Ha világgá mész, hagyd otthon a csajt

2013.11.05. 15:25

Ki mondta, hogy csak a rossz szülők mehetnek az ember idegeire? Van olyan ember, aki kamaszkorában soha ne érezte volna úgy, hogy mindegy, hová, de azonnal le akar lécelni a szülői házból? Ha van, A nyár királyai még vele is megérteti ezt az állapotot - a többieknek pedig remek humorral, meglepően valószerűen és kellően ironikusan beszél róla.

 

Nem kell egy szülőnek rossz apának vagy rossz anyának lennie ahhoz, hogy a kamasz gyereke agyára menjen, napi huszonnégy órában az idegein táncoljon, és elérje, hogy a kölyöknek az legyen a legfőbb vágya, hogy elhúzhasson végre otthonról, akár a híd alá is, csak el innen. Mert van az a szituáció - alighanem átesik rajta mindenki, kivéve, aki folyamatosan benne él -, amikor elég egy szemét lépés a szülőtől a Monopolyban, hogy a gyereke úgy érezze, ez nyílt támadás ellene. Vagy elég, ha a szülő csak mantrázza a maga anyukás-apukás szövegét a zöldséglevesről meg a potenciális udvarlókról, hogy a gyerek dühében ordítani tudjon.

A nyár királyaiForrás: Big Band Media

Erről a szituációról szól, vagyis ebből indul ki A nyár királyai című film, és épp attól az okos mértékletességtől válik kiválóvá, hogy ódzkodik a filmes, hollywoodias túlzásoktól (a szadista vagy másképpen elmebeteg szülőktől), és roppant átélhetően tudja megmutatni és hihetővé tenni kizárólag tökéletesen hétköznapi banalitások révén is azt, hogy miért akar elszökni otthonról két kamasz srác. És mert eközben még gondolkodtat is - arról, hogy nem az a jó szülő, aki jónak ítélt elveket konzekvensen betart és betartat, hanem az, aki elvektől függetlenül azt nyújtja a gyerekének, ami az adott körülmények között a legjobb neki.

Úgyhogy két jó barát, meg egy harmadik, fura figura, akiről senki nem is tudja, hogy csapódott a másik kettő mellé, megelégelik az égési sérülésekként megélt folyamatos súrlódásokat a szüleikkel, lelépnek az erdőbe, összetákolnak maguknak egy házat, és beköltöznek, miközben senki nem tudja, merre vannak. Persze felnőtté válásról szóló film ez is, mégis más - jobb -, mint az átlag ebben a műfajban. Nemcsak humora, mértékletessége és emberi hangja miatt (ezekről később), de azért is, mert ugyanakkor roppant ironikusan kezeli saját témáját, a "felnőtté válást". Abban a papírforma szerint érzelgős jelenetben például, amikor a végkifejlet után a főszereplő, Joe (Nick Robinson) mélyen magába nézve közli az apjával, hogy úgy érzi, most lett férfivá, a fater rögtön lehűti: ja, persze, majd az a pont is eljön egyszer, de azért nem úgy megy az, varázsütésre.

A nyár királyaiForrás: Big Band Media

De Jordan Vogt-Roberts rendező és Chris Galletta forgatókönyvíró nem elégszenek meg ennyivel: elsőfilmesektől meglepő tehetséggel viszik végig ugyanezt a folyamatot filmes nyelven és eszköztárral, metaforikus szinten is. Eleve szimbólum az erdei házépítés is: azé, ahogyan az addig a főként a szüleik által meghatározott módon élő emberek eldöntik, hogy mostantól márpedig saját személyiséget építenek maguknak, és függetlenként fogják meghatározni saját magukat. (Na igen, valami ilyesmit hívnak felnőtté válásnak a bikkfanyelven.) És az irónia ezen a másik, metaforikus-szimbolikus szinten is mindvégig megvan: ahogyan az apa lelombozza a fiát, az látható a képeken is.

Mert a nagy függetlenedés azért a legkevésbé sem működik úgy, mint a karikacsapás, és Vogt-Roberts a kudarcokban rejlő humorban élvezkedve ezt siet is megmutatni. A srácok hiába hiszik, hogy ha rögtönzött állatcsapdájukba éppenséggel egy medve keveredne, az csak jó lenne, mert sokáig kitartana a húsa, valójában a foglyul ejtett, apró oposszumtól is sikítva menekülnek, még a tűzgyújtás is gondot okoz, a ház meg olyan szedett-vedett, csoda, hogy nem dől össze. (Szokatlanul remek a díszletezők munkája is; az innen-onnan összelopkodott részekből álló kunyhó fénypontja a toi-toi vécéből lenyúlt "bejárati" ajtó.)

A nyár királyaiForrás: Big Band Media

Persze mindez nemcsak metaforának jó, de nagyban hozzájárul film nagyon szerethető, valószerű és visszafogott hangvételéhez. Mert egy ilyen témánál - kimegyünk a természetbe, vadászunk és semmiképp sem borotválkozunk - jogosan fél bárki a giccs vészjósló csábításától, de A nyár királyai nem válik hősiességben bájolgó kalandfilmmé. A rendező ugyanis minden gyarlóságukkal együtt ábrázolja nemcsak a szülőket, de a fiúkat is, akik sikeres vadászat helyett elsunnyognak az erdőszéli közértbe grillcsirkéért, akiken pár nap után kiütközik a nevetségesen csenevész arcszőrzet-kezdemény (közönségesebb nevén pinabajusz), és akik persze, hogy építkezés közben nekiállnak kalapáccsal célba dobni a farostlemezre.

Mert ebben a filmben - legalábbis az utolsó negyedóráig bezárólag - tényleg nincsenek túlzások, sem a szülők jellemében (más filmben legfeljebb megmosolyogni való átlagembereknek tűnnének), sem a fiúk lúzerségében, sem pedig a film végén a jellemfejlődésben. Nincsenek hatalmas pálfordulások, látványos és filmszagú ráismerések a szereplők életében, épp csak annyira jön rá mindenki, amennyire éppen illik rájönnie, és amitől aztán majd egyszer esetleg jobb ember lehet belőle - ahogyan férfivé válni, úgy jóemberré válni sem lehet füttyszóra.

A nyár királyaiForrás: Big Band Media

Ebben a filmben, meglepő, de mindenki úgy viselkedik, ahogyan az emberek viselkedni szoktak, és ez az emberiesség teszi jóvá A nyár királyait. És épp emiatt a majdnem végig kitartott valószerűség miatt kár, hogy a végkifejlet aztán elmegy a bombasztikusság irányába - legalábbis a korábbiakhoz viszonyítva -, szerelmi drámával meg egy katasztrófa árnyékával. (Igaz, ha a szereplők szép csendben hazakullognának épp időben a vége főcím előtt, az is elég kiábrándító lenne.)

De azért el kell ismerni azt is, hogy nem A nyár királyai lesz az a film, ami átrendezi a megkövült sztereotípiákat a világ filmművészetében: a nemi viszonyokról alkotott képe nagyjából annyira progresszív, mint a Bibliáé. Adott ugye három férfi, akik komoly dolgokat hajtanak végre és komoly döntéseket hoznak. Aztán képbe kerül egy nő, és a fehérnép persze rögtön beleköp a levesbe, és megzavarja szegény férfiakat az önmegvalósításban, viszályt szít és könnyeket fakaszt. (A nőt a férfinak konkrétan egy kígyótól is meg kell mentenie - itt már tényleg gyanús, hogy nem lesz-e kiírva a Biblia a stáblistában.)

Erin Moriarty A nyár királyaibanForrás: Big Band Media

Mindezzel együtt a film összességében tulajdonképpen nem lenne több egy átlagosan vagy annál talán valamicskével jobban kivitelezett coming of age-mozinál. Egyvalami teszi mégis feledhetetlenné: a két jó barát mellé valahogy odakeveredő harmadik srác, a (rossz értelemben) fura különc Biaggio karaktere, a legviccesebb figura az idei év minden vígjátékát és nem vígjátékát is ideszámítva.

Ennek a zseniális fickónak és az őt hihetetlenül egyedien, rémisztően, egyúttal pokolian szórakoztatóan adó Moises Ariasnak minden egyes megszólalása tökéletes. Egyúttal meglepő: az egyébként ironikus és jó humorú, de azért mégiscsak teljesen realista filmben az ő figurája tökéletesen abszurd és maximálisan szürreális, olyannyira, mintha egy az egyben vettek volna át egy elborult rajzfilmfigurát a South Park-ból vagy a Family Guy-ból.

Moises Arias A nyár királyaibanForrás: Big Band Media

Arias vérfagyasztóan komoly vagy más módon oda nem illő arccal adja elő az összes filozofikusnak tűnő, képtelen marhaságot, amit a szájába adtak, azt a rengeteg elmebeteg beszólást vagy dialógust, amitől az embernek napokkal később is hangosan nevetni támad kedve, ha eszébe jut. A filmkészítők legnagyobb találmánya Biaggio karaktere, aki által ki tudnak lépni a megszokott sémákból, és aki révén vagy akinek a kárára nincs semmilyen - akár röhögni valóan primitív, akár végletesen groteszk - poén, ami ne lenne elsüthető. Moises Arias nélkül ez a film fele ennyire sem volna magával ragadó. Vele együtt viszont megvan benne minden, ami kell, meg még némi bónusz is.