoz, hogy ez a remek történet ismét megtalálja a közönségét, akkor legyen, nem szólok egy szót sem. Viszont, ha már a forgatókönyvíró mindenáron aktualizálni akarja Carrie szenvedéseit, akkor nem csupán azzal a szörnyen unalmas változtatással kellett volna érzékeltetni az eltelt évtizedeket, hogy most már van mobiltelefonja a gimnazistáknak, amellyel képesek arra a gaztettre, hogy felveszik a főszereplő öltözőbéli megalázását, és azt felteszik az internetre.

Chloe Moretz és Julianne Moore a Carrie című filmbenForrás: Fórum Hungary

A végzős gimnazista Carrie White (Chloe Moretz) vallási fanatikus anyja (Julianne Moore) fullasztó árnyékában cseperedik fel. Az iskolában számkivetett, otthon pedig tébolyító körülmények között kell megőriznie a józan eszét. Az anyja azt táplálja belé, hogy az ébredező szexualitás valójában bűnös kísértés, amelynek ellen kell állni. A legkisebb ellenszegülésnek is az a következménye, hogy Carrie-t egy parányi éléskamrába zárja be, ahol hosszú órákon keresztül kell bűnbocsánatért imádkoznia.

Így aztán nem csoda, hogy az első menstruáció teljesen váratlanul éri a lányt, és sokkos állapotban kéri osztálytársai segítségét, akik ezt látva kinevetik és megszégyenítik. Ezzel egy időben, megjelennek az első jelek is, amelyek azt sejtetik, hogy Carrie-nek természetfeletti képességei vannak: a gondolat erejével képes tárgyakat mozgatni.

Chloe Moretz és Judy Greer a Carrie című filmbenForrás: Fórum Hungary

Ha egy kicsit is jobb lenne a film, most el lehetne kezdeni azon elmélkedni, hogy vajon mit is szimbolizál a telekinézis a Carrie-ben. A folyamat, ahogy megtanulja használni különleges képességét a lány, vajon tényleg párhuzamba vonható-e azzal az izgalmas ráébredéssel, ahogy a kamaszok felfedezik szexualitásukat? Vagy egy ennél is általánosabb értelmezés a helytállóbb, amely szerint arról van szó, mennyire furcsa élmény is tud lenni a felnőtté válás, önmagunk megismerése és elfogadása? Ennek a gondolatmenetnek csupán a felvázolásában partner az új verzió, komolyan vehető kibontásában és végigvitelében már nem - annál inkább a régi.

Előzetes félelmem az volt, hogy Chloe Moretz egyszerűn túl szép ahhoz, hogy hitelesen eljátsszon egy kitaszított, kortársaitól teljességgel elszigetelt gimnazistát. Szerencsére a 16 éves színésznő most sem okozott csalódást, a rá aggatott szörnyű göncök is segítenek persze, de ahogy vállait behúzva, lehajtott fejjel próbál láthatatlanná válni, azzal egy olyan érzést tud megadó őszinteséggel közölni, amelyet már mindenki átélt kisebb-nagyobb mértékben, aki akár egyszer is bámult ki az osztályterem ablakán vágyakozva, hogy bárhol lenne szívesebben, csak itt nem.

Chloe Moretz a Carrie című filmbenForrás: Fórum Hungary

Sissy Spacekével persze nem mérhető össze az alakítása, a szeplős színésznőt mintha erre a szerepre teremtették volna, de nem Moretzen úszott el a film. Julianne Moore-t sincs miért bántani, bár neki a forgatókönyv már komoly segítséget adott ahhoz, hogy kellően rémisztő legyen: az 1976-es verzióval ellentétben Margaret White most előszeretettel kínozza a saját testét különböző éles tárgyakkal. Piper Laurie évtizedes kihagyás után tért vissza a filmszakmába, és Carrie anyjának megformálásáért rögvest Oscar-díjra jelölték. Ez a kitüntetés azért nem fenyegeti Julianne Moore-t.

A mellékszereplők összehasonlításakor viszont már kiütéssel győz az eredeti. Az újban sehol egy John Travoltához, vagy akár Nancy Allenhez mérhető feltörekvő tehetség, akikről egyrészt elhisszük, hogy igazi hús-vér kamaszok, másrészt végig izgalomban tartanak a kisstílű, de tragédiát okozó gonoszkodásukkal.

Julianne Moore a Carrie című filmbenForrás: Fórum Hungary

Összevetve a két filmet, lehangoló látni, hogy elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján azt szűrte le Hollywood, hogy a nézők elhülyültek. Már nem elég egy Krisztust a feszületen elhelyezni az éléskamrába, véreznie is kell a kegytárgynak. Nincsenek árnyalatok, a szimpatikus karakterek itt már szinte makulátlanok, a gonoszok pedig nagyon, szinte már groteszk módon gonoszak. 2013-ban már nem elég az, hogy lassanként, a párbeszédekből elejtett információmorzsákból összerakosgatva jöjjünk rá, milyen traumából eredeztethető Margaret vallási őrülete, és hogy milyen beteges módon éli meg lánya létezését. Nem, rögtön az első percben a szánkba rágja a megfejtést a rendező. A szülés és az olló egy jelenetben persze hatásos kezdés, csak éppen ezt is mennyire elegánsabban oldotta meg már Brian De Palma. Az órán felolvasott vers, amellyel Carrie végre képes kommunikálni az érzéseit az osztálytársai felé is csak akkor tűnik ügyes dramaturgiai húzásnak, ha nem tudja az ember, hogy a régiben ki olvas fel verset, és ez miképpen indítja el a történések láncreakcióját.

De mint mondtam, ezek a kompromisszumos megoldások csak akkor rontják jelentősen az élményt, ha a fejünkben megvan a régi Carrie. Egészen az érettségi bálig egy korrekt tinidrámának tűnik a film, mivel van egy vészjósló hangulata, és halad előre egy katartikusnak ígért végkifejlet felé. Aztán viszont jön a nagyjelenet, amikor el kellene szabadulniuk az érzelmeknek, és Kimberly Pierce rendező szörnyű csődöt mond. A spoilerveszély miatt nem mennék bele a részletekbe, de míg De Palma keze nyomán a filmművészet egyik csodájává válik a bál, amelyben minden lehetséges filmes eszközt (lassítások, osztott képernyő, balett-táncosként forgó, vagy éppen szárnyaló kamera) bevet a mester, hogy a maga teljességében tapasztalhassuk meg a Carrie által átélt érzelmi hullámvasutat, addig az újban egy hihetetlenül béna négyszeres ismétlés rögtön tönkrevágja az addig felépített hangulatot.

Chloe Moretz a Carrie című filmbenForrás: Fórum Hungary

Innentől kezdve a legordasabb horrorkliséket kell elszenvednünk, és stílszerűen a befejező jelenetsorban éri el a mélypontját a remake. Hogy a teljesen idióták is megértsék a film üzenetét, azt az egyik női szereplő összefoglalja. Aztán pedig még megpróbál egy utolsó ijesztgetést a rendező, de az olyannyira amatőr és nevetséges, hogy maximum egy horrorparódiában lenne helye. Hogy fejeződik be a régi? De Palma is odacsap még utoljára, csak éppen ő váratlanul, hatásosan és kegyetlenül, elvéve tőlünk a reményt, hogy létezik visszatérés a normális kerékvágásba.